Supremum vale

Látogatók száma: 33

Az óra hangosan ketyegett a falon. A függöny mögött egy légy küzdött az életéért zümmögve, neki-neki csapódva az ablaküvegnek.

Az asszony a rekamién feküdt, félig a fal felé fordulva. Zihálva, kapkodva vette a levegőt, ráncos-eres keze görcsösen markolászta a paplant. Régi kép függött ott, egy erősen megkopott velencei festmény, amely egy gondolát, valamint a Dózse-palotát ábrázolta. Lánykori szerelmétől kapta hajdanán. Közel hatvan éve őrizte nagy becsben tartva a tisztaszoba falán.

-Sötét van itt. - gondolta, hiába meresztgette a szemét, csak homályosan látott.

Hirtelen fény árasztotta el a szobát. Mihály mosolygott rá gyönyörű szabályos fehér fogsorával, és táncba vitte a búcsúi bálon. Istenem az a forgás! Rengeteg ember, zene és nevetés! Fullasztó nyáréjszaka volt. Ott a folyóparton tudta meg tőle, hogy behívták katonának. Nem akarta elhinni, jeges félelem hasított a szívébe. Kétségbeesetten, sírva kapkodva ölelték egymást a fűzfák aljában.

Amikor letette a fejfa lábához, melyen Szegő Mihály neve állt, a nefelejcs csokrát, már a szíve alatt követelőzött az új élet, a szoknyája biztostűvel volt összefogva egyre domborodó hasán.

A folyó meghatározó helyszíne lett későbbi életének is. A partján vettek földet a gazdálkodó Jánossal, aki özvegyen két leányt hozott a házasságba és apja lett az ő árva gyermekének. A ház nem lett túl nagy, de megfértek benne. Jánossal nem volt akkora a szerelem, ám szerette és becsülte a férfit. Nevére vette a kis Misit,és úgy nevelte mint a sajátjait, ha nem nagyobb szeretettel. De a munka, a gazdaság volt János igaz szerelme. A föld megszállottja volt , ebben nem ismert tréfát. Hányszor kinn voltak hajnaltól késő estig a földeken kapálni a gyerekekkel! Misike csenevész fiú volt, kímélte is amennyire csak bírta a munkától.

Építkezéskor a lányok vödörszám hordták mezítláb a folyómederből a kavicsot a betonozáshoz. A fiú a parton ült és egy fűzfavesszőből eszkábált pecabotot áztatott a vízben. Ő már csak arra eszmélt mikor Janka üvöltött a fekvő húga felett akinek a fejéből dőlt a vér. Misi tagadta, hogy ő vágta volna az ominózus követ Rozihoz. Az asszony sem akarta elhinni, még inkább tudomásul venni. Védte a végsőkig minden esetben.

A vasárnapi ebédek, Istenem…A gyerekek folyton marták egymást. Egy csirke került az asztalra, neki csak a farhát jutott általában. Azt mondta; ő csak azt szereti…A javát az ura és a gyerekek kapták. A fiú élelemes kis huncut volt világ életében. Rozinak elterelte a figyelmét valamivel mindig („Nézd,ott repül egy rigó!”) és már el is tünt az álmélkodó kislány tányérjából a finom csirkecomb.

- Hideg van.- gondolta. Éppolyan hideg , mint aznap mikor János elzavarta a fiát a háztól. A konyhakredencből tűnt el a Csillag ára. Hiszen az csak a két lókupec közül lehetett valamelyik,akiket János beinvitált az áldomást meginni a sikeres adás-vétel után. A következő vásáron már ő is aggódott,mert az a hír járta Misi alaposan kiagyusztálta magát.Új irha kabátban,lovagló csizmában mulatott a kocsmában,vendége volt János-az egész város…

Később szinte csak levélbe tartották a kapcsolatot, elég rendszertelen időközökkel. Mihály sűrűn váltogatta lakhelyét ,majd felvételt „nyert” a rácsosakadémiára is. Az anyja sokszor a család érdekeit is hátrahagyva, erején felül támogatta semirekellő fiát. János úgy tett ,mintha nem venne észre semmit, de megpróbálta kárpótolni lányait több -kevesebb sikerrel. Férjhez adta őket szép kis hozománnyal, támogatta családjukkal együtt őket egész en haláláig.

Rozit értesítették először. Tercsi, a kocsmárosné volt biciklivel, lélekszakadva kiabált a kerítésen keresztül,hogy szaladjon gyorsan mert a papa meglehetősen rosszul van. Az asszony szívdobogva közelített az italbolthoz, már messziről kivehető volt a csődület . Ott állt a mentőautó is ,de nem villogott a lámpája,és fagyos csönd uralkodott az embereken. Mikor odaért mintegy vezényszóra szétnyílt a tömeg ,és a nő megpillantotta apját amint a kocsma kövezetén fekszik,és a mellette térdelő orvos épp a szemét zárja le.

A mama a földeken dolgozott szokásához híven,orvos kellett hozzá is hogy meg tudjon nyugodni. Még egy órája sincs , hogy János sétálni indult. Ő is elakarta kísérni,de a férfi szokásához éppen nem illő módon ráförmedt:” - Azt hiszed ha velem vagy folyton akkor nem tudok meghalni?”

Így hát intett a Tercsinek: rendelt egy kisfröccsöt,és ezzel a lendülettel lefordult a székről.

A temetés nem éppen botrány nélkül zajlott. Istenem , Mihályt akkor látta utoljára .Azt hitte, apja iránt érzett fájdalma,szeretete hozta haza. Vagy legalábbis , hogy ezt diktálja a tisztesség, ha már apja helyett apjaként felnevelte,elkíséri Jánost utolsó útjára. De nem. Tajtrészegen az apai jussát követelte, majd a kiásott sírnál a papot, kántort túlénekelve rázendített a Nem loptam én életembe, csak egy csikót Debrecenbe kezdetű nótára.

Rozi és Janka voltak akik mellé álltak,hogy fel tudja dolgozni a történteket. Mikor elkezdett betegeskedni a szívével, Rozi ápolta ,ő segített a ház körül is. Soha nem mondott neki érte köszönetet. Valahogy természetesnek tűnt ez az egész, hiszen maga a nő is természetesen viselkedett,magától értetődőnek tartotta,hogy nevelőanyját ápolta. Szíve mélyén folyton a fia után vágyakozott. Nagyon szerette volna látni még egyszer az életben.

-Egyre sötétebb van, talán végleg beesteledik. - gondolta.-Bocsássatok meg ,lányaim,ha tudtok!-fájdalmas hörgés szakadt fel a mellkasából.

A szobában két lehajtott fejű nő ül kuporogva, egyikük a rekamié szélén, másikuk egy sámlin mellette. Mindkettő fogja az öregasszony élettelen kezét, vállukat rázza a visszafojtott zokogás.