újabb események régebbi események további események
07:45
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

KÍNAI

2010. október 24.

Vissza a naplóhoz

- Gyerünk már! Miért mászol előttem harminccal, amikor üres az út, én meg sietek??? - felfokozott érzelmi állapotban veszekszem az előttem lévő piros opelossal. - Nyomjad már!!!
Sietősen zárom le a kocsit a parkolóban, az iskolával szemben, irány a két percre lévő munkahelyem a sétáló utcában. Már megint csiszre fogok beérni...
Szombat van, utolsó munkanap. A kolléganőim ott sorakoznak a bejáratnál, szerencsére ma a főnökasszonyom is késik, biztos sokan vannak a piacon. Ő bezzeg késhet, csak mi nem. Én különösen nem, mert én vagyok a pénztáros, a számlagyártó, a bizalmasa, szóval a mindene. És én vagyok a világ legjobb eladója. Természetesen végzettség nélkül, mert az itt nem szükséges. A lényeg, hogy mindent tudok a majdnem négy éves gyakorlatommal. Legalábbis bármit, ami szükséges a kínaiban. Szeretek itt dolgozni. Csak legalább egy darab szabadnapom lett volna az elmúlt négy hónapban, amióta itt dolgozom. Mindenki más kap, csak én nem, mert én nélkülözhetetlen vagyok. Nem azért, mert ilyen nagy az arcom, hanem azért, mert én vagyok a pénztáros. A többieknek mind volt annyi eszük, hogy ne árulják el, hogy van gyakorlatuk, még a kereskedő-boltvezető végzettséggel rendelkezőnek sincs. Á, nincs... Valójában nem cserélnék velük - az emeleti lányokkal. Az emeleten van a ruhaosztály, és hárman vannak a kislányok. Igaz ők el tudnak bújni, leülhetnek. Szabadabbak mint én. Én a földszinten uralom egymagam a cipőosztályt. Természetesen a sarokban mindig ott van a kínai főnökasszonyom, vagy a férje, de mivel nincs munkavállalói engedélyük, így ők nem dolgozhatnak. Igazából jobban is szeretem, ha nem szólnak bele a dolgomba, mert azért beleszólnak. A vásárlók nem szeretik őket, de engem a többség igen. És ez jó érzés...
Nyolc után öt perccel megérkezik Láy, a főnökasszonyom két nagy csomaggal.
- Piacon sok ember - töri a magyart, miközben magyarázkodik.
Kezembe nyomja a csomagjait, hogy könnyebben kinyissa a dupla szárnyas üvegajtót. Olyan negyven évesnek nézem, hosszú hollófekete haja szigorú copfban. Szépnek mondanám, ha nem nézne rendszerint olyan csúnyán. A férje Wang is befut utolsóként, róla mindig a nindzsák jutnak eszembe, gyerekkoromban nagy rajongójuk voltam. Ő többet mosolyog és akkor egészen elragadó, olyan ötvenes lehet, végül is felnőtt, huszonéves gyerekeik vannak. Azt mondják, hogy minden kínai egyforma, de azt hiszem, csak azok nem tudnak különbséget tenni, akik nem találkoztak még elég sokkal, vagy nem töltöttek velük elég időt.
Nem húzom az időt, kinyitom a pénztárat, lehozom a kosarakat az emeletről, jöhetnek a vevők. Szeretem a szombatot, a hét hatodik munkanapja, csak négy órából áll, nem kilencből, és rendszerint hamar eltelik az idő. Ilyenkor a lábam sem fáj annyira attól, hogy egész nap nem ülhetek le. Amíg nem jönnek a vevők elkezdem precíz sorba rendezni a cipős dobozokat. Közben tanulmányozom a cipőket, hogy melyiknek milyen a minősége, melyik könnyű és puha, melyik teljesen műanyag, milyenek a kisbabacipők, a sportcipők, az alkalmik. Feltérképezem a kínálatot, hogy tudjam, hogy mit ajánljak majd a vevőknek. Mindig ezt művelem, ha nincs semmi más dolgom, mert akkor vagyok kiváló dolgozó, ha egyetlen egy percre sem állok meg. Mint már mondtam én vagyok a világ legjobb eladója, nincs lazítás. Pihenés kizárt, nem otthon vagyok. A cipőosztály az életem, mint All Bandinak - feltéve, hogy jól írom a nevét - a Rém rendes családból.
Az első vásárló! Végre! Kedves nyugdíjas néni, komoly vásárlói szándékkal. A lábára nézek, és látom, hogy már most fel van dagadva, vizesedik. Láy buzgólkodna és mutat neki egy tök kemény cipőt, valami ezer évest, ami megmaradt valahonnan.
- Szoros - mondja a néni, és látom, hogy nem fél bele a lába.
- Később tágulni - buzdítja Láy a vásárlásra, hogy túladjon az eladhatatlan lábbelin.
Hezitálok még egy darabig, hogy mikor szóljak bele, aztán amikor a kínai nő elfordul, hogy mondjon valamit Wangnak, én orvul elcsalom a nénit, és megmutatom neki azokat a cipőket, amelyeket a hozzá hasonló vizesedő lábúaknak szoktam eladni. Hamar ki is választ egyet, amit nehézkesen felpróbál. Kisszék, cipőkanál, minden rendelkezésére áll. Legfőképpen én.
- Semelyik boltban nem találtam eddig cipőt - mondja, engem meg jóleső büszkeség tölt el, hogy segíteni tudtam neki. - Maga annyira más, mint a többi eladó - teszi hozzá.
- Biztos, mert én vidéki vagyok - próbálom védeni a többieket.
Azelőtt három és fél évig egy falusi kínaiban dolgoztam, hozzám sokat jártak csak beszélgetni is, merőben más, mint egy nagy, városi üzlet, csak én vagyok ugyanaz, egy romlatlan, vidéki kislány.
Közben bejön egy volt osztálytársam, persze hiába kérdem, nem kell neki segítség. Még soha nem vásárolt nálunk semmit. És még soha egyetlen jelét sem mutatta ki, hogy emlékezne arra, hogy kerek nyolc évig sanyargatott. Nem adom meg neki az örömet, én is idegenként kezelem. Idegenebbként, mint az idegeneket, mert azokat jobban kedvelem. "Naccsága" pár perc után távozik is, köszönés nélkül persze. Minek is?
A néni a pénztárhoz sétál és elégedetten fizet, a kezébe adom a visszajárót és örülök, amikor látom, hogy boldog mosollyal távozik. Ezekért a pillanatokért szeretek eladó lenni.
Következő vásárlóim apa és kamasz fia. Cipőkeresgélés közben szóba kerül, hogy hol laknak, a gazdálkodás, mindenféle. Rövid idő alatt önállóan kiválasztanak egy-egy sportcipőt, nekem csak a méreteket kell odaadnom. Jókedvű páros, az apa folyton viccel:
- Akkor most mehetünk a kaszáshoz.
- Én vagyok a kaszás - veszem a lapot.
- Ó, nem úgy gondoltam! - mentegetőzne azonnal.
- De én igen, tegnap is kaszáltam - mosolygok rá.
- Látod fiam, neked is ilyen asszony kéne, aki kaszálni is tud!
A fiú csak zavartan vigyorog. Szegény, biztos sok ugratás céltáblája. Együtt érzőn nézek a kölyökre, valamikor majd jóképű lesz, mint az apja, de most még esetlen kamasz.
Felpörög az idő, vásárlók jönnek-mennek, nézelődnek, próbálnak... Egyszer csak bejön egy hatalmas darab nő, az ugyanolyan magas, de csontsovány fiával. Készségesen eléjük megyek, mint mindenki elé, hogy miben segíthetek... A következő pillanatban orrfacsaró, egyhetes - ha nem kettő - izzadtságszag csap meg. Rémülten hőkölök hátra, ez még az én trágyázáshoz szokott szaglásomnak is sok. Valami rettenet! Azért megkérdem, hogy mit szeretnének, nem vagyok személyválogató. Szerencsére csak olcsó sportcipőt, meg is mutatom, hogy merre találják, majd próbálok feltűnés nélkül arrébb araszolni, szaglótávolságon kívülre. Wang nem érti, hogy miért nem lógok a nyakukon, mikor nincs bent más rajtuk kívül. Odamegy, hogy jobb kiszolgálásban részesüljenek... Aztán a következő percben forgó szemekkel mered rám... Alig tudom visszatartani a nevetésemet. Gyorsan magukra hagyja őket, és miközben elszörnyedve rám néz, a kezével legyezni kezd az orra előtt. Megszakadnék a nevetéstől, ha megtehetném, de igyekszem visszafojtani a feltörni akaró röhögést, ami már jóval több a nevetésnél. Nem, ezt már nem lehet nőiesen nevetésnek hívni, ez bizony röhögés. Hamar kiderül, hogy zoknit is szeretnének, illedelmes mosollyal, lélegzetvisszafojtva mutatom nekik az utat az emeleti osztályra, és magamban hálát adok az égnek, hogy a zoknikat nem a cipők mellé tették, még ha praktikus is lett volna némelykor. Előre elképzelem a kolléganőim arcát, amikor megérzik ezt a szörnyű szagot, ki fognak halni, abban biztos vagyok... A lépcsőnek veszik az irányt, én pedig az üvegajtóhoz rohanok, hogy azonnal szellőztessek. Wang készségesen a segítségemre siet, hisz az elmúlt tíz percben kitöltötte a légteret az áporodott izzadtságszaguk. Fel nem foghatom, hogy hogyan bírják elviselni önmagukat, persze biztos csak én vagyok túl érzékeny. Teli kosárral jönnek fizetni mintegy negyed óra múlva. Próbálok nem levegőt venni, és nem megfulladni miközben visszaadom ami jár. Végre kint vannak, még egy kis szellőztetés... A lányok lenéznek az emeletről és megfenyegetnek, hogy még egyszer az életben nehogy felküldjek ilyen embereket! Na, az ember lánya csak tisztességesen akar dolgozni, erre tessék... Gonoszul mosolygok, miért is hagynám ki őket a jóból?
Az órára nézek, öt perc múlva dél, gyors söprés és felmosás, pénztárt zárok, és irány haza. Egy óvatlan pillanatban megfordítom a nyitva táblát, nehogy ilyenkor bejöjjön még valaki, itt volt az egész napjuk. Én is csak szeretnék hazamenni, ettől a perctől kezdve szabad vagyok, és irány a bevásárlóközpont. Mostantól én leszek a vásárló. Reszkessetek eladók! Mert ki a legrosszabb vásárló? Hát én, a világ legjobb eladója.


- Virág -

A bejegyzést írta: Tündér

Hozzászólások

időrendi sorrend

2010. október 27. 23:46

megtekintés Válasz erre: Virág - 2010. október 25. 16:35

Köszönöm Tündér, és nagyon szívesen! :)

Engem érdekelne, hogy milyen témák kerülhetnek ide. Mert erre most Tamás ihletett, hogy megírjam a másik szemszöget is. :)

Szia Luca!
Főleg a közérdekű témák amik mehetnek, de egy-egy érdekesebb sztori is elmegy és kell is! Jelentkezz és mindig megbeszéljük!
(Többiek is!)
Pussz,
Tündér
2010. október 25. 16:35

megtekintés Válasz erre: Tündér - 2010. október 25. 14:12

Sziasztok!
Luca nagyon ügyes volt, köszönöm neki! De mások is jelentkezhetnek a vezércikk megírására!!!
Várom a jelentkezőket, és hogy milyen témával szeretnének jelentkezni?!
Pussz,
Tündér

Köszönöm Tündér, és nagyon szívesen! :)

Engem érdekelne, hogy milyen témák kerülhetnek ide. Mert erre most Tamás ihletett, hogy megírjam a másik szemszöget is. :)
2010. október 25. 16:33

megtekintés Válasz erre: Pinokkió - 2010. október 25. 14:10

Ez nagyon jóóó lett, tetszik!
Pinokkió

Örülök Pinokkió! :-)
Az uram szétröhögte az agyát a büdöseknél. :-D
2010. október 25. 16:32

megtekintés Válasz erre: BanMagdi - 2010. október 25. 10:45

Nagyon jó amit írtál, gratulálok. Üdv magdi

Köszönöm szépen Magdi! :)
2010. október 25. 14:12
Sziasztok!
Luca nagyon ügyes volt, köszönöm neki! De mások is jelentkezhetnek a vezércikk megírására!!!
Várom a jelentkezőket, és hogy milyen témával szeretnének jelentkezni?!
Pussz,
Tündér
2010. október 25. 14:10
Ez nagyon jóóó lett, tetszik!
Pinokkió
2010. október 25. 10:45
Nagyon jó amit írtál, gratulálok. Üdv magdi
2010. október 24. 22:18

megtekintés Válasz erre: farkasp - 2010. október 24. 22:16

Kedves történet. Melyik is az a kínai? :))

A fotó, az utca bal oldalán a fák takarásában az a halvány, kékes épület. Tudod, itt Mohácson. :)
2010. október 24. 22:16
Kedves történet. Melyik is az a kínai? :))
2010. október 24. 15:42
Lucánk! Bizony így és jó írás is! Pusszantalak Orsolya
2010. október 24. 15:37

megtekintés Válasz erre: Orsolya - 2010. október 24. 15:11

Luca! Pezsdítő volt! Pusszantalak Orsolya

Örülök, ha így érzed Orsi! :)
2010. október 24. 15:11
Luca! Pezsdítő volt! Pusszantalak Orsolya
2010. október 24. 14:08
Köszönöm a lehetőséget kedves Tündér! :)
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: