Bezzeg...
Látogatók száma: 49
Sajátos, kis remekművet készülök írni, ha más nem azt fogja látni, sajnálom, Én úgy kezdek hozzá, hogy ez bizony az lesz! Ha meg nem akkor "kisnyúl" mondanák a lányaim. Olvasva a többiek írásait arra jöttem rá, hogy csak nézőpont kérdése.
Rengeteg időt és energiát fordítottam mindig a család, és a munka kiszolgálására.
Az Édesanyámtól mindig azt láttam, hogy első a család, aztán a munka, aztán megint a család, és ha volt még energiája akkor jött Ő. Ebben nőttem fel, ez volt természetes, és ezek szerint élek ma is annyi különbséggel, hogy mióta beteg lettem azóta a munka a háztartásra korlátozódik. Kevesebb lett a dolgom, de tovább tart a végére érnem. Nincs ebben semmi rossz, azt is megértem, hogy nagyon sokan ezt másképp látják, másképp csinálják. Nekik az a jó! Biz Isten, nem vagyok" begyepesedve" de amit néhány hete a buszon tapasztaltam az nem hagy nyugodni, és ennek akkor és ott hangot is adtam. Most jön a szokásos szövegem," beutaztam a közeli nagyvárosba", néhány dolgomat elintézni, dolgom végeztével vártam a buszra. (Tudni kell, hogy azon a vonalon a vidéki járatok mindig zsúfolásig vannak, különösen iskola időben.) Mivel nem a végállomásnál szálltam fel, ülőhelyre esély sem volt. Sajnálatosan, még kicsi busz is jött amiben a ülések elég furcsán vannak elhelyezve, ekkor tűnt fel, hogy egy négyes ülésen két fiatal ül keresztbe, feltett lábakkal, iskolatáskával.A következő megállóban egy 70- ven közeli hölgy szállt fel, és megkérte az üldögélő fiatalokat, hogy húzódjanak arrébb mert le szeretne ülni. Válasz:" foglaljuk a barátainknak." A néni szinte megszégyenülve ment tovább ahol egy 50-es átadta neki a helyét. Ekkor még senki nem szólt nekik, csak jöttek a félhangos megjegyzések, egy ilyen megjegyzésre a fiatal fiú elég trágáran válaszolva, levette a lábát és a táskáját a mellette lévő székről, és elkezdte a sok "vén" szatyrot szidni. Erre szakadt el nálam a nemlétező cérna, megkérdeztem tőle, hogy azt is végignézné-e ha a saját édesanyja, vagy nagyija állna mellette, teljesen természetesen azt válaszolta, hogy aki nem bír állni az járjon kocsival, vagy ne menjen sehova, az Ő felmenői különben is otthonülők.Ezzel a zárszóval én meg is érkeztem, le kellett szállnom szerencsére. Ekkor kezdtem el átgondolni, hogy ki mit és hol rontott el. Az én gyerekeim ezt, még a távollétemben sem tennék meg mert tőlünk nem ezt tanulták, nem ezt látták, és mert"""" nem is tudom ők nem díjazzák ezt e stílust, pedig ízig vérig mai fiatalok, sok sok csínnyel. Nincs tanulság csak papírra vetettem, amit tapasztaltam, sajnos nem először, és ami a legszomorúbb, biztosan nem utoljára. Van egy rossz szokásom,mielőtt egy írást felteszek, néhányszor visszaolvasom, javítgatom, hát most talán nem kellett volna, egészen meglepődtem azon amire rájöttem! Öregszem, tényleg kezdek úgy gondolkodni, írni, mint az édesanyám, és most jön az általam annyira utált mondás " bezzeg a mi időnkben" esküszöm évek óta nem mondtam (bár gondoltam). Ezek után sem fogom kimondani, és igyekszem nem is "gondolni".
A cikket írta: maresz058
Hozzászólások
időrendi sorrend
Szia Maresz!
Jó ez a kis sztori, bár igen bosszantó lehetett.
Sajna egyre többször eszünkbe fog jutni, látva a sok szélsőséges viselkedéseket, hogy mi valamikor régen egy ilyen helyzetet hogy oldottunk meg? Nem rossz értelemben, mert mivel is tudnánk összehasonlítani mi volt akkor és mi van most... emlékezünk. A gyerekeinket is erre tanítottuk, gondolom. Én az enyémet biztos.
Az a természetes, ha ilyet látunk, amit leírtál, felháborodunk. Többet nem igazán tudunk mi tenni. :-)
Pont ma volt egy olyan megjegyzése a lányomnak, amire azt mondtam: Mi is ilyenek voltunk! Ezek szerint nem volt az oly régen! :-)
Puszi,
Éva
Valóban nem volt olyan régen, és mégis ezer éve!!!!
puszi neked
Jó ez a kis sztori, bár igen bosszantó lehetett.
Sajna egyre többször eszünkbe fog jutni, látva a sok szélsőséges viselkedéseket, hogy mi valamikor régen egy ilyen helyzetet hogy oldottunk meg? Nem rossz értelemben, mert mivel is tudnánk összehasonlítani mi volt akkor és mi van most... emlékezünk. A gyerekeinket is erre tanítottuk, gondolom. Én az enyémet biztos.
Az a természetes, ha ilyet látunk, amit leírtál, felháborodunk. Többet nem igazán tudunk mi tenni. :-)
Pont ma volt egy olyan megjegyzése a lányomnak, amire azt mondtam: Mi is ilyenek voltunk! Ezek szerint nem volt az oly régen! :-)
Puszi,
Éva
Örömmel látom "tollat ragadtál"...
Megértelek felháborodásodban. Sajnos a "mai" fiatalok már nem tisztelnek se isten, se embert:-((( (TISZTELET a kivételnek!)
Sajnos saját gyermekeimen és környezetükön is tapasztalok sok olyat, amit mi máshogy tanítottunk nekik, más példával jártunk előttük, és mégis?! Az a baj, hogy egymást viszik egyre rosszabb és rosszabb irányba:-((( Nem lekicsinyítve a szülők felelősségét, ELSZOMORÍTÓ!!!
Üdv,
Pinokkió
Én ugyan nem vagyok túl öreg sem fiatal, de pont ennyire fel szoktam háborodni ezeken, pedig volt már néhány nézeteltérésem, amikor át akartam adni a helyem pl. egy nálam idősebb nőnek a villamoson. Kissé pocakosnak látszott és amikor felálltam, úgy nézett rám, mint egy zombira. Kikérte magának, ő még nem olyan öreg. Erre én azt mondtam, sajnálom, azt hittem terhes és ő majdnem kinyírt! Csak ilyen vagyok, morogta és aztán elvonult peckesen. Én meg leültem. Ha nem, hát nem.
Ám ez sosem térít el attól, hogy átadjam a helyem akár az idősebbeknek, akár a gyengébbeknek. Elvégre vadi új, alig használt lábaim vannak... :)
Üdv
Ailet