újabb események régebbi események további események
15:51
Ilpaki új bejegyzést írt a naplójába
08:01
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
13:40
Black Ice új cikket töltött fel
04:54
Furrionmxa regisztrált a weboldalra
21:07
Ilpaki új bejegyzést írt a naplójába
02:35
Telecasterchf regisztrált a weboldalra
01:53
Incipiosas regisztrált a weboldalra
20:13
Artisanwrl regisztrált a weboldalra
19:03
kalozlány új bejegyzést írt a naplójába
09:38
Dormanndh regisztrált a weboldalra
08:37
kalozlány módosította a naplóbejegyzését

Az meg mi a csuda, hogy SZINGLI /pályázat/

2013. december 15. - Látogatók száma: 149

Női szerepek a XXI. sz. elején

Kata hatkor kel, hétkor indul, és este félnyolc körül érkezik haza. Ifjú korának utolsó éveit tapossa, betöltötte a 49. évét.
Az első házassága kudarccal végződött: 7 év harc a babáért, aztán mikor végre meglett, egy év múlva elváltak.
Már a találkozásuk sem volt sokat ígérő: intelligencia, végzettség, életmód, szokás, erkölcsi értékrend, egyszóval elég nagy volt a színt-különbség köztük. De ahogy mondani szokták: a szerelem mindent legyőz!
Hát ez ebben az esetben csak ideig-óráig működött.

Kata felsőfokú végzettségével előbb-utóbb átvette a „jól kereső, családfenntartó férfi” helyét, társa pedig egyre inkább elkényelmesedett.
Abban az időben (húsz éve), amikor még jó fizetésnek számított, azt mondta a „szerelmes férj”: „Húszezer Forintért, az ágyból sem kelek fel!”
Nem is kelt. Esetleg sörözni a haverokkal, ami akkor fejeződött be nap, mint nap, amikor Kata hazatért a munkából.

A válás bekövetkezett, Kata ott maradt egyéves kisfiával és minden teherrel: egyedül.
Gyermektartást a volt férj nem fizetett, mondván: „Dunába nem hordja a vizet”, viszont a válás után dolgozni el kellett mennie, ha el akarta tartani saját magát.
Kata karrierje szárnyalt, magánélete pedig kész kudarc volt.
Az én gyönyörű, élete virágában lévő lányom –mert róla írok – esténként zokogva hívott fel, várva, hogy lejárjon a mosógép, mindenről beszélt, csak arról nem, hogy milyen végtelenül magányos.

Pillanatokon belül Katának három barátnője is hasonló sorsra jutott,
Én átvállaltam a babát (örömmel), amíg ők négyen elmentek egy kicsit „szórakozni”.
Akkor már bőven betöltötte a harmincat, ennek a kornak pedig a kórképe: házas férfiak, akik csupán kalandra vágynak, agglegények, akik az anyjuk szoknyája mellett (anyakomplexussal) csupán olyan nőket keresnek, akiket maximálisan mindenképpen ki tudnak használni.
Vannak még ugye a szerencselovagok, akik olyan nőket szeretnének magukénak tudni, akik aranyifjú életükhöz megteremtik azt a jólétet, melyet feltevésük szerint ők megérdemelnek.
A korrekt, esetleg elvált, de jólszituált, megbízható férfiak pedig, mintha nem is lennének, vagy ha vannak is, csak keveseknek jut belőlük. Szerencse kérdése is.

És ott vannak azok, akik a legjellemzőbben mutathatunk be, mint a XX. sz. és a XXI. Sz. kitermelte se férfiak-se nők: akik csak kallódnak az életükben, erkölcsileg tiszták, de nem tudják megtestesíteni az oly keresett „macsót”, akiket riaszt a nőknek az a túlnyomó többsége, akik átvették a férfi szerepeket: dolgoznak látástól vakulásig, hogy el tudják tartani a családjukat, de többnyire a férjüket is. Megalázottnak éreznék magukat ebben a szerepben, hisz pont a lételemük: a férfiasságuk szenvedne csorbát.

Ranschburg Jenő pszichológust idézném, aki ezt a kórképet a következőképpen fogalmazta meg:

„A nők és a férfiak életcéljai, feladatai évezredeken át, különböztek, elkülönültek. A klasszikus nemi szerepek, a családi, társadalmi, kulturális értékek változásával egyre inkább összemosódtak, átrendeződtek az elmúlt évtizedekben. A férfias tulajdonságok, mint például a határozottság, keménység, rámenősség egyre gyakrabban női atitüdként jelenik meg”

A nők zöme szerepzavarban van.
Felerősödött a női szabadság, férfiasodnak, a férfi tulajdonságok elhatalmasodnak bennük.
Ám homályosan már körvonalazódik, ha belegondolnak: „anyám, én nem ilyen lovat akartam!”

Megdöbbentő tények ezek.

A férfiak zöme elbizonytalanodott, egy részük nem meri elhagyni az egyetem padjait, egyik szakot végzi a másik után azzal a félelemmel, hogy mit fog akkor csinálni, ha neki dolgozni kell.

Micsoda pardoxon!

A nők kapkodják a fejüket, hogy mibe is csöppentek, fennen hirdetik, hogy milyen jó a szingli élet, mert nekik nem parancsol senki, titokban, lelkük mélyén vágyódnak egy erős kézre, mely becsavarja helyettük a villanykörtét.
Az a tudat, hogy a nő versenyezni próbál a férfival, mindkettőjük számára hatalmas lelki terhet jelent.
A férfiak önértékelési zavara megállíthatatlanná válik, egyre többen pszichés zavarokkal küzdenek. Megjelent egy új szó a párkapcsolatokban, a „teljesítményszorongás”, amit a férfi érez a nők társadalmi státusza és jobb anyagi megbecsülése miatt. Az alárendeltség és a kiszolgáltatottság miatt a gyengébb férfiak még jobban lecsúsznak, végül feladják.

De térjünk vissza Katához!
Aztán egy általános iskolai találkozón, Kata összejött a volt osztálytárssal, akinek három gyermeke és egy különélő felesége volt.
A kapcsolatból egy mindent elsöprő szerelem lett, összeköltözés, egy újabb –késői – baba, de a kép kísértetiesen egyre inkább kezdett hasonlítani az előző házassághoz, annyi különbséggel, hogy az új férj becsületes, jóravaló, aki mindent megtesz a családjáért, próbál helytállni a félig meddig női szerepben, derekasan.

A probléma itt is abból adódik, hogy az anyagi javak nagyobb részét Kata teremti elő azzal, hogy a végsőkig kizsigerelve dolgozik egy bankban, mint főosztályvezető.
A baba megszületése után felmerült, hogy otthagyja ezt a gyilkos munkát, aztán rá kellett jönniük, hogy ezt a nagycsaládot csupán Kata által megtermelt javakból tudják fenntartani.
Amolyan fordított vasárnapi szülő vált belőle, mert a két fiának a nevelésére és a házassága tökéletes fenntartására hétköznap már csak csekély idő maradt.
Férje maradt otthon a gyermekkel, belátva, hogy Kata fizetése fedezi inkább a megélhetésüket.
Jól élnek, a férje átvállalta a klasszikus értelemben vett „női” szerepet, Kata pedig őrlődik: állandóan úgy érzi, hogy valamiről lemarad, minden szálat, ami a családját jelenti kézben akar tartani, görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy fenntartsa a boldog család látszatát, de tudom, hogy állandó feszültség dúlja a lelkét, kipihenhetetlen fáradság emészti a testét, de a magányra már nem panaszkodik.
Hogy boldog-e? Tökéletes boldogság nincs, mondhatnánk, de azért ennél többet érdemelne.
A férje egyre nehezebben viseli a női szerepet, csak remélni tudom, hogy nem fog olyan vizekre hajózni, ahol ő lehet a férfi, a macsó.
A szüfrazsettek még szavazati jogért, egyenlő bánásmódért harcoltak, mára ez már a teljes hatalom-átvételt jelenti, nemcsak a női, de már a férfi munkája is rájuk hárul.
Ma már döntenie kell a nőknek, hogy minek tartják magukat elsősorban? Anyának, feleségnek, vagy önmagát megvalósító nőnek?

Pedig a Jóisten, amikor megteremtett bennünket leosztotta a szerepeket, hisz ő valóban nem „szerencsejátékos!” (Einstein)
Nem véletlen, hogy sem alkatilag, sem lelkileg nem ugyanaz a két ember, akiket teremtett, ha mindkét fél betartja és eljátssza a rá osztott szerepet, egyensúlyban marad a világ, és talán az oly sokat vágyott boldogság is megvalósulhatna.

Természetesen csak akkor, ha semerre nem billen ki a mérleg nyelve, a nő nem kap a gyenge vállára elviselhetetlenül nagy terhet, és az erősnek teremtett férfinek a méltó társa tud maradni..

Talán a büszkeség, vagy az önigazolás mondatja ma a nők egy részével azt, hogy a világ legjobb dolga a szingliség. „Miért legyen velem? Hogy mossam a gatyáját?”
Ennél nagyobb közhelyet még senki nem talált ki.

Pillanatnyi magyarázat, hosszútávon nem üdvözítő. Amikor a lázas, beteg gyermeket egyedül kell a csöndes, éjszakai órákban priznicelni, amikor túlórát kell vállalni a gyermekem vagy a háztartásom fenntartására, mely elveszi az időt a legkedvesebbtől: a gyerekemtől, a közös családi nyaralások, a család minta stb….
Amikor a kapuzárás pillanatában még szül „magának” egy gyermeket, hogy ott is legyen egy „pipa”: ez is megvolt. Aztán „okos telefonon” keresztül próbálja nevelni….
Amikor eltűnik az apaminta, egyre szűkebb lesz a család, mint fogalom, milyen jövője lesz a gyermekeinknek? És a világnak?

Az biztos, hogy nagyon jó, ha magunk dönthetünk mindenben, nincs vita, nincs alkalmazkodás.
Ugyanakkor simogatást csak az alkalmi partnerektől kapunk. Félmegoldás. Üres és hűvös az ágyunk, vagy túlfűtött, szerelem nélküli.
A szingli, de ma már a párkapcsolatban élő nő is csak későn vállal gyermeket, megfosztva magát a világ legszebb női feladatától: a gyermekszüléstől és neveléstől.
Sokak számára első a karrier, az önmaguk megvalósítása, ugyanakkor, ha férfi közeledik hozzájuk, akkor beleesnek az első jelentkező karjába, mert annyira ki vannak éhezve egy boldog párkapcsolatra.
Csak ezt nem „trendi” beismerni.
A választást ma már csak a legritkább esetben határozza meg az elv, amit nagyanyáink vallottak a párkapcsolatról.

De talán így van jól, ma már nem a nagyanyáink világát éljük. Mégis kevés a boldog nő, a boldog férfi, mert a kapcsolatukat ezer probléma nehezíti.
Hol van a középút? Mi lesz a világgal, ha a valamikor leosztott szerepek ilyen mértékben változnak?
Lehet-e igazán boldog egy nő a családi életében és a karrierjében is?
Visszatér –e a férfiak bizonyossága abban, hogy méltó társai tudnak lenni a „mai” nőknek? Visszakerülnek-e még abba pozícióba, amikor a nők biztos pontjai voltak az élet viharaiban?
Mikor áll helyre a rend, mely meghatározná a boldog család életét?

Kata csak egy példa volt. Nem mindenki ilyen „szerencsés”.
Nem szeretnék nagyon negatív lenni, de bárhogy igyekszem, nem sok jót látok a jövőre nézve, ha ez így folytatódik tovább.

Természetesen vannak családok (még szerencse), ahol ezt a női – férfi szerep kérdést nagyon jól tudják kezelni. Ahol mindenki megmarad a kimondatlanul is leosztott szerepe mögött, azzal a kitétellel, hogy minden döntést közösen hoznak meg, és megvalósítják azt a mondást, hogy a férfi a fej, a nő a nyak, és a fej arra fordul, amerre a nyak forgatja.
Ha a nő meg akarja valósítani a családján kívül is önmagát, azt ne kelljen a kis közösség rovására tennie, mert beláthatatlan károk keletkeznek emiatt a jövő generációjában.
Hogy a férfi maradjon az erős férfi, de ha kell, akkor ő is álljon csatasorba a klasszikus értelemben vett női munkák elvégzésében.

Így aztán a kérdésre, hogy „ki a csuda az a szingli”, csupán egy választ adhatok: egy boldognak tűnő nő, vagy férfi, aki látszólag lubickol az önállóságban. Van, aki önként vállalja ezt a szerepet, van, aki kényszerűségből egy fiatalkori ballépés miatt, de egy biztos: a magányos óráik már nem tűnnek olyan egyértelműen boldognak.
Akik ezt önként vállalják, alkalmi kapcsolatokkal élnek, és mindent a maguk önmegvalósítása érdekében tesznek, természetesen egyedül.
Kényszerűségből azok szinglik, akik helyhez kötöttségük, lehetőségük miatt képtelenek kapcsolatot kiépíteni. Őket a körülményeik kényszerítik arra, hogy ezt az utat válasszák.
És a férfiak? Egyre inkább elszigetelődnek, félnek a mindinkább emancipáltabb nőktől, és az olyan kapcsolatoktól, ahol a szerepek felcserélődtek.
Ez az életforma – mint oly sok más – az Egyesült Államokból terjedt át Nyugat Európára, majd hozzánk is.

Hogy mi lesz ennek a vége? Nem tudom. Csupán érzem, hogy nem jó irányba haladunk. Hogy valamilyen felettünk álló erőnek állj !-t kellene parancsolnia ennek az áldatlan folyamatnak.
Nem visszasírni azt az időt, amikor a nő helye bekötött fejjel a konyhában és a bölcső mögött volt.
Igenis meg kell, hogy legyen a lehetőségünk arra, hogy részt vállalhassunk a világ dolgaiból, de soha ne feledkezzünk meg arról, hogy mi az eredeti hivatásunk.
Azt pedig jó lenne már végleg törölni a szótárunkból, hogy „legfeljebb elválunk!”
Próbáljuk megélni a szó eredeti, valódi értelmét: fele – ség. Ezt Müllet Péter tudta igazán jól megfogalmazni, aki nyolcvanévesen még mindig szerelmes a fele – ségébe.

Talán a legegyszerűbben a társadalomtól való megoldást választanánk, mely olyan helyzetet teremtene, hogy meg tudja találni mindenki a helyét a világban, nemre való tekintet nélkül.
De valahol, nekünk nőknek is tennünk kellene azért valamit, hogy ne csússzunk el a szélsőségek felé, mely csupán boldogtalanságot hoz minden téren az életünkbe.

A kérdés nyitott: mi lesz veletek nők, ha ez így megy tovább?

A cikket írta: Mamóka

7 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2014. január 5. 15:02
Köszönöm mindenkinek, aki az írásomra szavazott!
2013. december 31. 14:13

megtekintés Válasz erre: Mamóka - 2013. december 31. 14:08

Szia Kalózlány!
Ha ez valóban így van, már megérte, hogy leírtam!!!

Így van, bizony!
:)
2013. december 31. 14:08
Szia Kalózlány!
Ha ez valóban így van, már megérte, hogy leírtam!!!
2013. december 31. 01:45
Gratulálok Mamóka!

Most olvastalak, és most magamba nézek... nem akarok szingli lenni.

Köszönöm, hogy olvashattam!

KL
2013. december 31. 00:44

megtekintés Válasz erre: Vass. N Edith - 2013. december 29. 23:24

Hozzászólásomban el kell, hogy mondjam, előbb kezdtem el a kommenteléseket ( nem mindet, csak néhányat) olvasni, mint magát az írást. Ilyet ritkán teszek. Az írás komoly kérdéseket feszeget. Kérdéseket, melyekben néhol a válasz is ott van. Az írója véleményét is megfogalmazva. Jó írás és nem véletlenül van ennyi hozzászólás . Mindannyiunkat foglalkoztat a ez a kortünet. Látható az is, hogy a problémának, mert az, a gyerekek isszák meg a levét. Mókuskerék szindróma. Az én véleményem csak egy a sok közül, s bizonyára sokan lesznek majd, akik nem értenek velem egyet. Részletet teszek közzé Magda D , hozzám intézett leveléből: " Az életem úgy alakult, hogy mindig nekem kellett erősnek és bátornak lennem. A házasságomtól egészen mást vártam, mint amit nyújtani tudott. Dolgoztam , tanultam képeztem magam, közben neveltem a gyermekeimet. Játszottam velük és segítettem őket a tanulásban, gondoskodtam róluk. A férjem egész nap távol volt, este későn jött haza. Evett, elolvasta az újságban , azt ami érdekelte, nézte a Tv-t és tisztálkodás után aludt. Én pedig rohangáltam a megoldandó feladatok között, meg kellett felelnem sok követelménynek, hogy a munkámat megtarthassam. A Férjemnek ez sem sikerült. Amíg dolgozott, addig is jóval többet kerestem. Később ez még inkább megmutatkozott . A bérkülönbség már a duplájára nőtt. Aztán nehezen, de talált munkát, a gyerekek megnőttek. Kirepülőben vannak. Emancipált nő vagyok, önálló döntésekkel, felelősséggel. De az egészet odaadtam volna azért, hogy csak napi négy órában kellett volna dolgozni, és a család dolgaira jutott volna több idő. A férjemnek lett volna több keresete és én is kiegyensúlyozottabb lehettem volna. A gyerekek is. Sokat idegeskedtem, rohangáltam. Az egészségem bánja. Nem váltam el. Lehetett volna másik életem. Talán könnyebb. Nem tudom, de az biztos, hogy csak így voltam képes összetartani a családot. Hamarosan férjhez megy a lányom. Féltem, mert látom, hogy ugyanabba cipőbe fog járni, mint én. Dolgozni akar, karriert csinálni. A férje nézzen fel rá. Én meg azt vallom, ennek fordítva kell lennie. A társadalom, a gazdasági válságok az okozói annak, hogy nincs munka. Szétforgácsolódik a család szerkezete. Persze, ehhez az is kell, hogy a férfi FÉRFI akarjon maradni , a nő pedig valóban NŐ lehessen. " Eddig a levél. Sok igazságot tartalmaz. Mamóka írása eszembe juttatta ezt a nem is olyan régi levelet...

Nagyon örülök, hogy ezt leírtad!
Hidd el, sokan gondolkodnak így, csak ezt a véleményt nem divatos ma már hangoztatni.

Igen, elismerem, sokan vannak, akiknek fontosabb a saját karrierjük, és a férfi csupán egy dolog miatt szerepel az életükben.
Ám legyen, ha ők így boldogok.

De nem ez a többség, és nem is az átlag.
Ezek a nők elvégzik a feladatokat, felveszik a terheket, sokszor nem is panaszkodnak, de a végeredmény gyakran sírásba fullad. Mert igenis kell mellénk egy erős férfi, akire felnézhetünk, de mégis egyenrangú társnak tart bennünket.
Aki időnként leveszi a terheinket a vállunkról, akire anyagilag és erkölcsileg is számíthatunk, és aki elismer minket, akik a legtöbbet vállaljuk a családért - amiért szerintem érdemes élni.
2013. december 29. 23:24
Hozzászólásomban el kell, hogy mondjam, előbb kezdtem el a kommenteléseket ( nem mindet, csak néhányat) olvasni, mint magát az írást. Ilyet ritkán teszek. Az írás komoly kérdéseket feszeget. Kérdéseket, melyekben néhol a válasz is ott van. Az írója véleményét is megfogalmazva. Jó írás és nem véletlenül van ennyi hozzászólás . Mindannyiunkat foglalkoztat a ez a kortünet. Látható az is, hogy a problémának, mert az, a gyerekek isszák meg a levét. Mókuskerék szindróma. Az én véleményem csak egy a sok közül, s bizonyára sokan lesznek majd, akik nem értenek velem egyet. Részletet teszek közzé Magda D , hozzám intézett leveléből: " Az életem úgy alakult, hogy mindig nekem kellett erősnek és bátornak lennem. A házasságomtól egészen mást vártam, mint amit nyújtani tudott. Dolgoztam , tanultam képeztem magam, közben neveltem a gyermekeimet. Játszottam velük és segítettem őket a tanulásban, gondoskodtam róluk. A férjem egész nap távol volt, este későn jött haza. Evett, elolvasta az újságban , azt ami érdekelte, nézte a Tv-t és tisztálkodás után aludt. Én pedig rohangáltam a megoldandó feladatok között, meg kellett felelnem sok követelménynek, hogy a munkámat megtarthassam. A Férjemnek ez sem sikerült. Amíg dolgozott, addig is jóval többet kerestem. Később ez még inkább megmutatkozott . A bérkülönbség már a duplájára nőtt. Aztán nehezen, de talált munkát, a gyerekek megnőttek. Kirepülőben vannak. Emancipált nő vagyok, önálló döntésekkel, felelősséggel. De az egészet odaadtam volna azért, hogy csak napi négy órában kellett volna dolgozni, és a család dolgaira jutott volna több idő. A férjemnek lett volna több keresete és én is kiegyensúlyozottabb lehettem volna. A gyerekek is. Sokat idegeskedtem, rohangáltam. Az egészségem bánja. Nem váltam el. Lehetett volna másik életem. Talán könnyebb. Nem tudom, de az biztos, hogy csak így voltam képes összetartani a családot. Hamarosan férjhez megy a lányom. Féltem, mert látom, hogy ugyanabba cipőbe fog járni, mint én. Dolgozni akar, karriert csinálni. A férje nézzen fel rá. Én meg azt vallom, ennek fordítva kell lennie. A társadalom, a gazdasági válságok az okozói annak, hogy nincs munka. Szétforgácsolódik a család szerkezete. Persze, ehhez az is kell, hogy a férfi FÉRFI akarjon maradni , a nő pedig valóban NŐ lehessen. " Eddig a levél. Sok igazságot tartalmaz. Mamóka írása eszembe juttatta ezt a nem is olyan régi levelet...
2013. december 22. 22:06

megtekintés Válasz erre: Zet - 2013. december 22. 14:32

A társadalom soha nem érezte a maga feladatának egyetlen korban és rendszerben sem, hogy megoldást találjon az egyéneket feszítő problémákra. A társadalomnak mindig megvoltak a saját aktuális elvárásai. Az egyének pedig vagy tudtak hozzá alkalmazkodni vagy nem. A XXI. század nőjének szerintem rá kell vezetni a férfit arra, hogy hogyan tud hasznos és boldog boldogító társ lenni. A társadalmat csak annyi érdekli az emberekből, hogy a bővített újratermelést sikeresen végrehajtsák. Hogy hogyan szervezik meg ezt az egyedek, az már mindenkinek a privát dolga. A pályázat szerintem ebben tud segíteni. Gondolatokat ébreszt, hogy ki hogyan és milyen eredménnyel oldja meg a változást, mert változnunk kell. Nem a régit visszasírni.

Ízlés dolga. Én Mérlegjegyű vagyok, tehát nagyon erősen társcentrikus.
Nemcsak párkapcsolatban, hanem baráti és munka kapcsolatokban is.

Szeretek irányítani a magam témáiban, de nyugodtabb voltam, ha a végső szót a párom mondta ki.

Szerettem tálcán adni neki a reggelit, és ezt magamtól tettem, örömmel.
Boldog voltam, amikor kényeztetett ő is, és elvégezte helyettem a "nemszeretem" munkákat.

Szerettem vele veszekedni, utána pedig kibékülni....

Volt pár kemény döntés gyermek ügyben, jó volt, hogy mellettem állt.
Szerettem felnézni rá, pedig ő sem volt szerencsére tökéletes.

Ez tehát a régi szemlélet.....

Igazad van, a társadalomnak valóban tennie kellene valamit, amivel segítené a férfiak önértkelését bizonyos esetekben, és segíteni, ha nem is a régi formában, de a családok fennmaradását. (Mindenkinek igénye szerint! és nem rákényszerítve!)

De legtöbbet mi magunk tudunk segíteni, a szűk kapcsolatunkon és családunkon (ha van) belül, talán találnánk megoldást a feszítő problémákra magunk is.
És akkor talán nemcsak hasznos, de boldogító társunk is tud lenni a férfi.

Azért ne felejtsük el azt sem, hogy a "kórkép" ellenére, ma is élnek párok boldog házasságban!
2013. december 22. 21:48

megtekintés Válasz erre: Zet - 2013. december 22. 14:17

Az előttem szólóktől eltérően nem tartom jó szociográfiának. Manapság már nem csak a szinglik a családfenntartók és élnek férfimód. Én úgy látom, hogy a férfi igazából a gyengébb nem. Sokkal kevésbé képesek a társadalmi átalakulás változó követelményeinek megfelelni. A nők sokkal jobban képesek alkalmazkodni és a sok állását, egzisztenciáját vesztett, pályaudvaron és híd alatt lakó reménytelenül kallódó ember között sokkal kevesebb nőt találunk, mint férfit. Szóval nem a jólkereső szinglik kiváltsága a nők elférfiasodása. A szingliség csak egy perifériális megjelenése annak a jelenségnek, amely a társadalom minden rétegét érinti.

Nem vagyok kifejezetten férfipárti, bár 40 évet éltem házasságban.
Szociográfiát olvasva pedig a következőket láthatjuk: váláskor általában a férfi az "anyagi" vesztes, a hid alatt élők egy része így kerül oda.

Önhibájából, vagy anélkül, kicsúszik alóla a család, és mivel eleve nem neki volt egzisztenciája, még a munka lehetősége is.

Itt mi most ugyanarról beszélünk, csak más-más megközelítésből, de a tények maradnak.
2013. december 22. 21:39

megtekintés Válasz erre: bokorur - 2013. december 20. 20:06

Tisztelt Mamóka!
Szép kis család-tásadalom szociográfia. Nékem különösen tetszett az írás lazasága, ahogy váltott a külső szemlélőből, elemzőre, majd egy könnyed lépéssel, az Ön számára legfontosabbra, a lányára. Jó volt, ahogy az anya szemszögéből nézve is végig meg tudta őrizni az analizáló objektivitását. Kicsit jobban kell figyelnie a mondatszerkesztésre, abban néhol éreztem pontatlanságot. Gratulálok a téma ügyes kidolgozásához!
Bokor

Köszönöm. Sokszor keveredtem már hasonló hibába, ezt még csiszolnom kell.
Nagyon amatőr vagyok, és hihetetlenül régen érettségiztem!
Üdv: Mamóka
Zet
2013. december 22. 14:32
A társadalom soha nem érezte a maga feladatának egyetlen korban és rendszerben sem, hogy megoldást találjon az egyéneket feszítő problémákra. A társadalomnak mindig megvoltak a saját aktuális elvárásai. Az egyének pedig vagy tudtak hozzá alkalmazkodni vagy nem. A XXI. század nőjének szerintem rá kell vezetni a férfit arra, hogy hogyan tud hasznos és boldog boldogító társ lenni. A társadalmat csak annyi érdekli az emberekből, hogy a bővített újratermelést sikeresen végrehajtsák. Hogy hogyan szervezik meg ezt az egyedek, az már mindenkinek a privát dolga. A pályázat szerintem ebben tud segíteni. Gondolatokat ébreszt, hogy ki hogyan és milyen eredménnyel oldja meg a változást, mert változnunk kell. Nem a régit visszasírni.
Zet
2013. december 22. 14:17
Az előttem szólóktől eltérően nem tartom jó szociográfiának. Manapság már nem csak a szinglik a családfenntartók és élnek férfimód. Én úgy látom, hogy a férfi igazából a gyengébb nem. Sokkal kevésbé képesek a társadalmi átalakulás változó követelményeinek megfelelni. A nők sokkal jobban képesek alkalmazkodni és a sok állását, egzisztenciáját vesztett, pályaudvaron és híd alatt lakó reménytelenül kallódó ember között sokkal kevesebb nőt találunk, mint férfit. Szóval nem a jólkereső szinglik kiváltsága a nők elférfiasodása. A szingliség csak egy perifériális megjelenése annak a jelenségnek, amely a társadalom minden rétegét érinti.
2013. december 20. 20:43

megtekintés Válasz erre: Müszélia - 2013. december 18. 10:15

szia Pí.
tudod, ahogy a nagy Hofi mondta, az ember = magányember.
(nem társas lény. ez nagy csalás. minden baj azért van, mert elképzelt normák szerint kellene élnünk, ami nem jó senkinek.)
ja, hogy a gyerekek. nem tudom. talán egy nagy keltetőállomáson? :)

Magányember,ezt még nem is hallottam,nagyon jó!
2013. december 20. 20:06
Tisztelt Mamóka!
Szép kis család-tásadalom szociográfia. Nékem különösen tetszett az írás lazasága, ahogy váltott a külső szemlélőből, elemzőre, majd egy könnyed lépéssel, az Ön számára legfontosabbra, a lányára. Jó volt, ahogy az anya szemszögéből nézve is végig meg tudta őrizni az analizáló objektivitását. Kicsit jobban kell figyelnie a mondatszerkesztésre, abban néhol éreztem pontatlanságot. Gratulálok a téma ügyes kidolgozásához!
Bokor
2013. december 18. 10:15

megtekintés Válasz erre: Pinokkió - 2013. december 15. 13:40

Szia Mamóka!
Én is. De látni kell (nézz a fiatalok tömegeire), hogy valami nem működik már úgy, mint rég. Szerintem a megélhetés bizonytalansága egyfajta önállósodásra kényszeríti az embereket. Annyira nem tudod mi lesz holnap... és a társadalomban megjelent bizonytalanság, a családra is "tükröződik". Már a társában sem bízik (lásd: házassági szerződések, sok helyen külön bankszámlák, külön baráti körök, más érdeklődési kör...) az ember (mi még IGEN! De mi XX-adik századi modellek vagyunk). A másik ok a család szétforgácsolódására, a felgyorsult gondolkodás, és itt a NET előnyei mellett, a hátrányai is megjelennek. Ha nem jó a mostani, pillanatok alatt le lehet Őt cserélni. Lassan elég lesz egy adatlapot kitölteni, és a böngésződ kidobja az új, sokkal jobb férj/feleséget neked... Na persze, akkor még mindig ott van, hogy mi lesz a szétszakított családdal, a gyerekekkel?! Talán erre is lesz (van) majd valami közbenső megoldása az életnek. Nagycsalád.... csak máshogy, mint anno.
Flo mondja... szkeptikus vagyok... Hm. lehet, de nem látom a magam körül működő régi családi megoldásokat.
Üdv,
Pí.

szia Pí.
tudod, ahogy a nagy Hofi mondta, az ember = magányember.
(nem társas lény. ez nagy csalás. minden baj azért van, mert elképzelt normák szerint kellene élnünk, ami nem jó senkinek.)
ja, hogy a gyerekek. nem tudom. talán egy nagy keltetőállomáson? :)
2013. december 18. 10:10

megtekintés Válasz erre: Cat_ - 2013. december 15. 19:34

Köszönöm a korrekt választ. Kettőnk álláspontja alapvetően abban tér el, hogy én sokfélé(bb)nek látom, érzékelem mind a nőket, mind a férfiakat. Vannak olyanok, akiknek nem jön "zsigerből" a hagyományosan női(es)nek (vagy férfiasnak) tartott szerep, egyszerűen nem fér össze a jellemükkel.
Mindig voltak, vannak és lesznek ilyen nők és férfiak, a különbség az, hogy régebben jóval kevesebb lehetőségük volt a maguk útját járni azoknak, akik önmagukhoz nem illőnek érezték a hagyományos szerepeket.
Én ezt nagymértékben veleszületett tulajdonságnak gondolom; előbb-utóbb nyilván megfejthetőek lesznek eme többféleség biológiai okai.

Attól (is) szép az élet, hogy nem vagyunk egyformák, miért kellene hát mindenkit beleszorítani a skatulyába?

Örülök, hogy így látod, tulajdonképpen bennem is valami hasonló is motoszkál, csak nem tudtam ilyen jól megfogalmazni úgy, hogy az én véleményem is benne maradjon.

Mivel a pályázat a XXI. sz. női szerepeire vonatkozott, leírtam, hogy én hogyan látom.

Köszi a választ és a beszélgetést, jó volt!
2013. december 15. 19:34

megtekintés Válasz erre: Mamóka - 2013. december 15. 18:54

Természetesen elfogadom az álláspontodat, én pedig leírtam az enyémet, és meg is indiokoltam, hogy miért.
Aki összetartó családban gondolkodik, az reformálva ugyan, de elfogadja a női és a férfi szerepeket.

Abban igazat adok, és elfogadom, hogy döntse el mindenki maga, hogy melyik utat válassza.

Nemcsak a családban (mely legfontosabb szerintem a gyermekeink jövőjét illetően), de minden közösségben kell alkalmazkodni egymáshoz, ha nem akarunk anarchiában élni.
És ez a szép tulajdonság többnyire a nőket illeti.
Természetesen vannak férfiak, akik szívesen veszik át a női szerepeket, és élnek "férfias" nők közelébe, ízlés dolga.
Azzal, ha a nő a munkája mellett a legszebb hivatásának hódol: a gyermeknevelés és a család egybentartása, még nem szükségszerű, hogy kiszolgáltatottá váljon.
Köszönöm, hogy elmondtad a véleményedet, ezzel színesítve az álláspontokat.

Köszönöm a korrekt választ. Kettőnk álláspontja alapvetően abban tér el, hogy én sokfélé(bb)nek látom, érzékelem mind a nőket, mind a férfiakat. Vannak olyanok, akiknek nem jön "zsigerből" a hagyományosan női(es)nek (vagy férfiasnak) tartott szerep, egyszerűen nem fér össze a jellemükkel.
Mindig voltak, vannak és lesznek ilyen nők és férfiak, a különbség az, hogy régebben jóval kevesebb lehetőségük volt a maguk útját járni azoknak, akik önmagukhoz nem illőnek érezték a hagyományos szerepeket.
Én ezt nagymértékben veleszületett tulajdonságnak gondolom; előbb-utóbb nyilván megfejthetőek lesznek eme többféleség biológiai okai.

Attól (is) szép az élet, hogy nem vagyunk egyformák, miért kellene hát mindenkit beleszorítani a skatulyába?
2013. december 15. 19:23

megtekintés Válasz erre: Mamóka - 2013. december 15. 19:04

Sanda! Ha mindenki rádöbbenne arra, hogy fekülbírálja önmagát, hogy megpróbáljon önismeretet szerezni, könnyebb lenne arra az útra lépni ami miatt pont idejöttünk, erre a bolygóra, hogy a feladatunkat teljesítsük.

Csak az a kár, hogy a legtöbb ember annyira biztos magában, hogy ennek hatására arroganciája határtalan.
Pedig már a Földünk is lázadozik az ellen, hogy sok ember megpróbál Istent játszani.....
Csak tudod, majd tapasztalni is fogod, hogy nem könnyű leszállni arról a járműről....

Igazad van.
2013. december 15. 19:04

megtekintés Válasz erre: Sanda - 2013. december 15. 15:25

Elmesélem Nektek az álmomat.
Sajnos reggel már csak nyomokban emlékeztem rá.
Egy autóbuszra emlékszem,ami vitt volna valahová.Volt rajta egy csomó utas.Én az utolsó pillanatban leszálltam róla.Emlékszem,hogy egy sötét alagúton mentem át egyedül.
Reggel annyira a hatása alatt voltam még az álmomnak,hogy megnéztem abban a könyvemben,ami az álmokról szól.Nem egy egyszerű álmoskönyvről van szó,hanem egy komoly jungi álomelemzésről.
Azt találtam benne,hogy az autóbusz,mivel viszonylag lassú jármű,azt szimbolizálja,hogy elakadtam a fejlődésben,a többi utas pedig azt,hogy nem a saját utamat járom.
És ez tényleg igy van.
Az álmomban megtettem,amit a valóságban is meg kéne tennem: leszállni erről a járműről,ami nem az én utamon halad.

Hát nem érdekes?

Sanda! Ha mindenki rádöbbenne arra, hogy fekülbírálja önmagát, hogy megpróbáljon önismeretet szerezni, könnyebb lenne arra az útra lépni ami miatt pont idejöttünk, erre a bolygóra, hogy a feladatunkat teljesítsük.

Csak az a kár, hogy a legtöbb ember annyira biztos magában, hogy ennek hatására arroganciája határtalan.
Pedig már a Földünk is lázadozik az ellen, hogy sok ember megpróbál Istent játszani.....
Csak tudod, majd tapasztalni is fogod, hogy nem könnyű leszállni arról a járműről....
2013. december 15. 18:54

megtekintés Válasz erre: Cat_ - 2013. december 15. 16:15

Ez az írás remekül összefoglalja, mi az, amitől borzadok; leosztott szerepek, "nyaknak" meg "fejnek" lenni akkor is, ha nem felel meg a jellemünknek, mert ó, jaj, a férfibüszkeség... Én úgy gondolom, egy igazi férfi nem retten meg az erős nőktől, mert tudja, hogy a nő képességei, sikerei az övéit nem csorbítják. Aki a nő erejét arra használja, hogy ő maga lustán heverészhessen (konkrétan és átvitt értelemben egyaránt), az egy kisfiú.
Svédországban az apák többsége önként és dalolva megy el egy időre "gyesre" és adja át arra az időre a családfenntartó szerepet. Nem gondolnám, hogy boldogtalanabbak, mint mi a hagyományos szerephez való görcsös ragaszkodással és a skatulyából kilógók fölötti ítélkezéssel. Amióta felismerték, hogy a nők nem szeretik az anyagi függést, továbbá vannak közöttük is olyanok, akik ragaszkodnak a munkájukhoz, nőtt a gyermekvállalási hajlandóság is. Itt meg...?
Köszönöm, de én nem kérek sem a "nyak"-, sem a tyúkanyó-, sem a gyengenő-szerepből. Nem vagyunk egyformák. Aki akar, keressen magának "fejet" avagy "nyakat", engem nem zavar, sőt örülök, ha megtalálja a boldogságot egy hasonló értékrenddel bíró partner oldalán. De kérem, senki ne döntse el helyettem, hogy nekem mi a jó. Én sem teszem - elfogadom, ha másvalaki máshogyan éli meg a harmóniát.
Üdvözlettel, egy nemszingli

Természetesen elfogadom az álláspontodat, én pedig leírtam az enyémet, és meg is indiokoltam, hogy miért.
Aki összetartó családban gondolkodik, az reformálva ugyan, de elfogadja a női és a férfi szerepeket.

Abban igazat adok, és elfogadom, hogy döntse el mindenki maga, hogy melyik utat válassza.

Nemcsak a családban (mely legfontosabb szerintem a gyermekeink jövőjét illetően), de minden közösségben kell alkalmazkodni egymáshoz, ha nem akarunk anarchiában élni.
És ez a szép tulajdonság többnyire a nőket illeti.
Természetesen vannak férfiak, akik szívesen veszik át a női szerepeket, és élnek "férfias" nők közelébe, ízlés dolga.
Azzal, ha a nő a munkája mellett a legszebb hivatásának hódol: a gyermeknevelés és a család egybentartása, még nem szükségszerű, hogy kiszolgáltatottá váljon.
Köszönöm, hogy elmondtad a véleményedet, ezzel színesítve az álláspontokat.
2013. december 15. 18:46

megtekintés Válasz erre: Pinokkió - 2013. december 15. 13:40

Szia Mamóka!
Én is. De látni kell (nézz a fiatalok tömegeire), hogy valami nem működik már úgy, mint rég. Szerintem a megélhetés bizonytalansága egyfajta önállósodásra kényszeríti az embereket. Annyira nem tudod mi lesz holnap... és a társadalomban megjelent bizonytalanság, a családra is "tükröződik". Már a társában sem bízik (lásd: házassági szerződések, sok helyen külön bankszámlák, külön baráti körök, más érdeklődési kör...) az ember (mi még IGEN! De mi XX-adik századi modellek vagyunk). A másik ok a család szétforgácsolódására, a felgyorsult gondolkodás, és itt a NET előnyei mellett, a hátrányai is megjelennek. Ha nem jó a mostani, pillanatok alatt le lehet Őt cserélni. Lassan elég lesz egy adatlapot kitölteni, és a böngésződ kidobja az új, sokkal jobb férj/feleséget neked... Na persze, akkor még mindig ott van, hogy mi lesz a szétszakított családdal, a gyerekekkel?! Talán erre is lesz (van) majd valami közbenső megoldása az életnek. Nagycsalád.... csak máshogy, mint anno.
Flo mondja... szkeptikus vagyok... Hm. lehet, de nem látom a magam körül működő régi családi megoldásokat.
Üdv,
Pí.

Én abban is reménykedem, hogy a szülői ráhatás mellett talán segít valamit az, hogy visszatért az iskolákba az erkölcstan.
Mindent örömmel fogadok, ami segíthet abban, hogy egymással toleránsabbak, és magunk pedig szerethetőbbé váljunk.

Sajnos a "legfeljebb elválunk" hódít és uralkodik!
Hidd el, sok esetben még a türelmet egymás iránt is tanítani kell.
Az igazi szerelem -szeretet, a nehézségek hatására még jobban összekovácsolja inkább, mint szétszakítja a párokat.
Szerintem....vagy csak jó lenne, ha így lenne? és mindez utópia? Remélem nem!
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: