újabb események régebbi események további események
08:55
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
08:53
Tündér módosította a naplóbejegyzését
08:50
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
08:45
Tündér módosította a naplóbejegyzését
08:43
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
08:40
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
08:37
Tündér módosította a naplóbejegyzését
08:36
Tündér módosította a naplóbejegyzését
08:35
Tündér módosította a naplóbejegyzését
17:36
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
06:46
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
17:40
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

Apám megérezte… (2.)

Látogatók száma: 29

Megérkeztem Balatonkenese-Üdülőtelepre. Olyan érdekes, és különleges volt számomra ez a találkozás.

...Apukám (akkor Botond u. 9.) a kis szobában magába roskadva ült. Szeretettel üdvözöltük egymást, leültem melléje, beszélgetni kezdtünk. Nem értettem egészen a helyzetet, mert elutazásom előtt mégegyszer benéztem a kórházba, ahol megerősítették, hogy nem küldték ki az értesítést a halálesetről, ahogy kértem reggel, hogy ne is tegyék, mert egyenesen odautazom, jobb lesz, ha tőlem hallja, s nem egy kétsoros táviratból kell megtudnia a lesújtó hírt.
Egymás mellett ültünk a heverőn. Csodálkozva hallgattam, mert apukám úgy beszélt, mintha már tudná, mi történt… Elmondta, hogyan került kórházba anyukám (s most hogy már nem él), azt várja, mikor érkezik meg a gyászkocsi, amivel hazahozzák… Itt akarja eltemetni a ház mögött, a magas kerti falban kivájt pincehelyiségben, ott készít neki nyughelyet az aranyeső bokrok mellett, és kerti virágokkal fogja beborítani. Én csak hallgattam, miért beszél így, hisz’ nem tudhatja, hogy már nem él… De ő megérezte…

Nemsokára csöngettek, – a postás érkezett. Én mentem eléje a kapuhoz, és akkor hozta a gyászos hírről szóló táviratot. Akkor tájékoztattam apukát, hogy én most Veszprémből jöttem, és anyukát nem fogják ide hozni. Beszéltem testvéreimmel és arra gondoltunk, hogy Budapesten kellene eltemetni. Szeretnénk, ha ő is egyetértene vele.
Nem fért a fejembe: honnan tudta olyan biztosan, hogy már nem él? – ezt nehéz volt megértenem. Annyira szerették egymást, hogy elvesztését megérezte, tudta – értesítés nélkül is. Néhány napig ottmaradtam vele, aztán kértem a testvéreimet, hogy a temetés részleteit megbeszélni már ők jöjjenek le hozzá.

Este magamra maradtam az elárvult szobában, sokáig nem jött álom a szememre. Különböző képek merültek föl előttem a múltból. Láttam anyám szomorú arcát, mikor meglátogattam őket és elkísértek a hegytetőig. Nem tudom miért, nagyon elérzékenyültem. Átöleltük egymást, nem jutott eszembe semmi vigasztaló szó, én is elpityeredtem, mint egy kisdiák, aki először megy el otthonról. Sokáig integettünk egymásnak. Egyedül maradtam, egyedül az erdő magányos ösvényén, besötétedett, letértem az ismert ösvényről, nem tudtam tájékozódni. Körülöttem a sűrű erdő. Elindultam vaktában az akácfák alatt, botorkálva siettem előre. Úttalan úton, tüskés bokrok között haladtam a göröngyös ösvényen… Hajam csapzottan lóg arcomba, szememben a kétségbeesés, fáradtan pihegek…

Aztán egy kisgyermekkori kép jelent meg előttem:
Korareggel van, vasárnap. Most kel a nap, sugarai bearanyozzák a szobát, ahol elmélázva figyeltem a szép reggelt. A nyitott ablakon egy fecskepár repült be, ott köröztek a fejem fölött. Vidáman csivitelnek, meg-megkerülik a szoba mennyezetének közepén lógó, szépen megmunkált, fehérburás függő petróleumlámpát.
Kis neszre lettem figyelmes. Mi ez? A lámpa ide-oda leng. Jól látnak szemeim? Igen. Kicsit mintha a bútorok is megmozdultak volna, az éjjeliszekrényen tartott apró tárgyak összezördültek. Csak néhány percig tarthatott. Nem képzelődés! Egy kisebbfajta földrengés volt.
Szüleim is fölébredtek a szokatlan neszre. Hálószobájuk az enyémtől alkóvval elválasztva, melynek nyílását egy nehéz bársonyfüggöny foglalta el. Anyukám átszaladt hozzám. Nem tartott sokáig az egész, így nem volt idő megijedni! Átmentem a hálószobájukba, odabújtam anyám mellé. Olyan jó mellette, jó volt hozzábújni, közelsége mindig biztonságot árasztott. Ilyenkor szokott nekem mesélni, s kérdéseimre válaszolni. Őrzök róla egy fényképet: fiatal korában mosolyog rajta, divatos kosztümben, akkori divatnak megfelelő kalappal. Ezt a képet legkedvesebb könyveim mellett a polcon őrzöm, ahol minden nap láthatom.

Utána egy vendégség jutott eszembe. Hogyan készülődött anyukám mindig a vendéglátásra. Jó érzéke volt hozzá, nagyon finoman főzött, sütött, díszítette a hidegtálakat, tortákat. Az ismerősök szerettek hozzánk járni. Matyi néni, a védőnő a körorvossal mindig nálunk ebédelt. A fiatal orvos szeretett kimenni a konyhába, ott forgolódott a készülő ételek körül, kiemelt egy szelet rántott-húst a tálból, anyukám mosolyogva nézett rá, és a mutatóujjával megfenyegette…
Milyen szomorú, hogy már csak így, emlékezetben láthatom…
Hajnal lehetett, mikor végre álom jött a szememre.

Megjegyzés: A képen:
Még új ház előtt: Apukám, Anyukám – és én Attilával

A cikket írta: katalina

6 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

megtekintés Válasz erre: Pinokkió

Szép és megrázó történet!!! :-(

És igaz, mert valóban így történt, ami engem kicsit megrázott akkor, hogy apukám ennyire biztosan megérezte párjának az elvesztését...
Köszönöm, hogy elolvastad.

megtekintés Válasz erre: ginesz

Jó lenne, ha az emberekbe ennyi szeretet élni, mint amennyi Benned van az édesanyád iránt....

Köszönöm a kedves hozzászólásodat, de én természetesnek tartom, ha valaki szereti - s mindig úy érez az édesanyja iránt.
Jó lenne, ha az emberekbe ennyi szeretet élni, mint amennyi Benned van az édesanyád iránt....
Szép és megrázó történet!!! :-(
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: