újabb események régebbi események további események
18:57
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
18:54
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
18:54
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
18:53
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
18:52
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
18:51
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
18:51
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
18:50
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
18:49
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
18:49
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
18:48
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
18:47
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
18:47
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
18:46
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
18:44
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
18:43
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:34
Visszafogott Vénusz módosította a naplóbejegyzését
11:33
Visszafogott Vénusz új bejegyzést írt a naplójába
10:31
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
06:18
Gaya új bejegyzést írt a naplójába

Apám álma

2011. március 20. - Látogatók száma: 266

Apám büszke ember volt...

2004. december.
Amikor nyugdíjas lettem, nem tudtam letenni a munkát. Éveken keresztül dolgoztam tovább keményen. Hol ezt, hol azt csinálgattam. Majd amikor kiderült tüdődaganatom, valami olyan hobbit kellett keresnem, ami kevesebb mozgással járt. Így kezdtem el festegetni, 67 évesen. Mint mindenben, ebben is a maximumra törekedtem. Nem törődtem a betegségemmel, bújtam a különféle festészetekről szóló könyveket. Előbb akvarellekkel, majd amikor úgy éreztem, már túlléphetek a vízfestészeten, az olajjal próbálkoztam. - Ha már meg kell halni, legalább valami maradjon utánam - gondoltam -, legalább pár ecsetvonás.
De még nem éreztem, hogy itt lenne az időm...
>

2008. szeptember.
Hárman voltunk a szobában. A két fiam és én. A falakon az utóbbi két év festményei. Büszkén nézegettem őket, mindegyiket a gyermekemnek éreztem.
- Na most akkor, ti mondjátok meg melyiket vigyem?
- Apu, egyértelmű. A téli tájat, meg azt az üde tavaszit, és harmadiknak meg azt ott a sarokban - mondták egyetértésben fiaim.
Összenéztünk.
Mindhárman bólintottunk.
- Akkor legyenek ezek. Leveszitek nekem? - fordultam Előd felé. És ő leakasztotta a kiválasztott képeket a falról.
- Holnap délelőtt háromnegyed tíz jó neked? - kérdeztem kissé bizonytalanul Istvánt.
Tudtam én, hogy vállalkoznak a fiúk, nem én vagyok már számukra a legfontosabb, nincs nekik idejük énrám, de ezt egyikük sem éreztette velem.
- Persze apu, majd én jövök érted - mondta mosolyogva az idősebb fiam.
Látszott rajta, hogy tudja, mennyit jelent nekem ez a kiállítás. Az életemet adta vissza a festészet. Azt az örömöt kaptam meg ismét, amit a munka adott nekem annak idején. És a betegségem felett is mágikusan uralkodott az alkotás varázsa. Ugyan jártam sugárkezelésekre, de a rák nem növekedett. Az orvosok csodálkozva néztek rám.
>

2008. szeptember, másnap.
- Apu, akkor ezeket visszük, ugye? - kérdeztem még egyszer utoljára.
- Hát ezeket választottátok - mondta apám halálos nyugalommal.
Én csak néztem. Erő sugárzott a szeméből. Olyan erő, amit már rég nem éreztem nála.
- A Vásárhelyi Őszi Tárlatra visszük a képeket fiam! Az öreg Farkas művész úr megígérte, hogy beveszik őket! - mondta büszkén, kihúzva idős görnyedt testét.

A Szántó Kovács János utcán, a múzeummal szemben álltunk le. Átsiettünk az úton. Apám kissé nehezen vette a levegőt, de ezt próbálta nem mutatni felém.
A bejárat zárva volt.
- A kutyafáját - mérgelődött egy picit. Tízre beszéltük meg a Ványaival. Pontban tíz van.
- Rácsörögjünk apu? -kérdeztem. Csak nem itt a kapuban állok, a tüdőbeteg apámmal, a hűvös őszi ködben? - gondoltam.
- Itt a száma a telefonomban, Ványai Dezső, felhívnád fiam?
...
- Azt mondja a Ványai, hogy várjuk meg a kocsiban.

- Imre bátyám, ezeket hozta?
- Igen Dezső.
A fiatal férfi fitymálóan méregette az első képet. Két kezébe fogta, eltartva magától, előbb az egyik, majd a másik szemét behunyva nézte picit, és rövid szemlélés után, a kezembe nyomta a festményt.
- Ezt nem - mondta Ványai foghegyről.
A másikat ki se vette a kocsiból.
- Telet ősszel nem rakunk ki Imre bácsi!
A harmadik képre csak az autó hátsóülésére betérdelve pillantott rá.
- Imre bátyám, ezeket most nem tudom bevenni. Nagyon sok jó festő van ebben az évben, és alig van helyünk a tárlaton. Olyanoknak kell kiraknom a képeit, akik rendszeresen kijártak a mártélyi festőtáborba.
- De Dezső! Nekem a Farkas festőművész úr megígérte...
- Nem lehet Imre bátyám! Maga nem járt ki!
- De Dezső, tudják hogy én az egészségem miatt nem tudok kijárni - csuklott el betegen apánk hangja.
- Igen, de akkor is...
- Legalább egyet válasszon ki Dezső, kééérem! - mondta az öregember megalázkodva.
- Nem tudom bevenni. Olyat kell kitennem, aki kijár - mondta makacsul Ványai.
Egy kis időre kínos és feszült csend lett. Azt éreztem, hogy most valami nagy baj van. Éreztem, hogy édesapánk alig áll a lábán, kezei remegnek, és az erek a fejében pattanásig feszültek. Tudtam, tennem kell valamit.
- Várj apu, beszélek vele - szóltam halkan, az összetört édesapánk felé. Majd én!
Félre vontam a művész urat.
- Ne haragudjon Ványai úr, de a tavalyi évben is támogattuk a kiállítást, ezévben is szeretné a cégünk - mondtam végső érvként.
- Uram, ezek a képek rosszabbak, mint a többi festőnké.
- Ványai úr, én nem értek hozzá, Farkas művész úr szerint azért nem rosszak ezek, de azt tudom, hogy ebben ennek az embernek az élete van benne. Lehet a színei gyengébbek, a technikája rosszabb, mint a többieké, de a lelkét festette ide ezekre a vásznakra. Ő már nem hobbiból fest, mint a többiek..., az életéért!
- Akkor sem. Mennem kell, ne haragudjanak - mondta Ványai, és sietve az órájára pillantott, majd elköszönt. Viszlát Imre bátyám. Viszlát uram.

Ültünk az autóban, és nem szóltunk egymáshoz. Nem tudtuk mit mondjunk. De mindketten tudtuk, hogy ezzel az ecsetet végleg lerakta az "öreg".
Többet soha nem festett már.
>

2009. június 16.
- Fiam! Én mindent megtettem! Hidd el! - mondtam.
- Tudom apu - súgta István, közelebb hajolt hozzám és finoman megszorította a kezem.
- Nekem még itt dolgom lenne!
- Pihenj, majd délután visszajövök és megbeszéljük.
- Nem lesz már időnk fiam.
Könny csordult ki mindkettőnk szeméből.
- Neked még nagyon sok időd lesz, ne hülyéskedj velem!
Egy félmosollyal nyugtáztam, mit mondott. Szememmel intettem, hogy menjen.
Az utolsó intés volt, amit tőlem kapott...,
ebben az életben.
>

2009. június 25. délelőtt.
A család a kertben egy kopjafát állított édesapánk emlékére.

Aznap délután...
Egy szentjánosbogár szállt le a kopjafánkra. Sokáig néztem, majd amikor elrepült - szárnyával búcsút intett -, azt éreztem, hogy elköszöntünk egymástól.
Talán csak egy időre...
>

Idősebb Hajdú Imre emlékére.
Akinek egy álom híján, majd minden álma megvalósulhatott életében.
Élt 72 boldog évet!

A cikket írta: Pinokkió

15 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2011. március 22. 08:13
Tiszteletet az kap, aki megérdemli.
A fájdalom egyforma, ott nem számít ki mondja, ha kimondja.

Téged is elér a humor azt tapasztaltuk. De nem itt. Ez természetes.
Most már el kéne innen szakadni. Mert muszáj.

Puszi,
Éva
2011. március 22. 07:55

megtekintés Válasz erre: dArc - 2011. március 21. 21:23

Az édesapáddal kapcsolatos írásaid a legjobbak, szerintem. A humorod is jó, de ott mindig érzem a távolságtartást.

Köszönöm Darc!
Igen, vele kapcsolatban van egy tisztelet, ami nálam kicsit kirekeszti a humort. Továbbá ezekbe az írásokba több saját érzést adok, mint egy "porcicásba", talán ezt érzed.
Üdv, Pinokkió
2011. március 22. 07:43

megtekintés Válasz erre: Je t'aime - 2011. március 21. 21:10

Pinokkió!

Mikor érzed, hogy gyorsan jönnek a kész mondatok, gondolatok, kényszerírásod van, az olyan, mintha "fentről" diktálnának. "Lehet, a Te küldetésed véghezvinni..."
Nekem olyan szokásaim jöttek elő, édesapám halála után, amelyek előtte nem jellemeztek.
Ha az eltávozott szeretteinket nem tudjuk elengedi, a családból bárki is, ide kötődik a fizikai síkhoz, és nem megy tovább a létkerék forgatókönyve szerint.
Úgy érzik, még dolguk van itt, elrendezni szeretteik sorát, amit nem tudtak még befejezni, stb.
Nekem a legnagyobb döbbenet az volt, mikor leírtam apukám szignóját.
Nem az én kézírásom volt...
Azután anyukám szólt, holt a hálószobában zörgés, mozgolódás van.
Mentem átsegíteni a Lelket a fénybe. :(
Sikerült.

Zsötem

Néha hiszek "valami más világi" dolgokban, néha amikor racionálisan gondolkodom, akkor nem. Alapvetően racionális vagyok. Nagyon.
Valamelyik nap például emberi "hangokat" hallottam tőlem pár méterre, feküdtem, majd felültem (100%, hogy nem álmodtam!), azt hittem a feleségem. De nem ő volt... hm...
Pinokkió
2011. március 21. 21:23
Az édesapáddal kapcsolatos írásaid a legjobbak, szerintem. A humorod is jó, de ott mindig érzem a távolságtartást.
2011. március 21. 21:10

megtekintés Válasz erre: Pinokkió - 2011. március 21. 20:44

Édesapánk a festészet mellett még írt is. Pár versét már a holt költőkhöz fel is raktam. Én csak halála után kezdtem el nektek írogatni, talán pont az ő hatására; amit mondott utoljára, "nekem még itt dolgom lenne", lehet az én küldetésem véghezvinni..., írok! Pinokkió

Pinokkió!

Mikor érzed, hogy gyorsan jönnek a kész mondatok, gondolatok, kényszerírásod van, az olyan, mintha "fentről" diktálnának. "Lehet, a Te küldetésed véghezvinni..."
Nekem olyan szokásaim jöttek elő, édesapám halála után, amelyek előtte nem jellemeztek.
Ha az eltávozott szeretteinket nem tudjuk elengedi, a családból bárki is, ide kötődik a fizikai síkhoz, és nem megy tovább a létkerék forgatókönyve szerint.
Úgy érzik, még dolguk van itt, elrendezni szeretteik sorát, amit nem tudtak még befejezni, stb.
Nekem a legnagyobb döbbenet az volt, mikor leírtam apukám szignóját.
Nem az én kézírásom volt...
Azután anyukám szólt, holt a hálószobában zörgés, mozgolódás van.
Mentem átsegíteni a Lelket a fénybe. :(
Sikerült.

Zsötem
2011. március 21. 20:44

megtekintés Válasz erre: Divi Éva - 2011. március 21. 20:32

Azért tudod aki tevékeny ember volt, s rákényszeríti a sors a nagy gyors fékezésre, az próbál vagy talál magának valamilyen más alkotói munkát, hogy Azért lássa a minket körülvevő világ, hogy ugyan egy helyen legyőzettünk, de ez nem jelent véget számunkra. Igyekszünk valamit alkotni, tenni, hogy az utókor, vagy utánunk élők lássák ez szív lélek ember volt. Én is ezért írok, hogy lefoglaljam magam, és az itt kapott emléklapokat is bekereteztem, és büszkén mutogatom, hogy azért még nem kell teljesen leírni agyilag. Ugyan hibás a hardver, de egy jó szoftver még életre tudja hívni. Van aki kinevet, és azt mondja gagyi és hülyeség, meg nem is jó, de én hiszem, ha ennyi ember jót is mond akkor biztosan nem hiába teszem. Vannak korlátaim, de ezekkel is lehet sáfárkodni, és lehet variálni, csak próbálgatni kell. Aztán ha kis időre eltávolodunk, majd mikor újra találkozunk ismét örülünk, s lesz mit mondani egymásnak. Az én édesapám 77 öntörvényű évet élt. Édesanyám még most is él, boldog és örül 84. éves. Az öcsém 42 boldog és boldogtalan évet élt. Én az 53. évet taposom, hol jól, hol nehezebben. Igaz azt mondom én azért élek túl sok megpróbáltatást, mert édesanyámnak még szüksége van rám, de lehet mert hosszabban lett meghúzva a vonalam. Nem tudom, csak azt érzem innentől már mindent meg kell próbálni alkotni, élni, hogy látszódjon az életem, ha elmegyek. Üdv Éva.

Édesapánk a festészet mellett még írt is. Pár versét már a holt költőkhöz fel is raktam. Én csak halála után kezdtem el nektek írogatni, talán pont az ő hatására; amit mondott utoljára, "nekem még itt dolgom lenne", lehet az én küldetésem véghezvinni..., írok! Pinokkió
2011. március 21. 20:32

megtekintés Válasz erre: Pinokkió - 2011. március 21. 16:37

Köszönöm Éva!
Sajnos a történet szinte szóról szóra igaz:-(
Üdv, Pinokkió

Azért tudod aki tevékeny ember volt, s rákényszeríti a sors a nagy gyors fékezésre, az próbál vagy talál magának valamilyen más alkotói munkát, hogy Azért lássa a minket körülvevő világ, hogy ugyan egy helyen legyőzettünk, de ez nem jelent véget számunkra. Igyekszünk valamit alkotni, tenni, hogy az utókor, vagy utánunk élők lássák ez szív lélek ember volt. Én is ezért írok, hogy lefoglaljam magam, és az itt kapott emléklapokat is bekereteztem, és büszkén mutogatom, hogy azért még nem kell teljesen leírni agyilag. Ugyan hibás a hardver, de egy jó szoftver még életre tudja hívni. Van aki kinevet, és azt mondja gagyi és hülyeség, meg nem is jó, de én hiszem, ha ennyi ember jót is mond akkor biztosan nem hiába teszem. Vannak korlátaim, de ezekkel is lehet sáfárkodni, és lehet variálni, csak próbálgatni kell. Aztán ha kis időre eltávolodunk, majd mikor újra találkozunk ismét örülünk, s lesz mit mondani egymásnak. Az én édesapám 77 öntörvényű évet élt. Édesanyám még most is él, boldog és örül 84. éves. Az öcsém 42 boldog és boldogtalan évet élt. Én az 53. évet taposom, hol jól, hol nehezebben. Igaz azt mondom én azért élek túl sok megpróbáltatást, mert édesanyámnak még szüksége van rám, de lehet mert hosszabban lett meghúzva a vonalam. Nem tudom, csak azt érzem innentől már mindent meg kell próbálni alkotni, élni, hogy látszódjon az életem, ha elmegyek. Üdv Éva.
2011. március 21. 16:37

megtekintés Válasz erre: Divi Éva - 2011. március 21. 16:00

Nagyon tetszik, köszi, ez megható és szívet melengető írás. Üdv Éva.

Köszönöm Éva!
Sajnos a történet szinte szóról szóra igaz:-(
Üdv, Pinokkió
2011. március 21. 16:00
Nagyon tetszik, köszi, ez megható és szívet melengető írás. Üdv Éva.
2011. március 21. 14:45

megtekintés Válasz erre: Je t'aime - 2011. március 21. 12:26

Drága Barátom, Pinokkió!

Igaz minden szavad: "...elköszöntünk egymástól. Talán csak egy időre..."

Akiket nagyon szeretünk, nem köszönnek el végleg, csak a létezés más formájában vannak közöttünk. Találkozunk még velük, egymással a következő életekben testvérként, férjként, szülőként vagy a legjobb barátként.
Tudod, az első kézfogásban, ölelésben felismerjük egymást.

Saját bőrömön tapasztalva át tudom érezni soraidat. Apukám leukémiás volt, a temetése után 4 hónappal derült ki, hogy én is beteg vagyok.
De menni kell tovább, a gyerekeinknek szükségük van ránk.

A testvéreddel nagyon figyeljetek magatokra, az egyenes ági vérvonal 50%-al növeli a rák kialakulásának valószínűségét az utódokban.

Szeretettel: Zsötem

Köszönöm Zsötem!
Tudom én..., valahol érzem, hogy ez nem csak ennyi.
De azért megyünk tovább...
Üdv,
Pinokkió
2011. március 21. 12:26
Drága Barátom, Pinokkió!

Igaz minden szavad: "...elköszöntünk egymástól. Talán csak egy időre..."

Akiket nagyon szeretünk, nem köszönnek el végleg, csak a létezés más formájában vannak közöttünk. Találkozunk még velük, egymással a következő életekben testvérként, férjként, szülőként vagy a legjobb barátként.
Tudod, az első kézfogásban, ölelésben felismerjük egymást.

Saját bőrömön tapasztalva át tudom érezni soraidat. Apukám leukémiás volt, a temetése után 4 hónappal derült ki, hogy én is beteg vagyok.
De menni kell tovább, a gyerekeinknek szükségük van ránk.

A testvéreddel nagyon figyeljetek magatokra, az egyenes ági vérvonal 50%-al növeli a rák kialakulásának valószínűségét az utódokban.

Szeretettel: Zsötem
2011. március 21. 10:21
Szia Pinokkió! Nincs mit! Pusz Orsolya
2011. március 21. 10:17

megtekintés Válasz erre: Orsolya - 2011. március 21. 08:40

Pinokkió! Nagyon szomorú, de szép emlék édesapádnak! Pusszancs Orsolya

Köszönöm Orsolya!
Puszi, Pinokkió
2011. március 21. 08:40
Pinokkió! Nagyon szomorú, de szép emlék édesapádnak! Pusszancs Orsolya
2011. március 21. 08:18

megtekintés Válasz erre: Joe48 - 2011. március 21. 08:10

nagyon megható

Köszönöm Joe!
Pinokkió
2011. március 21. 08:18

megtekintés Válasz erre: - 2011. március 21. 07:50

Szia Pinokkió!
Hát megírtad végre...szívszorítóan szép. Remélem az a bizonyos "úriember" is olvassa, bár lélek nélkül talán hiába...
Sajnos az én apám nem fest...nem is ír...csak vágja a fát, rendületlenül.A következő télre gondol...

Nagyon-nagyon könnyes a szemem.

Puszi,
Ada

Köszönöm Ada!
Bár senkinek ne kellene ilyet írnia:-(((
Pinokkió
2011. március 21. 08:17

megtekintés Válasz erre: - 2011. március 21. 07:34

Az előttem hozzászólók már elmondtak mindent...
Elolvastam az Apám sírja c. cikked is...

Köszönöm Donna!
Az egy másik nézőpont.
Pinokkió
2011. március 21. 08:16

megtekintés Válasz erre: KiralyCsilla1965 - 2011. március 21. 06:09

Kedves Pinokkió!
Nagyon szépen megírtad ezt a fájdalmas történetet! Kicsordultak a könnyeim!
Szép megemlékezés.....nyugodjon békében édesapád!
Gratulálok!
Csilla

Köszönöm Csilla!
Azt hiszem, hogy csak sírni lehet:-(
Pinokkió
2011. március 21. 08:15

megtekintés Válasz erre: Nurse - 2011. március 21. 05:53

Tudod, a legfontosabb, hogy Ti, a gyerekei hitettek benne. Ezt Ő is tudta, tudja.
Sajnálatos, hogy már a "művészemberekből" is kiveszett az emberség. Legalábbis Ványai úrból mindenképpen.
Szép megemlékezés.
Gratulálok.

Nurse

Köszönöm Nurse!
Hittünk! Egy jó pár képe van a házunkban, amit nagyon szeretünk nézegetni. Rá emlékeztet.
Pinokkió
2011. március 21. 08:13

megtekintés Válasz erre: zsoltne.eva - 2011. március 21. 05:03

Kedves Pinokkió!

Én tudom mit jelent a szeretett szülőt elveszíteni. Emlékszem, augusztus volt, vasárnap, úgy vártuk az esőt, kegyetlen hőség. Mindenki, apám is szenvedett. Mégsem volt kegyes az idő. Csak egy napot kellett volna még kibírnia. Hiába.
Mennie kellett. 66 éves volt.

Éva

Köszönöm Éva!
Mindig egy nap kellene még:-(
Egy boldog nap!
Pinokkió
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: