Apám megérezte… (1.)
Látogatók száma: 32
Húsvét előtti héten meglátogattam Balatonkenese-Üdülőtelepen élő szüleimet. Anyukám évek óta már a lakásban sem tudott segítség nélkül járni; kényelmes nyugszékben töltötte idejét.
...Tudtam, hogy egyre jobban törékeny és gyönge. A hétvégét azzal töltöttem, hogy rendbe tegyek körülötte mindent: megfürösztöttem, megmostam a haját és levágtam, igyekeztem neki csinos frizurát készíteni. Emlékszem, milyen jól esett neki gondoskodásom.
– Legközelebb, ha jössz, hozzál nekem töltött káposztát – kért. – Tudod, olyan töltött káposztára gondolok, amilyet mi (vagyis amilyet ő vagy én) készítünk, mert jó az, amit apuka főz – mégis más. Ebben maradtunk. Megígértem, hogy legközelebb hozok neki olyat, amilyet szeretne. Húsvét utáni héten készültem ismét hozzájuk.
Azonban ünnep után kedden délután az irodában megszólal a telefon. Veszprémi kórházból egy orvos hívott. A zavaros vonal miatt alig lehetett érteni, amit mond. Annyit értettem belőle, hogy anyukám a kórházba került, és nagyon rossz állapotban van; ha látni akarom, siessek meglátogatni. Megrémített a hír.
Azonnal tárcsáztam a bátyámat, hogy ő mit tud anyuka állapotáról? Többet tudtak róla, mint én, de jót nem mondhattak. Közöltem, hogy azonnal indulok hozzájuk autóbusszal.
Késődélután volt, mire Budapestre érkeztem. Bandinál már összegyűlt a család. Guszti tegnap meglátogatta, ajánlotta, hogy ne induljak el, úgysem tudok vele beszélni; amikor ő meglátogatta tegnap este, anyukám már nem volt eszméletén. Rettenetesen érintett a hír. Persze, a vonatközlekedés miatt is hiába indultam volna útnak. Hová mehetnék éjszaka egy idegen városban? Náluk maradtam éjszakára. Másnap a hajnali vonattal Veszprémbe utaztam. Azonnal a kórházba siettem, de elkéstem. Már a portán szomorú hírrel fogadtak, hogy anyukám előző este kilenckor meghalt. Mélyen lesújtott a hír. Én intéztem el a szokásos szomorú teendőket ott a kórházban, és a temetkezési vállalatnál. Fölhívtam testvéreimet, velük egyeztetve intézkedtem. Budapesten fogjuk eltemetni a Farkasréti temetőben. Mivel még nem küldött értesítést a kórház apukámnak, az a feladat is rám várt, hogy én vigyem neki a szomorú hírt.
Autóbuszra szálltam. Szomorú utazás volt, azt tudni, hogy Édesanyánk nincs többé közöttünk. Bántott, hogy nem tudtam teljesíteni utolsó kívánságát, hogy töltött káposztát már soha többé nem vihetek neki.
Kép: Szüleim a balatoni házuk előtt.
A cikket írta: katalina
Hozzászólások
időrendi sorrend
Nagyon szomorú:-(((
Nehéz egy szülő elvesztése..., ők fogták a kezünket egész életünkön át... és nem élnek sajnos örökké:-((((
Addig élnek amig van aki emlékezzen rá, bár az elvesztésük tényleg nagyon fájdalmas...
Soraidat olvasva édesanyám jutott eszembe.Szinte a mi történetünket láttam magam előtt.Nehéz ezt megélni,és talán még nehezebb erről írni,beszélni.Én még nem tudok,de azt igaz,hogy idővel minden könnyebb.
S nem mindennapi eset, ami nagyon megrázza azt, akit érint.
Nehéz egy szülő elvesztése..., ők fogták a kezünket egész életünkön át... és nem élnek sajnos örökké:-((((