A szomszédok
Látogatók száma: 47
Egy életen át tartó szeretet!
Kedves idős házaspár lakik a szomszédomban. Amikor huszonnégy évvel ezelőtt ideköltöztem, már akkor sem voltak fiatalok. Én, az elvált asszony kicsit irigykedve figyeltem őket, ahogy békésen sétálgatnak kettecskén. A magas hajlott hátú férfi, és az alacsony gömbölyded nő. Közelebbi kapcsolatba akkor kerültem velük, amikor a nagy fiamnak szalagavatója volt. Kiderült, hogy egyikünk sem tud nyakkendőt kötni. Barát éppen sehol. A bácsihoz fordultam akkor segítségért.
Később aztán több mindent megtudtam róluk. A gyerekek messze laktak, ezért nyaranta bepattantak a kis Skodába, és ahogy a néni egyszer mondta, „letűznek Bajára”! :) A bácsi az infarktusa óta nem vezet, így a néni ült a volánhoz. A másik szomszédom temetésén egymás mellett álltunk. A néninek szorította a cipő a lábát, csendesen jajgatott. A bácsi lehajolt hozzá.
- Türelem drágám, nemsokára vége, és megyünk haza
Megható volt az a sajnáló, szeretetteljes hangszín, amivel a feleségéhez fordult! Átkarolta és csendesen lapogatta a vállát. Rettentő hideg szél fújt, nem tudom, hogy a néninek a fájdalomtól, vagy a hidegtől folytak a könnyei. Felajánlottam, hogy hazaviszem őket, hiszen úgyis egy helyre megyünk. Hálásan megköszönték, majd a temetés végén indultunk az autóhoz. A bácsi addig nem ült be, amíg fájós lábú feleségének kényelméről nem gondoskodott. Ahogy hazaértünk, ugrott ki, hogy a Mamát kisegítse.
Reggelente, amikor hazaérek, a Papa általában abban az időben ballag le az újságért. Minden nap van pár kedves viccelődős szava hozzám. Én meg rákérdezek a Mamára.
- Éppen a reggelit készíti! – mosolyodik el a Papa. – Tudja Babóka, nekem a reggeli, nem reggeli újság nélkül, de a Mama ilyen korán nem szeret lejönni. Mindig morog nekem, hogy az ételre figyeljek, ne az újságra, de mit tegyek, ha nekem úgy esik jól? De tudja, én szerencsés ember vagyok ám, mert a Mamát horgásztam ki annak idején! Tudom, hogy morog egy kicsit a drágám, de nem gondolja komolyan!
Kacsint, majd hangosan köszönve, indul az ajtóhoz.
Őszinte vagyok, nagyon irigylem őket!
Leéltek egy életet, és még mindig rengeteg kedves szavuk egymáshoz. Vigyázzák a másikat, talán sejtve, vagy tudva, hogy micsoda magány vár majd arra, aki egyedül marad.
Mekkora lehetett az a szerelem, amely idáig elkísérte őket?
Egy két éve, szóba kerültek, amikor a párommal beszélgettünk. Tudni kell, hogy Apusom, nem az a nagyon dicsérő fajta. Szótlan ember, csak akkor jár a szája, ha valami nagyon böki a csőrét.
- Én így szeretnék megöregedni, ahogy ők! Olyan aranyosak így együtt! – szakadt ki belőlem.
Apusom rám nézett, majd elmosolyodott.
- Igazad van! De ez, nem mindenkinek adatik meg. – sóhajt egyet. – Na, indulnom kell!
Már messze jár, de nekem még mindig azon forog az agyam, vajon mi ketten, milyenek leszünk ennyi idősen? Megérjük-e egyáltalán?
A cikket írta: Babenko
Hozzászólások
időrendi sorrend