Koldus történet, avagy kiugrik a nyúl a bokorból...

Látogatók száma: 105

Megígértem Önöknek, a Tündérnek és magamnak is, hogy szerdánként írok ide az oldalukra egy-egy rövid cikket a mindennapjaimról. (Ehhez viszont, mindig saját magam szeretnék majd utánajárni az eseményeknek... Így történt ez most is.)

Valamelyik nap a múlthéten koldulni indultam. Ki akartam próbálni az élményt. Írni szerettem volna erről az ősi mesterségről Önöknek. (Ugye a másik ősi mesterséghez én egymagam nemigazán vagyok kielégítő feltétel - de majd egy társas élményszerző útról elgondolkodom a témában -, most maradt a nyugdíj-kiegészítési akciómról szóló beszámolóm összehozása.)

Hatkor csörgött az óra. Öregesen kikászálódtam az ágyamból. Kidörzsöltem a szememből a csipákat, majd a reggeli tisztálkodás elhagyása mellett, ráhangoltam magam az útra. Felkészülésem a legrégebbi, már felmosásra sem használt ruháim előkerítéséből állt. Kerestem egy szakadt munkásnadrágot, inget és pulóvert, a padláson felkutattam az egyik lerongyolódott - legfrissebb, kilenchatvanas divat szerinti - régi nagykabátomat, egy pár rossz cipőt, valamint egy hozzájuk illő autentikusan kopott kalapot.
A nadrágot és az inget felvettem, szakadtságukat egy csizmával és egy rendes lódenkabáttal lepleztem. A többi selejtes cuccot a Daewoom hátsó csomagtartójába dobáltam.
Első utam a helyi benzinkútra vezetett. Pár liter - nyugdíjas - tankolással indultam tovább. Hogy ne legyen olyan kellemetlen a helyzet, egy olyan helyet néztem ki célállomásul, ahol a kutya sem ismerhet. Irány a szomszéd megye egyik nagyvárosa. Elautókáztam a városközpontig.
(Megjegyzem, ez nem egy olyan szemét hely, ahol parkolási díjat fizetettnek a szerencsétlen, amúgy is a nyomor tornácán táncoló emberekkel. Itt a polgármester még a földön jár, és nem egy rohadék, aki pár nyüves forintért a városlakókat próbálná kifacsarni, mint a citromot.)
Leparkíroztam egy szabad helyen, és felvettem a csomagtartóba tett rongyokat. Cipő, pulóver és kabátcsere után útnak indultam.

Elgyalogoltam a helyi főtér egyik sarkáig. Ott egy kapualj széltől védett árkádjában meghúztam magam. Elém tettem a kalapomat. Guggolva fagyoskodtam, vártam a jószerencsét és az adakozókat.
(Hihetetlen, hogy ebben a nyomorban is mennyire segítőkészek az emberek. Kellemesen csalódtam. Röpködtek felém a tízesek, húszasok és volt, hogy egy-egy jólszituált úriember kétszázat dobott a földre helyezett kalapomba.)
Ebéd utánra már több ezer forintom volt. A benzinköltség már rég kijött, és a tanári napidíjamat is túllépte az összekoldult pénz, amikor...
- Tanár úr! - kiáltott felém egy régi tanítványom. Ön itt???
Az érzést nem kívánom még az ellenségeimnek sem. Köpni-nyelni nem tudtam. Szégyenemben a föld alá kívántam magam.
- Lányom, háááát ilyen az élet - mondtam lesütött szemmel.
- Tanár úr én meghívom ebédelni, ha az segít - mondta a kedves ismerős, maga után húzva két lurkóját.
Végig néztem rajtuk. Nem hiszem, hogy nekik olyan jól menne. Klasszikus "éppen hogy megélünk" ruházkodás. A gyerekek láthatólag a kínaiból voltak öltöztetve. Az anyuka öltözete ugyan csinos, de visszafogott volt, semmi extrával.
- Köszönöm, kedves vagy, de már megvolt az ebédkém - mondtam hálásan feléjük emelve tekintetemet.
- Akkor itt egy ötszázas, ezt fogadja el tőlünk tanár úr!
Mint koldus, nem mondhattam nemet...

A hölgy távozása után összecsomagoltam és irány a kocsi. Elment a kedvem az egésztől (pedig nem keresetem volna rosszul egy kis túlórával).
Aznapra a lelkiismeretem porrá lett zúzva, de a hitem az emberekben újraéledt.