Félig-meddig
2018. február 19.
2013. március 16.-i jegyzet:
levettem ma az álarcot, ami sokéve rajtam van és amit eddig csak a pszichológus előtt mertem levenni - az is időbe telt. Mostanra feszít a dolog, ki kellett mondanom, legalább részben. Egyelőre még csak a tesóm előtt, de apunak is meg kell mondanom az igazságot. Ő keményebb dió, mert előítéletes. Mondott már egyet s mást, amit normális körülmények között szülő nem mond a gyerekének. Tudom, hogy milyen és ezért nagyon nehéz rávennem magam, hogy beszéljek a dologról. Nem rohanok előre, maradjunk a húgomnál.
Megegyeztünk tegnap abban, hogy holnap találkozunk, de ma reggel szólt, hogy közbejött neki valami és ma jobb lenne. Ez annyiból rossz volt, hogy kevesebb időm volt összeszedni a gondolataimat. Ma délután telefonáltam neki, mert apu ment horgászni - csak holnap jön és ez most jól is jött - és meg akartam várni, amíg elindul. Egyelőre neki nem akarom megmondani. Jött a húgom, aztán a tárgyra térve hiába akartam megszólalni, mintha szájzárat kaptam volna. Ő persze értetlenül nézett és kérdezte, hogy mi a baj? Nem gondoltam, hogy mindjárt az elején leblokkolok majd. Végül belekezdtem és nagyjából körvonalaztam a dolgot. Kérdezte, hogy pontosan mi is a baj? Annyit ki tudtam mondani, hogy személyiségzavar, de elmagyarázni, hogy mit is takar, mit is jelent pontosan, már nagyon nehéz volt, mert nem tudtam hogyan értessem meg vele. Kérdésekkel bombázott és sorra csak mondta, hogy miket tapasztalt velem kapcsolatban eddig és hogy akkor ezek szerint minden emiatt volt. Megkértem, hogy apunak ne szóljon, mert nem tudom, hogy hogyan reagálna. Fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Nem tudom, hogy jól tettem-e, hogy elmondtam, de előbb-utóbb meg kellett volna tudnia és a viselkedésemen is látta sokszor, mert rákérdezett a dologra, de tagadtam. A szüleim eléggé előítéletesek (voltak), aki nem „normális” ember, az számukra csak egy bolond, beteg ember. Nem véletlenül tartottam titokban ezt a problémát, már amennyire lehetett. Látták ők, hogy valami van, de elintézték mindig egy lecseszéssel, vagy egy „te tiszta elmebeteg vagy!” és ehhez hasonló kijelentésekkel, de szakemberhez soha nem vittek. Anyu egyszer, de többet nem, mivel leblokkoltam és nem beszéltem. Soha nem kérdezték, hogy mi történik velem, soha nem teremtettek olyan légkört, amivel éreztették volna, hogy elmondhatom, ami nyomaszt. Az évek során ez megtette a hatását. Nem akarom rájuk hárítani a felelősséget, nem is teszem, de ha bízhattam volna bennük, ha bármit megbeszélhettem volna velük, akkor már régen nem kellett volna ezt cipelnem. Alig tudtam megállni időnként, hogy ne ontsam ki magamból az igazságot. Mikor szidta az Anyu, vagy mikor apu szidja a hasonló embereket, állandóan az van a fejemben, hogy én is közéjük tartozom és ha tudnád, engem is ennyire elítélnél? Holnap estig egyedül leszek, ami nem is baj, mert semmi kedvem megjátszani, hogy minden rendben van. Ha látná apu, hogy egyfolytában agyalok, megkérdezné hogy mi van és fogalmam sincs mi kerekedne belőle.
A bejegyzést írta: Arnold91
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kár!Nem szabadna. :( Fel a fejjel!
Puszi
Puszi
Kedves Ági!
Egyetértek, szerintem sem szabad magára hagyni az embernek a gyerekét. Szakadék az van, de volt is. Csak a szélessége nőtt az évek alatt.
Puszi
Puszi
Kedves Arnold!
Nem derult ki, mi a baj, nem is tartozik ram, de azt latom, hogy mindennek ellenere nagyon jol mukodsz a magad es a kornyezeted szamara is. Ugy erezted, hogy edesapad abban a helyzetben nem tudott volna segiteni ugy sem, viszont meg nagyobb terhet rott volna rad a reakcioja a helyzetre. Neked pedig eppen eleg volt megbirkozni a dologgal. Az ember erzi legbelul, hogy mi a legjobb megoldas. Nyilvan nem az, hogy ne mondd el, hanem az, hogy varj meg vele. Az azert jo, hogy a hugodat be tudtad avatni, igy nem voltal, nem vagy annyira egyedul a problemaddal.
Varom a tovabbiakat.
Köszönöm a visszajelzést, igyekszem beilleszkedni és normális lenni.
Végül beavattam az "apámat" is, majd erről is hozom a jegyzetet.
Kedves Arni!
Az én olvasatomban egy szülő az minden körülmények közt szülő.Bármit tesz a gyermek,vagy bármivel küzd,mellette kell hogy álljon,mert ha ő sem akkor ki?Nem tudom a folytatást,csak remélem hogy egy betegség(viselkedés zavar),nem okozott áthidalhatatlan szakadékot közted és apukád között!Szorítok.
Puszi
Egyetértek, szerintem sem szabad magára hagyni az embernek a gyerekét. Szakadék az van, de volt is. Csak a szélessége nőtt az évek alatt.
Puszi
Nem derult ki, mi a baj, nem is tartozik ram, de azt latom, hogy mindennek ellenere nagyon jol mukodsz a magad es a kornyezeted szamara is. Ugy erezted, hogy edesapad abban a helyzetben nem tudott volna segiteni ugy sem, viszont meg nagyobb terhet rott volna rad a reakcioja a helyzetre. Neked pedig eppen eleg volt megbirkozni a dologgal. Az ember erzi legbelul, hogy mi a legjobb megoldas. Nyilvan nem az, hogy ne mondd el, hanem az, hogy varj meg vele. Az azert jo, hogy a hugodat be tudtad avatni, igy nem voltal, nem vagy annyira egyedul a problemaddal.
Varom a tovabbiakat.
Kedves Anyu, megsúghatnád Arninak, mivel ez az ő naplója, simán a "felesleget" maga törölheti, ott jobbra a hsz-ednél... Akkor eltűnik és még nyoma sem marad. :-)
Puszi!
Puszi
Hogy most miért triolázott? Nem nyomtam többször,Akkor? Bocs!
Puszi!
Az én olvasatomban egy szülő az minden körülmények közt szülő.Bármit tesz a gyermek,vagy bármivel küzd,mellette kell hogy álljon,mert ha ő sem akkor ki?Nem tudom a folytatást,csak remélem hogy egy betegség(viselkedés zavar),nem okozott áthidalhatatlan szakadékot közted és apukád között!Szorítok.
Puszi
Kedves Arnold...
Szívem szakad bele, ahogy olvastalak...
Nagy ölelés!
Pussz, Tündér
Sajnálom!
Puszi
Szívem szakad bele, ahogy olvastalak...
Nagy ölelés!
Pussz, Tündér
Szia Arni!
Olvaslak és az előbb írtam egy litániát... hát nem "elszállt?"... Erre te is figyelj oda, szokott ilyet tenni a rendszer. Mindig el kell menteni, ha nem akarsz úgy járni, mint én... :-)
Nem írom le ezek után, amit már megtettem, csak egy-két gondolatot... nem vagy egyedül!
Egyetlen szülőt sem lehet felmenteni, magamat is ide sorolva, a felelősség alól. Mert nem az a szokványos, hogy egy gyerek mindenfajta segítség nélkül hordozza, cipelje magával az amúgy sem könnyű súlyt. Erős jellemre vall, hogy mindezt le tudtad írni. Nekem még ma sem könnyű erről "beszélni", mint szülőnek. Ezért mondom, hogy nem vagy ezzel egyedül, mint gyerek...
Puszi, Éva
Mindig Wordbe írok előbb és onnan bemásolom, pont az ilyen esetek miatt.
Köszönöm! Az nagy dolog, hogy Ön is le tudta ezt írni ide!
Puszi
Olvaslak és az előbb írtam egy litániát... hát nem "elszállt?"... Erre te is figyelj oda, szokott ilyet tenni a rendszer. Mindig el kell menteni, ha nem akarsz úgy járni, mint én... :-)
Nem írom le ezek után, amit már megtettem, csak egy-két gondolatot... nem vagy egyedül!
Egyetlen szülőt sem lehet felmenteni, magamat is ide sorolva, a felelősség alól. Mert nem az a szokványos, hogy egy gyerek mindenfajta segítség nélkül hordozza, cipelje magával az amúgy sem könnyű súlyt. Erős jellemre vall, hogy mindezt le tudtad írni. Nekem még ma sem könnyű erről "beszélni", mint szülőnek. Ezért mondom, hogy nem vagy ezzel egyedül, mint gyerek...
Puszi, Éva