TÍZ ÉV POKOL
Látogatók száma: 127
Egy életen át viselem, egyetlen rossz döntésem következményét. Hallgatnom kellett volna anyámra, de én csak mentem a saját fejem után. Azt hittem szerelem, mint később kiderült tévedtem.
Gyerek voltam még, amikor másként kezdtem figyelni a szomszédban lakó srácra. Sokszor voltam céltáblája az anyjának, amikor azzal példálózott, hogy „én leszek a felesége”, miközben mást tartott az ölében. Senki nem tudta mit érzek iránta, és nagyon fájtak a csúfondáros megjegyzések, és jó mélyen a fejembe vésődött. A fiú csak nevetett. Nem érezte mennyire megbántottak ezekkel, a szavakkal. Akkor kezdtem nyiladozni, kislány voltam még, de már felnőtt érzésekkel. Idősebb volt nálam a fiú pár évvel és akkoriban „házibulik” adtak teret az összejöveteleknek. Én, ezekből még ki voltam zárva, bent feküdtem húgaimmal a kisszobába, a nagyok, nővérem és bátyáim, no meg ez a szomszéd srác buliztak, én pedig kilestem őket. Szerelmes voltam a fiúba, de ezt csak egyedül én tudtam és mélyen magamba zártam ezt az érzést. Nemsokára elköltöztek a szomszédból, és én nem tudtam róla szinte semmit. Egészen addig, amíg pár év múlva, amikor húgommal elmentünk a strandra, odajött hozzám ez a férfi és megkérdezte, én vagyok-e az a lány, akire gondol. – Na ki is lehetne más. Már nem voltam az a kis béka, szemrevaló lány voltam és tetszettem a férfinek. A mélyen elrejtett régi érzések újra feléledtek iránta és azt hittem akkor, hogy ez a szerelem és ez fordítva is így van. Elkezdett nekem udvarolni és én elfogadtam a közeledését. Boldog voltam akkor. Tizenhét éves, és nem lehetett velem bírni. Hiába mondta az én anyám, hogy – vigyázz lányom, ez a férfi nem hozzád való. – Tudod te azt, hogy javítóintézetben is volt? – Nem olyan, amilyennek gondolod. De én nem hallgattam rá. Szerelmes voltam. Már késő volt. Nem érdekelt, hogy milyen volt korábban, csak egy, hogy az a fiú most az én szerelmem. Belekapaszkodtam ebbe az érzésbe, és többé nem engedtem el.
Lepereg most előttem a vele való élet. Nézem, mint valami filmet. Szép volt talán, az elején. Egyszerű esküvő, szűk családi körben. A nászutunk egy hét a Balatonon. Egy gyermek fogant meg bennem akkor, az én lányom. Lehet, hogy az életünk csak egy kis bohózatba illő, esetleg néha vígjáték, vagy izgalmas családregény volt, amelyben voltak szerelmes, meghitt percek, órák, felemelő boldog pillanatok, beteljesült vágyak. Aztán, ahogy múltak az évek előjött belőle a gonosz, vámpír képében és kiszívta a vérem, amikor már csepp sem maradt, eldobott, mint valami rongyot. Ellenálltam. Apám vére folyt bennem, hirtelen voltam és haragos, és én szembeszálltam vele. Nem féltem tőle. Ütöttem, ha kellett, de kétszer, gyorsan, különben visszaadta volna. Sokat voltunk egyedül a lányommal, már az elején, a születését követően is magunkra hagyott nem egyszer, de mindig visszajött. Teljesen felőrlődtünk mindhárman. Nem lehetett tovább már ezt folytatni. Ebbe a viaskodásba belefáradtunk. A lányom ezeknek a csatáknak mindig tanúja volt. Tíz éves volt akkor. Amikor nem bírtam tovább, azt mondtam, menjen el. – Fel tudod egyedül nevelni a lányod? – kérdezte. – Igen. Amikor a munkából hazajöttem csak egy darab cetli volt az asztalon, az volt ráírva: - Albérletbe költöztem. Akkor döbbentem rá, hogy egyedül maradtunk! Összeestem, összetörtem, kiborultam. Sirattam a szerelmet, a jót, ami lehetett volna és magamat, magunkat, a kudarcot, az elhagyott feleséget, a gyerekem apját. A férfit, akivel boldog szerettem volna lenni. Tíz év, maga volt a pokol. Külön-külön mindketten beadtuk a válást, közös megegyezéssel. A válás is olyan csúnya volt, mint az életünk. Az ügyvédje, mert neki az is volt, még a tv-t is el akarta venni tőlünk, amikor szinte semmink se volt. A lakás az enyém volt, mert akkor is egyedül voltam a lányommal, amikor kaptam. A kocsit és mindent, ami fontos volt, elvitte. De semmi nem hiányzott már. És én nekifogtam, hogy újraépítsem a lerombolt életemet ketten, a lányommal.
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
5+1 tőlem!
Köszönöm. Jólesik, nagyon nagy szükségem van rá, mert ez a jelen. Hogy mi volt?! Az már a múlt, ami kísért, egy egész életen át. Minden, ami az óta történt, ennek a rossz döntésnek a folytatása. Itt vagyok. Veletek vagyok. Magunkért vagyok.
Szép napot neked is! És mindenkinek, aki hasonló cipőben, járt-kelt!!! Van!
Éva
Azért az empátia, hogy átéltem, így át is érzem a történeteidet..
Ahogy olvaslak.. egyre többször veszem észre, hogy mennyire hasonló életünk volt, van, mennyire nagyon "sorstársak" vagyunk..
Azért az empátia, hogy átéltem, így át is érzem a történeteidet..