újabb események régebbi események további események
18:38
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
16:45
Új kérdést került be a Kérdezd a férfit menüpontba
16:06
Új cikk került a "Titkaink egymás között" rovatba
11:04
Ilpaki új bejegyzést írt a naplójába
11:02
Ilpaki új cikket töltött fel
18:32
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
17:26
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
11:54
Ilona új bejegyzést írt a naplójába
23:22
Ilpaki új bejegyzést írt a naplójába
23:21
Ilpaki új cikket töltött fel
12:22
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
12:19
KiralyCsilla1965 új bejegyzést írt a naplójába
15:12
Vortexdmo regisztrált a weboldalra
14:42
Stanmoretnm regisztrált a weboldalra

Apám sírja

2010. szeptember 27. - Látogatók száma: 394

"Megkérlek téged, legyél tovább hű szívből igaz kísérőm..."

Nincs egy szabad percem. Már évek óta robotolok, mint egy gép. Nem jut idő semmire. Csak a cég, csak a vállalkozás. Minden percem ki van számolva. Nincs magánéletem. Nem rakhatom le 8 óra után a munkát, mint más rendes ember. A szabadidőmben - ami nincs - is csak azon forog az agyam, hogy mit lehetne csinálni, hogy munkát tudjak adni a dolgozóimnak. Egyik telefon a másik után. Egyik e-mail a másik után. A feladatok egymás hegyén, hátán. Már listát készítek a nem elvégzett dolgaimról, hogy holnap - amikor kevesebb dolgom lesz, de nem lesz -, akkor gondolkodás nélkül tudjak haladni velük. Tárgyalás, tárgyalást követ, megbeszélés, megbeszélés után. Árajánlatok, szerződések, dokumentációk, munkalapok, teljesítési igazolások. Zúg a fejem és dolgozok. Beveszek egy fájdalomcsillapítót. Csinálom tovább, mert muszáj. Kell a pénz, kell a munka. Nem lehet megállni. Menni kell, mert aki leáll, az veszít. Bevallások, ellenőrzések, APEH, TB, jövedelem-, iparűzési adó, ÁFA, munkabérek, kintlévőségek, tartozások, hitelek, kamatok, benzin, autók és az állam. Minden az én fejemben van, nekem kell tudni róluk, minden átfut rajtam. Segítenek, de sokszor csak hátráltatnak. Azt amit valamikor egymagam csináltam, ma már vagy tízen tesszük. De mindenki máshogy áll a dolgokhoz. Ezért is, azért is nekem kell tartani a hátam. Számolom, hány százmilliót fizettem be az elmúlt húsz évben a közösbe. Számolom mi maradt meg belőle nekem, a gyerekeimnek és sírva fakadok, mert tizedét nem tudom felmutatni. Azért egy vagyonosodási vizsgálatnál mindet számon kérik tőlem... És persze e mellett nem sírhatok, mert vannak olyanok, akik nálam rosszabbul élnek. Ja, hogy nem dolgozzák (dolgozhatják) halálra magukat? Máshogy rossz nekik, tudom én. Nekem is rossz, de nem sajnálom magam, mert erre sincs időm. Talán tízszer annyi időt is "élek", mint más rendes ember. Hogy ez kilométerben kevesebb lesz a szívemnek, ugyan már, rég nem ezzel kalkulálok. Annyit pörgök, annyit gondolkodok, hogy ezt már emberi mércével lehetetlen mérni. Szívinfarktus, vagy agyhalál? Na, nálam ez nem kérdés. Az én szívem megdolgozik a pénzéért. Jönnek megint a gondok. És mindig megoldást kell találni. Mindig van és mindig megoldom. Csinálom naphosszat. Néha nem alszok, mert egy-egy munka már nem fér bele a 20 órába. Kell már a 24 is, és néha az is kevés. Ilyenkor szidom a földet, hogy miért forog olyan gyorsan és a napot, hogy nem tud a helyén nyugton maradni. Sokan irigykednek rám, hogy mennyit keresek, mert szép házam van, mert szép autóval járok. És már arra sincs időm, hogy az irigyeimen bosszankodjak, mert tovább kell dolgozni. Nem magyarázhatom nekik, hogy az autó egy kellék, munkaeszköz, mint varrónőnek a varrógép. Nem magyarázom tovább, minek a szép ház, hisz arról igazán lemondhatnék?! Mert az irigyek nem tudják, hogy jelzálog van azon is, hogy működhessen a vállalkozás. És hogy ha összeszámolnánk mindent, akkor a mínuszból akkora jönne ki, hogy azért másik tíz ember egyenként akasztaná fel magát az első fára. De nekem, mint vállalkozónak bírnom kell és nem szabad sírnom, mert mindenki tudja, hogy nekem mekkora házam van és milyen szép autóval járok! A teher összenyom, de azt is bírni kell. Nem lehetek soha beteg, míg az alkalmazottaim igen. Nekem kell megoldani mindent, mindenki búja, baja az én nyakamba szakad. Legyek lojális és szociálisan érzékeny, de akkor is bunkó maradok szemükben. Arra sincs időm, hogy bunkóságomon faragjak, mert megint egy dühös telefon, egy ügyfél ismét háborog. Milliókkal fenyeget, mert a kötbér drága. Újfent nekem kell lenyugtatnom, én állok oda elé. Megyek, ülök a milliókat érő autómba - amin a hitel több, mint az autó ára új korában - és rohanok oltani a tüzet. Mert nekem mindig ott kell lenni, talpon kell maradni, nem eshetek el, nem halhatok bele, mert mi lesz akkor azzal a tíz emberrel? Hogy kap akkor fizetést, percre pontosan minden elsején... Ülök be és megyek!

Leállok az autómmal nála. Hisz nekem kell jönni, ha még vele szeretnék lenni. Legalább lélekben. Egykoron ő is ezt csinálta. Tudja jól, mivel jár ez. De már csak fentről néz és vár, mindig vár a fiára, aki nem pihenhet, akinek még van dolga itt lent.
- Még nem mehetek apám - gondolom.
A sír előtt állok és nyugalom járja át a testem. Nem gondolok semmire, csak a madarak csicsergését hallgatom. A magasra nőtt fa lombjának zúgása szalad át hullámként fülemen. A lágy zsenge fű illata árad szét a térben. Zümmögő darazsak röpködnek a szélben. Hamis virágok lepik be a friss sírok dombjait. Nézek meredten és gondolnék, de nem tudok. Semmi, ennyi jut eszembe, mert kiürítem az agyam és nem akarok másra gondolni. Olvasom a sírfeliratot és könnyeznek szemeim. Hallom az utolsó szavakat és eszembe jutnak hirtelen az elsők..., fiam..., apa, anya. És a fekete napszemüvegem mögül fekete könnycseppek csöppennek a sírra.
- Én vagyok az apa, a fiad, majd jövök..., ha lesz időm.

A cikket írta: Pinokkió

12 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2010. szeptember 28. 16:05
Furcsa tőled ilyen hangvételű írást olvasni...sajnos, nagyon idő-és életszerű a témaválasztás.
Ettől függetlenül tetszett, de jobban szeretek nevetni.
2010. szeptember 28. 10:32
Köszi Pinokkió! Az érzéseket egy írásban érezni kell, tényleges mondani valóját pedig a sorok közt olvasva kell megtalálni! Igazad van szép napot Orsolya
2010. szeptember 28. 10:25

megtekintés Válasz erre: Orsolya - 2010. szeptember 28. 09:34

Pinokkió! Nagyon szomorú, fájdalmas a cikked, most átérzem, mert dolgozunk és mégis nem tudjuk mi lesz holnap! Nekem (ünk) is vannak irigyeink, hogy házam van, na és fizethetem egy életen át, kocsim van azt is fizetem és a többi, csak a külsőséget látják, dehogy ha valaki úgy cserélne nem tudom mit szólna? Igazad van a napi 24 óra kevés, már el vagyok (unk) maradva feladatainkkal és igencsak be kell osztani az időnket, ami nagyon nehéz!

Ha békét, nyugalmat akarok kimegyek a temetőbe, nagyihoz, az én anyusomhoz, aki mindig velem volt és néha sírva ráborulok sírjára, mikor már nem bírom a nehézségeket és kérem a felhőn ülve is segítsen, aztán meg rázom magam megkönnyebbülve tovább élek...! Nagyon jó írás és szíved a helyén van! Kívánom, hogy minden úgy sikerüljönk, ahogy szeretnéd! Szép napot Orsolya

Kedves Barátaim! Megnyugtatok mindenkit! A saját vállalkozóságommal nem ennyire rossz a helyzet, persze rossz, mint mindenütt. Azért még ne gyűjtsetek szegény Pinokkiónak... Én próbáltam egy kissé általános vállalkozói problémát megfogni az írásommal. A saját vállalkozásomban talán ennél egy fokkal jobban állunk:-)
Igazán a cikk eleje arról akart volna szólni, hogy mennyire pörög a világ. Most ez lehetett volna egy mai disco, egy autópálya leírása is, vagy egy nyüzsgő nagyvárosé...

A második fele volt a lényeg! Ezért raktam elé a "körítést", Orsolya nagyon jól érezted!

Köszönöm mindenkinek, hogy olvasott:
Pinokkió
2010. szeptember 28. 09:34
Pinokkió! Nagyon szomorú, fájdalmas a cikked, most átérzem, mert dolgozunk és mégis nem tudjuk mi lesz holnap! Nekem (ünk) is vannak irigyeink, hogy házam van, na és fizethetem egy életen át, kocsim van azt is fizetem és a többi, csak a külsőséget látják, dehogy ha valaki úgy cserélne nem tudom mit szólna? Igazad van a napi 24 óra kevés, már el vagyok (unk) maradva feladatainkkal és igencsak be kell osztani az időnket, ami nagyon nehéz!

Ha békét, nyugalmat akarok kimegyek a temetőbe, nagyihoz, az én anyusomhoz, aki mindig velem volt és néha sírva ráborulok sírjára, mikor már nem bírom a nehézségeket és kérem a felhőn ülve is segítsen, aztán meg rázom magam megkönnyebbülve tovább élek...! Nagyon jó írás és szíved a helyén van! Kívánom, hogy minden úgy sikerüljönk, ahogy szeretnéd! Szép napot Orsolya
2010. szeptember 28. 07:50

megtekintés Válasz erre: Divi Éva - 2010. szeptember 27. 23:49

Lenyűgöztél és nincs szavam.
Egyszer ugyan azt mondtam a vállalkozó és gazdag főnökömre, hogy lennék a családjában egyszem örökös, de azonnal eszembe is jutott, hogy napi 14-18 órát melózok Neki, hogy koordináljak és előkészítsek dokumentációkat a különböző szerveknek és elvárásoknak a pályázatokon, és amit Ő csinál, az ezen felül van. Bizony mikor már kiestem a munkából és réges régen nem dolgoztam ott, akkor is csöngött a telefon ezt vagy azt honnan lehetne gyorsan elővenni, megtalálni. Igen tudtam, mi hol van, és mit hol lehet megtalálni. A rendszert ami egy többfunkciós adatbeviteli rendszer volt magam csináltam meg, és egy kattintással tudtam adatokat pillanatok alatt elővarázsolni és dokumentálni. Nem zseni voltam, hanem alapos. Féltettem a munkámat és ezért inkább volt hogy szombaton, mikor mindenki pihent buszoztam a másik városba, hogy elvégezzem ami elmaradt a hétből, mert kollégák szállítotak, és ha ők jöttek nekem is kellett. Igaz, nem minimál bérért dolgoztam, mert elismerték, hogy dolgoztam és mennyit, volt is irigyem bőven, de akkor soha senki nem irigyelt, mikor buszoztam és egy telephelyen az Isten háta mögött tök egyedül ültem és dolgoztam, és éjszaka az országút szélén álltam és vártam a buszt, ami vagy megállt, vagy nem , vagy stoppal mentem a városba a buszpályaudvarra hazautazni. ÉS majdnem megvirradt mikor ágyba estem hullán, hogy hétfőn mikor bementek a többiek, a dokumentáció mindenki asztalán ott díszelgett, és tudtak belőle dolgozni, a főnököm kapta az összesítőt, és hétvégén otthon olvastam a pályázati kiírásokat, melyik érdekes volt azt kijegyzeteltem és letettem a főnököm asztalára, hogy egyeztessen, és sokszor csak azt látták, a főnököm vállamra teszi a kezét és mond egy számot, elmegy és majd délután kapok egy süteményes tálcácskát tőle. Azért, mert azt mondta melyik pályázatra adjuk be a jelentkezést és én tudtam milyen iratot és dokumentációt kell összeszedni és odaraktam az asztalra, és kalkulációval mindennel együtt.
A süteményt a többiekkel közösen ettem meg, de ők irigykedtek, hogy én miért kapok, és ők miért nem. Ha manapság összetalálkozom a főnökömmel, vagy családjával abban a városban ahol lakom, akkor bizony azonnal megállnak, felvesznek és hazavisznek, vagy oda, ahova akarok menni. De ezért letettem az asztalra a magamét én is, és a céghez semmi közöm nem volt, mindössze annyi, hogy onnan éltem, és nem akartam elveszíteni a munkahelyemet, ezért dupla keménységgel dolgoztam, hogy megéljünk. Én voltam a családfenntartó.
Ezt végiggondolva ma már egy vállalkozóval sem cserélnék. Élek és jut levegő ennek örülök.

Kedves Éva
„Lenyűgöztél, és nincs szavam” leírása után még szótlanul leírtál 2180 karaktert. Persze ezzel nincs semmi baj, de ezt a hsz-edet szívesebben láttam volna, mint önálló írást, csak úgy magadtól, és nem az erről jut eszembe kategóriában.
De, nekem erről jut eszembe vajon, hogy történhet, amikor bemész látogatóba az intenzívre? Csak találgatni tudom. Belépsz, rálegyintesz a haldoklóra, hogy ez semmi, letelepszel a lábára, miközben megeszed az ebédjét, közben elmeséled, hogy nálatok egy katicabogár nekirepült az ablaküvegnek, amitől az betört, az üvegszilánkok megsebezték a kutyusodat, és te a vér láttán elájultál. Azért ne legyél mérges, nekem meg ez jutott eszembe. :-))))

Tamás
2010. szeptember 27. 23:49
Lenyűgöztél és nincs szavam.
Egyszer ugyan azt mondtam a vállalkozó és gazdag főnökömre, hogy lennék a családjában egyszem örökös, de azonnal eszembe is jutott, hogy napi 14-18 órát melózok Neki, hogy koordináljak és előkészítsek dokumentációkat a különböző szerveknek és elvárásoknak a pályázatokon, és amit Ő csinál, az ezen felül van. Bizony mikor már kiestem a munkából és réges régen nem dolgoztam ott, akkor is csöngött a telefon ezt vagy azt honnan lehetne gyorsan elővenni, megtalálni. Igen tudtam, mi hol van, és mit hol lehet megtalálni. A rendszert ami egy többfunkciós adatbeviteli rendszer volt magam csináltam meg, és egy kattintással tudtam adatokat pillanatok alatt elővarázsolni és dokumentálni. Nem zseni voltam, hanem alapos. Féltettem a munkámat és ezért inkább volt hogy szombaton, mikor mindenki pihent buszoztam a másik városba, hogy elvégezzem ami elmaradt a hétből, mert kollégák szállítotak, és ha ők jöttek nekem is kellett. Igaz, nem minimál bérért dolgoztam, mert elismerték, hogy dolgoztam és mennyit, volt is irigyem bőven, de akkor soha senki nem irigyelt, mikor buszoztam és egy telephelyen az Isten háta mögött tök egyedül ültem és dolgoztam, és éjszaka az országút szélén álltam és vártam a buszt, ami vagy megállt, vagy nem , vagy stoppal mentem a városba a buszpályaudvarra hazautazni. ÉS majdnem megvirradt mikor ágyba estem hullán, hogy hétfőn mikor bementek a többiek, a dokumentáció mindenki asztalán ott díszelgett, és tudtak belőle dolgozni, a főnököm kapta az összesítőt, és hétvégén otthon olvastam a pályázati kiírásokat, melyik érdekes volt azt kijegyzeteltem és letettem a főnököm asztalára, hogy egyeztessen, és sokszor csak azt látták, a főnököm vállamra teszi a kezét és mond egy számot, elmegy és majd délután kapok egy süteményes tálcácskát tőle. Azért, mert azt mondta melyik pályázatra adjuk be a jelentkezést és én tudtam milyen iratot és dokumentációt kell összeszedni és odaraktam az asztalra, és kalkulációval mindennel együtt.
A süteményt a többiekkel közösen ettem meg, de ők irigykedtek, hogy én miért kapok, és ők miért nem. Ha manapság összetalálkozom a főnökömmel, vagy családjával abban a városban ahol lakom, akkor bizony azonnal megállnak, felvesznek és hazavisznek, vagy oda, ahova akarok menni. De ezért letettem az asztalra a magamét én is, és a céghez semmi közöm nem volt, mindössze annyi, hogy onnan éltem, és nem akartam elveszíteni a munkahelyemet, ezért dupla keménységgel dolgoztam, hogy megéljünk. Én voltam a családfenntartó.
Ezt végiggondolva ma már egy vállalkozóval sem cserélnék. Élek és jut levegő ennek örülök.
 
2010. szeptember 27. 23:19
Ez szörnyen csodálatos. Mi nem haldoklunk, így élünk!!!
 
2010. szeptember 27. 22:44
Ezt most nem a fabáb írta...hanem az EMBER...ugye?
Nagyon szép.
Szeretem olvasni.
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: