Nő a volánnál 7. rész

Látogatók száma: 55

A fehér Wartburgommal már annyi bajom volt, nem bírtam türelemmel, levélben kértem a csepeli központtól, hozzák előre az új kocsi átadását. Nemsokára megkaptuk az értesítést az átvételére.

Az igényelt Skodára még ki tudja, meddig kellett volna várni. Azonban most van autóra szükségünk, megint Wartburgot kaptam, és a kért piros helyett csak más színekből lehetett választhattam. Egy zord októberi napra esett az átvétel időpontja. Férjem egyik kollégáját kérte, segítsen műszaki szempontból a kocsi kiválasztásánál, de nem sok hasznát vettük, mert olyan sokan várakoztak a telepen, mire sorra kerültünk, már későre járt az idő, korábban el kellett mennie. Egyedül kellett hazavezetnem a bejáratlan autót. Koromsötét lett, amikor tankolás után elindultunk. Út közben eleredt az eső, – még az orromig se láttam. Sosem szerettem sötétben vezetni, pláne új, ismeretlen kocsival… De mindegy, valahogy haza kell vinni az autót. A bejáratós kocsival nem lehet száguldozni, lassan poroszkálva értünk haza.

Két kocsink van, ha a régit még annak lehet nevezni. Feladtunk egy hirdetést, mielőbb meg akartunk szabadulni a rozoga autónktól, mielőtt szétmenne az udvaron. Többen jelentkeztek, míg végre-valahára eljött Salgótarjánból két férfi, akik látták, milyen lerobbant állapotban van. Nekik megfelelt, mert mindketten értenek a szereléshez, Wartburgokat vásárolnak, az alkatrészekből állítanak össze használható járműveket. Azt mondta a vevő, mondjam meg a szerelőnek, szégyellje magát a kocsi állapotáért. Ha én meglátom egy év múlva, nem fogok ráismerni. A lánya Egerben tanul a főiskolán, neki fogják újjávarázsolni.
A sötét udvaron megsimogattam szegény jószágot, csendesen elköszöntem tőle. Eszembe jutott, hány helyen megfordultunk vele férjemmel, majd az unokákkal, bejártuk az országot…

Sötét téli estén indultak az udvarból. Az erkélyről néztük, amint Salgótarján felé kanyarodnak, meg akartunk győződni róla és azért imádkoztunk, hogy valameddig bírja szegény öreg jószág, ne itt essen szét a szemünk láttára… Bár két hozzáértő szerelőnek nem olyan nagy gond, ha út közben meghibásodik benne valami, mint nekem, mert ők újra el tudják indítani. Megkönnyebbülés fogott el, hogy megszabadultam tőle.

Új autónknak ideiglenesen garázst kerestünk, de nem sikerült. Mégsem lehet az új szerzeményt a másikhoz hasonlóan az udvaron rohasztani, ezért a szomszédos utcában Marka néninél, egy idős szlovák nyelven beszélő ismerősömnél tudtam tető alá tenni az új autót. Marka nénit nagyon régen ismerem, amikor bedolgozóként palóc szőtteseket gyártottam otthon, ugyanis kisfiam tüdőgyulladást kapott a bölcsődében, otthon kellett vele maradnom, s a szövetkezet központjában Marka néni takarított. Most ott, a zárt udvarukon, fedett szín alatt pihen az új autó, nincs nagyon messze tőlünk, ha valahova menni akartam, nem jelentett megerőltetést az ötperces sétaút. Később ismerős család garázsában sikerült elhelyezni. Jó időben sétának fogtam föl a távolságot, esőben és hidegben pedig a helyi autóbusszal érte mehettem, ha útra keltünk.

Történt egy alkalommal, amikor a ház előtt felszálltam férjemmel a buszra, összetalálkoztam első otthonunk szomszédasszonyával. Azon csodálkozott, mit keresünk mi a helyi-járaton? Elmondtam neki, hogy csak a kocsiért járunk mostanában arrafelé, mert ott használunk egy garázst. Hirtelen hozzám hajolt, és a fülembe súgva kérdezte tőlem: – És miért jön veled apukád? Nos, azt hitte, apámmal vagyok. Néha jó, ha valaki nagyothall, mert nem figyelt föl a beszélgetésünkre. Jót nevettem rajta. Magamban arra gondoltam: így jár, aki megfiatalítja magát, és sok évvel fiatalabb feleséget keres.

Váci híd előtt. – Budapestre utaztunk az új gépkocsival, menyemmel, és lányom másfél éves kisfiával, kedves unokámmal. Nálam volt a kisfiú, menyem vállalta hazakísérni. Vác előtt éppen renoválták a hidat, csak egy útsávon lehetett rajta átkelni. A híd előtt a jelzőlámpa pirosat jelzett, én harmadikként várakoztam a zöld jelzésre. A visszapillantó tükörre tekintve, arra lettem figyelmes, hogy a hegyről lefelé egy piros Skoda teljes sebességgel száguld felénk. Nem akartam hinni a szememnek, miért nem lassít? – mindjárt ideér! Körülnéztem: sehová se tudok menekülni előle. Előttem két kocsi, balra a lezárt résznél munkagépek, jobbra pedig árok és erdő…

Csak annyi időm maradt szólni a menyemnek: – kapaszkodjatok! – fogd szorosan a kis unokámat, mert ez az őrült nekünk jön. Alig mondtam ki, rettenetes csattanás, és valóban nekünk csapódott. Alaposan meglódult a kocsi, mindnyájan megijedtünk. Szerencsére, ép bőrrel megúsztuk, mert az ijedtségen, na meg a gépkocsiban történt káron kívül nem történt nagyobb baj. Kiszálltam, hátra mentem. Idős, sötét bőrű férfi vezette, a kocsija tele rajkókkal. Nem mondom, hogy túlságosan finoman kérdeztem tőle: – Árulja el, miért nem fékezett? Nem látta, hogy több kocsi várakozik a piros lámpa előtt?
– Láttam, – válaszolta röviden, de egy fékem se működik!
– Hogy mer közlekedni ilyen lejtőkön, ráadásul ennyi gyerekkel? – tettem föl az utolsó kérdést, miközben benéztem a kocsi ablakán. Hat kisebb-nagyobb purdé szorongott benne, akik szerencsére szintén ép bőrrel úszták meg a nagypapa könnyelműségét.

Arra kértem az urat, állítsuk ki a nyomtatványokat az ütközésről. Persze nála nem volt betétlap, az enyémeket használtuk. Először szabódott, de amikor figyelmeztettem, ha nem hajlandó önként aláírni, és elismerni a felelősségét, rendőrt hívok, épp’ elég tanú látta, mi történt. Megszeppent, aláírt mindent, az előttünk álló kocsi utasai szolgáltak tanúként.
Bajba voltam, mert a kocsiban kár keletkezett, többek között nem tudtuk kinyitni a csomagtartót és olyan volt, mintha a teteje megmozdult volna (mozgás közben még sokáig zajt hallottam miatta), nem működtek az indexek, a jelzőlámpák. Most mit tehetek? Megbeszéltem menyemmel, hogy megpróbálok nagyon lassan bemenni Budapest első autóbusz-megállójáig, onnan telefonálok a lányomnak, hogy jöjjenek eléjük, mert meghibásodott autóval nem lehet bemenni a nagyvárosi forgalomba.

Kép ek: Udvarunk télen - Ösvény - Fák - Roncs autó és Rablólovag-vár.