Egy napon válaszüzenet érkezett. Levelezni kezdtek. Az elején csak semmiségekről, röviden. Nehéz úgy üzenetet írni, hogy az ember öt percig keresi a megfelelő betűt, ha nem tudja, hogy kell a hibát kijavítani, képet küldeni. Később aztán a levelek kezdtek tartalmasabbá, bensőségesebbé válni, mígnem azon kapták magukat, hogy bolond fejjel, vénségükre egymásba szerettek. Nem ment ez a felismerés könnyen, nehéz ezt ekkora távolságból megmondani, meg aztán a józan ész is tiltakozott erősen. Nincs, nem lehet jövője egy ilyen szerelemnek, ha ugyan szerelem volt az, amit éreztek. Éjszakákon át csevegtek a neten, egymás fotóit nézegették, szavakat és mondatokat írtak egyszerre, ugyanabban a pillanatban, jókat nevettek, akár csak a tinédzserek, de belül gyakran érezték, hogy mindez csak önámítás. Rajtuk csak a csoda segíthet. De csodák ritkán vannak, annál inkább távolság, amit leküzdeni még két szerelmes, öreg szív sem mindig képes.

Hónapok teltek el békességben. Nem beszéltek róla, de ott lebegett közöttük a félelem, hogy mi lesz, ha a másikkal történik valami? Nem kell ám nagy dologra gondolni, de ebben a korban, már bármi előfordulhat. Mi lesz akkor? Még értesíteni sem tudják egymást, nem avathatnak be a titkukba senkit anélkül, hogy elítélő megjegyzéseket ne kapnának. Erre egyikük sem volt felkészülve. Különösen a nő törte gyakran ezen a fejét és ugye, amit az ember egyszer meghív; az előbb-utóbb bekopog,benyit. Napokon át nem jött mail, nem látta azt az apró kis zöld jelet, amiből tudta, hogy a férfi a gépnél van. Egyre másra küldözgette az aggódó leveleket, de válasz nem jött. Nem találta a helyét. Percenként nyitogatta az ablakot, enni is elfelejtett. Látta a párját betegen, kórházi ágyon, egyedül, kiszolgáltatottan, és tehetetlen haragot érzett. Aztán magát kezdte sajnálni, amikor végre megtalálta a szerelmet, akkor hirtelen megfosztja a sors ettől. Szinte belebetegedett a bizonytalanságba. És jött a Karácsony.

- Hamarosan leszállunk Budapest – Ferihegyen, kérjük, kapcsolják be a biztonsági öveiket – hallotta a hangosbemondóból a kapitány hangját. Kicsit kinyújtóztatta elgémberedett lábait, összehajtogatta az újságját. A repülő ablakán át lenézett a városra, amit 30 éve nem látott. Havat várt; mire számíthatna az ember Karácsonykor Budapesten, de még a decemberi szürkeségben is lélegzetelállító volt a panoráma. Szép ez a város. A reptérről kifele menet még megtapogatta a zsebében lapuló dobozkát, felvillant előtte az aprócska gyémánt, a nő kedves arca, majd a kalapját a fejébe húzta, és bemondta a taxisnak a címet.

Írta: Nurse