újabb események régebbi események további események
18:38
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
16:45
Új kérdést került be a Kérdezd a férfit menüpontba
16:06
Új cikk került a "Titkaink egymás között" rovatba
11:04
Ilpaki új bejegyzést írt a naplójába
11:02
Ilpaki új cikket töltött fel
18:32
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
17:26
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
11:54
Ilona új bejegyzést írt a naplójába
23:22
Ilpaki új bejegyzést írt a naplójába
23:21
Ilpaki új cikket töltött fel
12:22
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
12:19
KiralyCsilla1965 új bejegyzést írt a naplójába
15:12
Vortexdmo regisztrált a weboldalra
14:42
Stanmoretnm regisztrált a weboldalra

Jóban, rosszban

2010. május 5. - Látogatók száma: 76

„és boldogan élnek, amíg meg nem halnak!” A mesék, a filmek általában ezzel érnek véget, az olvasó, a néző fantáziájára bízva a továbbiakat. De mi van a Happy End után? Az itteni történetek a feleségekről szólnak. Én most a férjekről, az apákról írnék!

Adva van két összeillő ember, aki neki indul az életnek. Házasság, gyerekek, család, munka. A férj dolgozik, a feleség gyerekeket nevel, háztartást vezet. Később munka előtt rohan a gyerekekkel az oviba, utána a munkahelyre. Délután a kör fordítottját rója le. Alapvetően nagy gondjaik nincsenek, csak annyi, mint a házaspárok mindegyikének.
Egy napon a feleség nem tud felkelni az ágyból. De azt sem tudja megmondani mi a baj. Csak tátog és láthatóan nagy fájdalmai vannak. A férj nem megy el dolgozni, az ügyeletet hívja, aki a felsorolt tünetek alapján mentőt küld.
A diagnózis, agyvérzés!
Most kérdezhetjük értetlenül, hogy vajon mitől lehet egy fiatal nőnek agyvérzése? Erre az orvosok is csak homályosan válaszolnak. Stresszes életmód, örökletes dolgok, vérrög, stb..
A férj megdöbben. Lelkiismeret furdalása támad, hogy talán túl sokat hagyott az felesége vállaira? De hát ő is reggeltől estig dolgozik! De megváltoztatni már nem lehet semmit, esetleg könnyebbé tenni a rájuk váró életet. Felesége hazaszállításának előestéjén a gyerekeket az anyósra bízza és elmegy mulatni a barátokkal. Elmondja nekik, hogy talán életében most utoljára van velük!
Másnap reggel aztán István ott áll a kórház folyosóján, kezében a zárójelentésekkel. Azok, nem sok jóval kecsegtetik. Barbara ellátásra szoruló ember marad élete végéig!
István szíve összeszorul. Elképzelni sem tudja a jövendőbeli életüket. Hogyan fogja a feleségét ellátni? Hogyan fogja a gyerekeket óvodába, iskolába vinni? Hogyan fogja a munkáját elvégezni, hiszen élniük kell valamiből. És ráadásul Barbara a keresete helyett csak rokkantnyugdíjat fog kapni! A rezsi…a részletfizetés…a gyerekek is nőnek, mint a bolondgomba. Ott a folyosón kijöttek a könnyei!
A karjaiban vitte fel magatehetetlen asszonyát a lakásba. A mentősök csak vele mentek, de az odavetett mondatra miszerint „Ennél rosszabb nem történhet már vele!” ők sem tudtak mit mondani. Kaptak egy tolószéket, de Barbara megtartani sem tudja magát. Naphosszat csak fekszik és néz. A nyál kifolyik a szájából.
A szülők segítenek, ahol tudnak. Az anyós hordja a gyerekeket az iskolába, oviba, az após meg elmegy értük. Amikor István hazaér a munkából, minden nap leül Barbara mellé és keresi azt az életvidám nőt, akivel olyan szép éveket éltek. Egy idő után, rákap arra, hogy elmeséli a napját. Nem tudja, hogy Barbara mennyit fog fel belőle, de úgy érzi, hogy így talán bele tudja vonni a magatehetetlen asszonyt az életükbe.
Minden este, amikor a gyerekek már lefeküdtek, saját maga fürdeti meg az asszonyt. Vizet enged neki, finom habfürdővel, olyannal, amit Barbara szeretett, lemosogatja a sovány testet, majd behintőporozza, bekeni, hogy a felfekvések ne gyötörjék meg.
Két év után, a szülők előállnak azzal az ötlettel, hogy adják el mindketten a lakásukat és költözzenek együtt egy kertes házba. Így Barbarát is ki tudják vinni a levegőre, nem a szobában fekszik egész nap. Három hónap alatt találták meg azt a házat, amelyet ideálisnak véltek. Hatalmas ablakokkal, tágas terasszal. Szerencsére a bank nem támasztott akadályokat, a kölcsönt simán át tudták vinni az új házra. István fizetéséből, a nagyszülők nyugdíjából és Barbara rokkantnyugdíjából, ha nem is úri módon, de megéltek.
Új élet kezdődött mindnyájuknak. A gyerekek is megszerették a hatalmas kertet, és a művelése adott a férfiaknak is valami kikapcsolódás félét. Nem beszélve a zöldségekről, amelyek teremtek a kertben. István most már este a teraszon mesélte Barbarának a napjait.
Egy napon az anyós lebetegedett, majd kórházba került. A tüdőgyulladás egy hónap alatt elvitte. István magára maradt a beteg feleséggel, a gyerekekkel és az idős apóssal. Amikor elmondta Barbarának, hogy az édesanyja meghalt, az asszony szeméből egy könnycsepp gördült le! István felhívta az asszony orvosát. Az hümmögött egy darabig, majd kifejtette az álláspontját. István ne reméljen sokat attól az egy könnycsepptől, lehet véletlen is. Az asszony agyában olyan pályákat érintett az agyvérzés, amelyek nem képesek regenerálódni, és sajnos egy nem műthető terület.
De Istvánt nem olyan fából faragták, aki könnyen feladja. Ettől a naptól kezdve, figyelte Barbara reakcióit, majd egy napon hirtelen ötlettől vezérelve, megkérte a magatehetetlen nőt, hogy ha igennel akar válaszolni, akkor hunyja be a szemét, nemmel, akkor nézzen felfelé.
És csodák csodája, Barbara behunyta a szemét! István kérdezett, Barbara pedig felelt. Az apósa ott helyben elsírta magát, amikor megtudta, mire jött rá a veje. Attól kezdve István még többet beszélt az asszonyhoz. Fél év múlva egy ceruzát erőltetett a kezébe, egy noteszt rakott eléje. És Barbara, ha kusza vonalakat rajzolt is, de használta a ceruzát. A kezét nem tudta felemelni, de a ceruzát meg tudta fogni. Attól kezdve a teraszon ülve esténként az írást gyakorolták. Az ügyes kezű após készített egy olyan írótáblát, amely a fekvő asszony keze ügyébe lehetett támasztani. A gyerekek is részt vettek a „rehabilitációs programban”. Sokszor kuporodtak anyjuk mellé és rajzoltak neki. Az asszony szeme a rajzokra szegeződött.
Az ujjai türelmetlenül kapirgálták a lepedőt. Már a gyerekek is tudták, hogy ilyenkor kéri a ceruzát. A kezébe adták, és hozzáigazították a táblához. De Barbara még mindig csak kusza vonalakat tudott húzni. De eljött az az idő is, amikor lerajzolt egy kört. Egy girbe- gurba kört! Ezek az apró eredmények adták Istvánnak az újabb és újabb erőt, hogy ne adja fel.
Egy nyári Vasárnap reggelen, amikor István az asszony haját fésülte a teraszon ülve, észrevette, hogy Barbara mosolyog. Vagy legalábbis elhúzta a száját. Ezen elvitatkoztak az apóssal egész délelőtt. Közösen főzték az ebédet és ki-kimentek megnézni, vajon Barbara még mindig mosolyog-e? Délután jött a masszírozós lány, aki rendszeresen járt hozzájuk, átmozgatni a lemerevedett izmokat. Az újságra, rájuk csodálkozott.
- De hát szokott mosolyogni! Én észrevettem régebben is. Amikor befejezzük a kezeléseket, meg szoktam tőle kérdezni, hogy jó volt-e és olyankor mindig elmosolyodott.
A két férfi döbbenten nézett egymásra. Hogy hogy ők ezt sosem vették észre? Ahogy ott álltak Barbara mellett lenéztek rá, és az asszony bizony mosolygott!
- Apu! Apu! - kiabált egyik téli este a kislány. - Anya leírt valamit!
István forgatta a papírlapot, amelyen firkaszerű írás volt. Fogta a ceruzát és végigvezette a vonalakon.
- Köszönöm. - ezt írta le az asszony.
István nézte a feleségét. Barbara sötét szemei is férje arcán nyugodtak. Talán a sors így akarta kárpótolni az asszonyt a mozdulatlanságért, de Barbara arca ugyanolyan sima volt, mint régen. Mintha a szerencsétlenség percétől kezdve nem öregedett volna tovább.
- Mit köszönsz Kedvesem? – sóhajtott István.
A torka remegett, úgy érezte, rögtön elsírja magát. Az évek óta tartó mozdulatlanság után ez a kesze- kusza írás, nagyon nagy eredménynek számított.
Barbara ujja felemelkedett és egy kört rajzolt le a takaró felett. Mintha azt mutatta volna:
- Mindent köszönök neked!
István csak ült az ágya mellett és úgy érezte, hogy az agya felrobban az érzésektől, amelyek benne forogtak. Kijöttek a könnyei. Amióta Barbara lebénult, mindent ő csinált körülötte, a fürdetéstől kezdve a pelenkázásig. Felemelte az asszony tehetetlen kezét és megcsókolta.
- Emlékszel mit fogadtunk egymásnak? Jóban, rosszban, holtomiglan, holtodiglan!

A cikket írta: Babenko

16 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2010. október 7. 07:46
Köszönöm a véleményeteket!
2010. október 6. 20:23
nagyon szép.
2010. október 6. 20:00
Gyönyörű!
2010. szeptember 2. 19:41
nagyon megható történet.
2010. június 10. 16:36
Csodálatos! Akinek van hite,annak mindene van.

Köszönöm.
2010. június 3. 09:28
Ez nagyon meghatott, elkönnyeztem magam olvasás közben! Ilyen is van igen! A kitartás meghozza gyümölcsét!
2010. május 10. 14:01
Ez egész egyszerüen, gyönyörű, megható, és mélyen megrázó! Gratulálok!
2010. május 7. 19:10
Mélyen megrázóan de léleksimogatóan írtál le egy igaz történetet.
Köszönöm,hogy olvashattam!
puszi
anita
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: