A képzelet szárnyán...

2011. június 25. - Látogatók száma: 90

Szél lebbenti fel fátylamat,
szellő fújja arcomat,
csendben hallgatom miről regél,
hűsítőn érzem lágy lehelletét.

Borzolja, fújja hajam, már tépi a szám,
levegőért kapkodom,
szó nem hagyja el ajakom!

Hátra felé taszít, egy - egy lépést teszek.
Mint sebzett vad, felökleli testemet.
Előre dőlök, kitárom kezem,
ráfekszem, s elhagyom testem!

Nem dőlök el, hogy ne nevess.
Csak rá fekszem, s hagyom,
hogy megtartson engem!

Érzem szinte lebegek,
felkap, mint egy falevelet!
Nyitott szememből csordul a könny,
örömtől és széltől egyszerre jön!

A fák vadul susognak,
szinte földig hajolnak!
Úgy érzem már - már lebegek,
repülök a felhők felett!

Mellettem madarak, amint
a szélben vitorláznak.
Feltekintek, csodás a menny,
de az életem, még itt van ide lent!

Ereszkedem már látom magam,
ahogy a szél borzolja a hajam.
A fák köszöntenek, mélyen meghajolnak,
míg a falevelek fogócskáznak!

Magamhoz térek, szép
lassan felegyenesedek,
s hunyott szemmel bámulom az eget!

Csend van, síri csend....
Szúrós melegség önti el az arcomat,
a madarak is egészen megbátorodnak,
nagy koncertet adnak!

Kinyitom szemem, a nap fénye oly vakítóan
hasít belé, mintha sivatagban lennék
és nem a kerek erdő közepén!

De tisztul a kép, vissza az értelem,
szűnik az ábránd, múlik a képzelet!
Felém jő leányom, fogja párom kezét
csatlakozom hozzájuk, átadom szívem melegét!