A Lélek súlya
Látogatók száma: 220
„Íme, én angyalt küldök előtted, hogy megőrizzen az úton és bevigyen arra a helyre, amelyet én kijelöltem” (II. Mózes könyve)
Sötét a város, szombat kora reggel szótlanul pihen a sziréna hangja, már nem hasít a 47-es út felé.
Túl van rajta.
Néhányan várunk a buszra a fagyos szélben.
Nekem az iskola, másnak a vásárlás a sürgető, és van, aki a kedveséhez siet Szegedre.
Rohanunk mindannyian, nem gondolva a másodperc töredékében egy szusszanásnyi pihenésre, félretéve a hajtás, a mókuskerék lendületét.
Lassan járj, tovább érsz! Mily igaz, és bölcs a magyar nyelv.
Csendben néznek maguk elé az utastársak, észrevehetően többen ülnek a hátsó sorokban, mint elől, a sofőr közelében.
Lassíts, mert ha nem teszed, az élet rakja rád a féket.
Lehet, akkor már túl késő, és nem hagy időt a gondolkodásra, csupán a történésre.
Mindenki sorsának kovácsa, ím, megint csak egy előremutató célzás, döntéseink sorozata végzetes is lehet.
Túl fiatal a lendület, minden perc számít, egy halaszthatatlan randi, vagy csak egy billiárdparti a haverokkal?
Mint megvadult csikó száguld 22 évével a csúszós esőben, nyári gumikkal, elkerülhetetlen az ütközés a szembe jövő tömött járművel.
Halálosztó ágyúgolyóként süvít a már lefékezett, félrehúzódott busz felé, az utasok feszülten figyelik, az utolsó pillanatig bízva: ugye nem velük történik mindez, és ütközés nélkül, biztonságosan megáll a fékevesztett autó.
Mi játszódhat le a buszsofőr és a közvetlen mellette állókban, látva, itt és most katasztrófa történik pillanatokon belül.
Talán az otthon hagyott szeretteik utolsó szava: vigyázz magadra?
Vagy az unoka csiripelése: mama, ugye nagy ajándékot kapok Karácsonyra?
Netán a feleség bársonyosan simogató hangja, amely sok év után is meleg levessel vár haza?
Mindkét jármű kigyullad, elképzelni is borzasztó a becsapódás érzését, a sokk okozta halálfélelmet és pánikot.
Az imént még álmosan, komótosan döcögő, tömött távolsági járat egy pillanat alatt 2 ember guruló koporsójává válik.
A káoszban, egymást támogatva-mentve, tehetetlenül nézik, míg a felismerhetetlenségig összegyűrődött személyautó, benne fiatal utasával fáklyaként lángol.
Ma is túl gyors volt, kísértette sorsát.
A városban az a hír járja: csak idő kérdése volt, hogy mikor történik tragédia. Nemrég azzal dicsekedett, többszázezres büntetést kapott gyorshajtásért.
„Baleseti hajlamos személyiség” – írja a magyar származású Franz Alexander, a pszichoszomatikus orvoslás megalapítója.
Ezek az emberek nagyobb valószínűséggel szenvednek balesetet újra, mint azok, akik sosem voltak ilyen helyzetben. Keresik a bajt – egyik éri őket a másik után.
Hányszor beszélünk szimbolikusan, mikor az életutunkra azt mondjuk: kicsúszik a lábam alól a talaj, nem találom a helyes utat, elveszítem a kontrollt a saját életem fölött, nem vagyok ura a helyzetnek – ahogy a járműnek sem.
Kapkodok, nem figyelek oda és ütközök - az életben is. Ugyanez ott van, jelként kiállt, és balesetként nyilvánul meg.
Nem oldom meg a konfliktusaimat, egyre egyértelműbb jelek hívnák fel a figyelmem, ha hagynám, észrevenném.
Vegyek vissza a lendületből, találjam meg az életem értelmét, az egyensúlyt, a megfelelő sebességet. Fel kellene ismernem a változtatás szükségességét, okát, és nem mereven ragaszkodnom az eddigi „vezetési stílushoz”.
21,3 gr.
A lélek súlya.
Nincs már a testben, az utolsó sóhajjal kilép, oda többé hálni nem jár. Elszakad az ezüst szál, a láthatatlan köldökzsinór.
Nem érti még mi történt, mindent lát és hall, érzékel, látja az égő autóban hamvadó testét, a sérülteket, a mentést, de nem fogja fel, hogy meghalt.
Kiáltana, de nincs mivel: emberek, itt vagyok, az az én testem! Körülötte ott vannak már a segítői, és elhunyt ismerősei, akik viszik majd a magasabb szférák felé.
Már nem érzi az idő múlását, az idő nem létezik, az odaát állapotában van.
Lepereg előtte rövid élete filmje, mit hogyan tett, és miért? Megnézheti jó és rossz cselekedeteinek következményeit.
Még 40 napig itt lesz, a fizikai síkon, szerettei közelében. Jó esetben elfogadja új létformáját és megkezdi az átmenetet a szellemi életbe. Várakozva egy újabb leszületésre, új életfeladatokkal, remélhetőleg bölcsebb és megfontoltabb célokkal.
A balesetben elhunytakért égjenek az adventi gyertyák, nyugodjanak békében!
„Most, hogy ritkán és nehezen megszerezhető emberi
Test birtokába jutottál újra,
Jól nézd meg, hogy merre mész,
Mert az életben nincs idő a tévutakra.”
(Maeterlinck)
foto: Blikk
A cikket írta: Je t'aime
Hozzászólások
időrendi sorrend
Értelek... a jelek azelőtt is ott voltak... régebben... az elmaradt indexelések, a fáradtság, hogy bárcsak egy pillanatra becsukhatnám a szemem. De akkor mindig tudtam, hogy az lenne az utolsó pillanat. Amikor a körforgalomba bevezetve nem vettem észre, hogy honnan bukkant elő a másik kocsi, csak a visszapillantóban láttam túl közelről. Akkor otthagytam a munkahelyemet és jobb lett. Kiszálltam, mert tudtam, hogy baj lesz.
Most is látom a jeleket. Az indexek már elmaradtak. De nem tudom, hogyan szállhatnék ki.
Időt, teret engedni a tiszta gondoltatoknak.
Az élet minden területére vonatkoztatva, nem csak a munkára, hanem a barátságokra, kapcsolatokra (családi) is.
Tegnap a kerékpárúton tekertem, át a főútvonalon. Nem néztem jobbra, nem hallottam autót közeledni, és egyébként is meg szoktak állni ha látják, hogy nem száll le a bicajos, hanem teker tovább. Viszont zebrán átbiciklizni szabálytalan, meg nem is nekem volt elsőbbségem.
Jött egy gondolat, ha nem szállok le a két sáv között, tuti, hogy jön egy autó, és elvisz.
Leszálltam, abban a pillanatban elhúzott előttem lassítás nélkül egy kocsi.
Meg sem lepődtem.
Most is látom a jeleket. Az indexek már elmaradtak. De nem tudom, hogyan szállhatnék ki.
Reggel, mikor elindult a kis motorjával még nem sejthette, hogy haza már nem érkezik. Egy váratlan és hirtelen feltűnt jármű, akinek a vezetője elmulasztott visszapillantani, mielőtt kitolatott, állta el az útját. A nagy csattanásra figyeltek fel az emberek. A kis motor tőle pár méterre, ő nyílt töréssel a combján üvöltött fájdalmában. Mindegy volt akkor, ki volt a hibás. A következménye a balesetnek egy ember nyomorék lett. Többszöri műtéttel sem tudták helyrehozni a lábát. Elvesztette a munkáját. Bárki járhatott volna így, aki akkor éppen arra jár. Mindössze egy figyelmetlenség volt az autós részéről és egy életet tett tönkre vele. Ennyi volt.
Nagyon nagy életből merített igazságokat tartalmaz az írásod. Ezt az emlékképet hozta fel bennem.
Éva
köszönöm szépen. :)
Zsötem
Nagyon nagy életből merített igazságokat tartalmaz az írásod. Ezt az emlékképet hozta fel bennem.
Éva
Tudod én túl éltem, bár néha a lelkemet halottnak érzem. nagyon mozgékony pörgős nő voltam, s most a lassúságot testesítem meg, de legalább élek. Sok gonddal és problémával, de élek. Speciálisan cső látásom van, ami azt jelenti sem oldalra, sem le sem fel csak egyenesen és csak kis szögben látok. Néha mondom mint a lovak, csak nem kell szemellenző sem, s még nem kell nyeríteni, de a hallásom is károsult. Az egyik fülemre teljesen siket, a másikra nagy mértékben károsult lettem. Az idegpálya vezetésem rossz, bizonyos érzékelések nem működnek, mint székelés, vizelet, csak mikor már késő. 52 évesen pelenkában nem biztos hogy erre vágytam. Ez van viszont és elfogadom, vagy legalább is megpróbálok ezzel együtt élni. Nem könnyű, mert vannak gondjaim, és csak azt hallom, hogy nyugi, mert a folyamatnak még nincs vége, lehet ez még rosszabb is. Így telnek a napjaim. De még tudok nevetni, és vidámnak lenni, és járok. Élek ami fontos. A kezeimet fel tudom emelni, és lassan járni, hogy élhessek a gyerekeimnek még kicsit. Üdv Éva. Kellemes ünnepi készülődést!!
Sajnos, ahogy én látom, Te is úgy jártál, mint nagyon sokan, akikre ennyi baj szakad egyszerre: az apróbb figyelmeztető jeleket nem vetted komolyan.
A csőlátás szimbolikája: mit nem akarsz észrevenni, "látni sem akarom" szoktuk mondani arra, amiről nem akarunk tudást venni.
S lőn, nem kell kétszer mondani, ha nem akarod észrevenni, meglátni, akkor nincs szükséged a szemeidre. Legalábbis nem olyan szinten, ami a tökéletes látást adná.
És így tovább.
A lélek nyelve: betegség, bár szerintem nem lehet minden testi tünetet csupán, és 100%-ban a belső egyensúly borulására ráfogni, sem a sokat emlegetett karmára.
Dolgozunk mindannyian lelkesen azon, hogy kívül-belül tönkretegyük magunkat az élet során.
Ha üzenetben megírod a lakhelyed, a városodban segítek egy metafizikai pszichoterapeutát keresni, aki segít egy kicsit erősödni - minden szinten, és megérteni: miért pont Te, és így?
Üdv. J.
Kedves Éva,
sokszor kell egy nagy pofon, hogy felébredjünk: ennek a fele sem tréfa.
Csak van, aki azt a pofont nem éli túl.
Nagyon jó egészséget kívánok,
üdv. J.
Ilyenkor nem tudom igazán hova is tegyem a dolgokat. Jómagam a hátrányos helyzetem és betegségeim végett átértékeltem az életemet. Ma már nem sietek, és rohanok sehova. A boltban is nyugodtan vásárolok és állok sorba. kivárom, sőt sokszor a sietőket előre is engedem. Mondhatnám, hogy átértékeltem az életem súlyát. Nem rohanok, mert rosszul látok és hallok. A bal lábam fokozatosan gyengül, így ez is oka a lassabb közlekedésnek. Ha időre megyek valahova, akkor elindulok jó ráhagyással, hogy ne kelljen rohannom, vagy tömött járműre furakodnom. Inkább várakozom türelmesen, mintsem meg sem érkezzem. Az kár, hogy ehhez nekem is kellett az élettől egy hatalmas pofon, hogy rálépjek a fékre és lassítsak. Azért még mindig jól jöttem ki a dologból, mert legalább élek. Igaz sok kezelés és kitartás kell ehhez az élethez, de tudom minden nézőpont kérdése. Mindenkinek kívánom, hogy saját érdekében érjen rá, és lassabban közlekedjen az ünnepek tülekedésében és rohanásában ne vegyen részt. Köszöntsük együtt mindenkivel és mindannyian az új évet!!!! Üdv Éva.
sokszor kell egy nagy pofon, hogy felébredjünk: ennek a fele sem tréfa.
Csak van, aki azt a pofont nem éli túl.
Nagyon jó egészséget kívánok,
üdv. J.
Köszönöm szépen.
J.
Pinokkió
Nagyon szomorú és egyben nagyon jó írás, sajnos!
Pussz,
Tündér
Nem lehet elégszer elmondani, jobban figyeljünk egymásra, még inkább magunkra!
Mert ha kiegyensúlyozott, nyugodt vagyok, az a környezetemre és a döntéseimre is pozitív hatással van.
Szép napot kívánok Nektek, J.