CICACSALÁD … III. RÉSZ
Látogatók száma: 70
Megint elsuhannak mellettem az autók. Senki sem kérdezi, így hát nincs mit válaszolni, hová ilyen nagy lendülettel. Mondanám én, de nem kérdezik.
Sietnék én, ahogy a lábam bírja, de nem ekkora kerülővel. Igaz végig beton úton megyek, nincs sár, pocsolya. Szívesen levágnám az utat a homokbánya felé, ha az a fránya tulaj nem húzott volna fel olyan sebbel-lobbal barikádokat, hogy szegény átutazó, mondjuk én be ne tévedjek a kukoricásba, potyázni. Hiába mondtam volna én, hogy eszembe se jutott. Erre vitt a lábam évtizedek óta, meg sem hallotta volna, mert a munkát nem ő, hanem a fullajtárja végezte el. Neki még erre is futja, még hogy traktor. Kinek van manapság traktora arra pláne, hogy barikádokat húzzon szegény arra tévedt ember elé, hátha nem fogja megmászni.
Hát én se másztam meg, azóta enyhén, nagy kerülővel teszem meg az utamat. Rajtam nem fogtok ki.
Behozom én azt a kis lemaradást. Az elsuhanó autósok még csak nem is lassítanak. Idegenek. Ha érdekelt volna valaha is, most azzal szórakoznék, hogy számolom hány és milyen típusú autók hajtanak el olyan sietve. Ma nincs kedvük ismerkedni, vagy már megint nem úgy öltöztem? Egyébként minden stimmel, az út szélén bandukolok, talán az volt gyanús, hogy sietve. Engem várnak odakint.
Nagy a csend, amikor kiérek a tanyára. Körülöttem, nem is értem miért lepődök meg, senki. De előttem se igen, pedig titkon arra vágytam, hogy szaladnak elém a cicáim. De nem tették. És amikor felfedeztem, hogy a dobozuk is üres, sehol egy árva lélek, akkor kicsit ijedősre fogtam. Akkor most felfedezünk! Bevetek minden cselt, amit szoktam, hogy előcsalogassam őket, akárhol is vannak, még egy nyikkanás se. Bezzeg a kandúr, a vörös már ott téblábol, azt hiszi őrá vártam. Tudom, ő is ludas a dologban, de nem bántom, inkább adok neki kaját, több híján, neki. Nem vagyok én ellenség! Nem is vesz annak, ismerjük egymást már korábbról.
De most nekem más a dolgom. Keresem a cicákat. Egyszer csak hallom ám a panaszos, síros hangot. Próbálok majdnem négykézlábra ereszkedni, hogy alá lássak a háznak, de hiába, bent sötétség. Nem látok semmit. Csak az a hang, ráismerek, ez a Szöcskéé, az szokott így nyervogni. A többiek hallgatnak. Pedig biztos együtt vannak, valahol?
Na végre előkerül az anya, kidugva gyáva orrát a ház alól, gyanúsan körülkémlelve, borzolva a szőrét, a farka duplája. Nem lehetett itt leányálom az éjszaka, állapítom meg a viselkedéséből.
Hol vannak a gyerekeid? Bele telik egy kis idő, mire kitalálom, elől szabad az út, de képtelen vagyok hozzájuk férkőzni, majd hátul ások egy kis gödröt, hátha onnan könnyebb lesz hozzájuk férni. Ásom én, ásom, már akkora a gödör, hogy lassan én is beleférnék, amikor hallom ám megint a sírást, de már kórusban. Most tisztán hallom, mintegy felnézek a fára, hát mit ad Isten, ott csücsülnek egy-egy ág végében, a diófám tetején. Na még ez hiányzott. Most mit tegyek? Hogyan szedlek le onnan benneteket? Már a fejem is megfájdul a nagy igyekezetbe, ahogy azt a hatalmas nagy létrát megpróbálom felállítani. De erre fel is kellene mászni, ami már nem igazán megy, de nincs mese. Meg kell próbálnom. Először csak módjával és csalogatom őket, hátha nem kell feljebb mennem. Hiába minden igyekezet, ők énrám várnak, én rájuk, így nem megyünk semmire.
Meg tudom érteni a panaszos sírást, felfelé könnyebb volt, mint lefelé, arról nem beszélve, vajon mióta csücsülnek ott fent a fán, tán nem egész éjszaka? Ki tudja. Amíg azon agyalok, hogyan is tudjam őket leszedni, lecsalogatni, netán egyre feljebb és feljebb mászva a fokon, hogyan tudom őket elérni, oda merészkedik az anyjuk is, de nem zavartatja magát. A gyáva!
Már megint nekem kell megmenteni a kölykeidet, mint otthon a panel ház falán, amikor leszedtem, szintén létráról a Golyót. De ő csak egy volt, ezek meg négyen vannak? – Közben-közben lejövök a létráról és elmarom az időközben kissé megszaporodott kandúrokat, hogy honnan tudták, hová kell jönniük, nem is értem? Megtette a hatását a csittegés-csattogás, a husáng, nem lehettem éppen barátságos, de a kedvem se volt most az.
Na végre a legbátrabb, gyakorló fal-mászó, a Golyó elérhető közelségbe merészkedett, velem együtt, hogy már szinte elértem, hát nem visszafordult, az ebadta! Végül is sikerült elérnem annyira, hogy el is kapjam, csak nehogy mindketten lepottyanjunk. Ha most megkarmolsz úgy elhajítalak, hogy egyből lent találod magad a földön, de nem tette, ügyesen végigmászott a kezemen, rá a vállamra, ott már nem volt párdon, elkaptam és lehoztam. Egyből a kajatál felé vettem vele az irányt, egyél, az anyád! De a sikerélmény bátorságot adott is egyben, és a többi cicát ha nem is ilyen „könnyedén”, de szintén egyenként le tudtam hozni. A feneség az volt a dologban ráadásul, hogy mire végeztem, a Golyó már ismét fent volt a fán. Hát ez nem igaz! Tudjátok mikor csináltok belőlem bohócot. Majd lejöttök. Én egyszer megtettem, a többi a ti dolgotok.
Nem mentek olyan magasra, de látszott, már élvezik, már nem félnek, a kis kényes fajtátokat!
A ház tetejéről már könnyedén leszedtem őket, mert addigra már azt is megjárták és a csatornából már ki tudtam őket halászni.
Elmaradt a tűzrakás, mással voltam most elfoglalva. Amikor már mindegyik jóllakott, jöhetett az önfeledt játék, a felfedezési körút, ott az én védelmem árnyékában mindegyik egyszerre olyan bátor lett. A kandúrok sehol, hál Istennek. Megúsztam egy-két karcolással. Nem volt más dolgom, mint bennük gyönyörködni, mit az a kis sérülés. Megvannak, mindahányan ez a lényeg!
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Katalina! Én kertvárosból megyek ki hozzájuk, két busszal. Majd gyalog, úgy 20 percet. A biciklit így el lehet felejteni. Nem stoppoltam soha, csak régen, amikor munkába mentem és lekéstem a buszt, ez bevett szokás volt a 70-es években. Az emberekben a jó érzés azóta kiveszett, amikor gyalogolok, jó lenne ha valaki felvenne néha, már ismerhetnek, elég régen járok arra. Na mindegy. Viszont hazafelé szerencsém volt, egyik szomszéd épp hazafelé tartott és elvitt a buszmegállóig. Ilyen is van! Nagyon jólesett.
Valahogyan megértetni velük, hogy sokkal többre viszik az életben, ha nyitott és előzékeny, segítőkész, jó akaratú tulajdonságokkal bírnak....
Életszerűen mutatod be az elmondottakat, ügyesen írsz.
Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem vesztek el, mint az elején hittem, s hogy a fáról is sikerült lehalásznod őket. Nem mondom, van velük elég bajod. Mennyit kell gyalogolnod a tanyáig. Nincs biciklid? Azzal hamarabb megjárnák. Mert az autóstoppolás elég rázós lehet.
Nos, majd időnként tájékoztass a cicákról, hogy érzik magukat a természet lány ölén.
Katalina