DOBOZBAN SZÉP AZ ÉLET! ...II. RÉSZ

Látogatók száma: 54

Élet van! Élményekben gazdag, itt a földön. Folytatom a családregényt egészen addig, amíg a családi tűzhely melege kitart. Élesztgetem a tüzet, inkább több mint kevesebb sikerrel.

Számoltam a napokat, akkor is, amikor megszülettek a cicák. Majd a heteket, hónapokat. Most megint számolok. Még négy hónap és itt a tavasz.
Valamennyien túl vagyunk az első megpróbáltatásokon. A cicák életében a környezetváltozás, a természet közelsége azt az eredményt hozta, amit eredetileg is szerettem volna. A kezdeti nehézségek után, amikor végre maguktól lejöttek a fáról, úgy vették birtokukba a kertet, mintha oda születtek volna, nem is egy panellakás földszinti falai közé.
A szabadság, a mozgás öröme, a játék, amire ezeknek a kis állatoknak most és mindig is a legnagyobb szükségük lesz a természetes közegben, számukra maga a Kánaán. Az anya jelenléte, aki megtanítja őket a táplálékszerzésre, a vadászatra, az önálló életre, és az én közreműködésem, ami ehhez nyújt segítséget. Az időjárás viszontagságait le fogjuk győzni. A távolság, az eső, a szél, a hó nem lehet akadály.
Semmit nem viszek túlzásba. Tisztában vagyok azzal, ha ennél többet adnék magamból, az csak a kárukra lenne. Naponta ki fogok menni hozzájuk, mint ahogy ez alatt az egy hét alatt is megtettem, egészen addig, amíg az anyának sikerül zsákmányt ejteni. Vagyis mindig! Észre fogom venni, hogy mikor hagyjam abba a természetbe avatkozást, a cicák szeretete ebben nem fog meggátolni. Ellenkezőleg. Attól leszek a legboldogabb, ha látom milyen jól érzik magukat és akkor végre megnyugszom.
De most még viszem a kaját és élvezem, ahogy nekiesnek a tálnak, az utolsó szemig, az anya pedig kivárja a végét. Semmit nem hagynak neki, mert egyelőre semmi sem elég sok nekik, majd amikor jóllakottan, elégedetten, lustán körém telepszenek, a kisszobám megtelik élettel, nézem őket, és gyönyörködöm bennük. Ez számomra a nap fénypontja. Szeretetre nem csak az embernek, az állatnak is szüksége van. És én nagyon szeretem a cicáimat. És ők is viszonozzák a törődést.
Ma például, amikor már jó meleg volt a kis szobám, szépen sorban besomfordáltak, kedvükre keresgéltek jó helyet maguknak, kinek, ahol éppen kedve tartotta letelepedett. A Szöcske, a legkisebb a napozó széket választotta, a Morzsa, a kis vörös a kályha és a fal közötti részen nyújtózott el, a Golyó, a fehér cicám, a legszebb – tudom nem illik különbséget tenni – de akkor is, ő az ágyon helyezkedett el, a Kormi, a fekete cicám pedig befészkelte magát az ölembe, amit otthon soha nem tett. És olyan jóleső bágyadtság fogott el, a meleg, a pattogó tűz, mindannyian elbóbiskoltunk. Na nem tartott ez sokáig.
Egyszer csak mind a négy cica felkapja a fejét, vége volt a sziesztának, mert egy lepke, nem tudom honnan de felröppent. Na ezt a pillanatot kellett kihasználnom, most hogy elterelődött rólam a figyelem, és mindannyian kimentek a teraszra kergetni a lepkét, hogy megpakoljam kajával még egyszer az edényüket, hirtelen felkaptam a kabátomat, sapkát, táskát, gyorsan bezártam az ajtót, mert már megint gyülekeztek volna befelé, míg egyet kirakok, kettő visszamegy, majd vissza se fordulva, azt soha nem teszem, elindulok hazafelé.
Most először jött a Kormi utánam, ettől féltem. Vissza kellett zavarnom.
A visszafelé út sem volt rövidebb, fújt a hideg szél, esett az eső. Utálom a sapkát, de most mélyen a fejembe húzom. Egy óra múlva újra otthon vagyok.

A cikket írta: zsoltne.eva

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

zsoltne.eva

2011. január 2-án először nem tudom tartani azt, hogy kimegyek hozzájuk. Ez már sok úgy érzem, mert a 3. napon hiába várják a kaját. Ez van sajnos.
Most múltak hat hónaposak. Hideg van. A fákat, bokrokat zuzmara borítja. Csodálatos ilyenkor a határ.
Bírjátok ki holnapig cicáim!