Engedj el...3.
Látogatók száma: 63
Tehetetlenül állni, talán a legkínosabb dolog a világon...
A kórházig vezető út nem hosszú, de most valahogy annyi minden kavargott Viki fejében, mintha egy hétig tartott volna. Ahogy tekert a biciklivel, sokan ráköszöntek, hiszen a suli felé vezető úton minden második ember ismeri. De neki most csak Ági járt a fejében, akivel pár hónapja végigsétáltak ugyanerre. Akkor hazafelé tartott, mikor meglátta, hogy kolléganője furcsa mód tolja a biciklit. Gondolta, beszélgessenek egy kicsit, leszállt ő is és Ágihoz csatlakozott.
Még most is cseng a fülében egy-két mondata.
-Hazafelé megyek, és sírok majd egyet.
-Miért? Mi a baj?
-Semmi, de én mindig sírok, ha hazaérek. Már évek óta.
-Nem értelek. -csodálkozott Viki, hiszen kolléganője a legnagyobb mókamester az iskolában. Még hogy ő, sírni is tudna?
-Tudod anyukám itt hagyott engem, és nincs értelme az életemnek.
-De ott vannak a lányodék, a kis Noncsi?
- De az semmi.
-Semmi? Hogy érted ezt?
-Anyukámhoz mentem minden nap, miután vége lett az iskolának. Órákig beszélgettünk, mi volt a suliban aznap és együtt sírtunk, hogy apukám nélkül milyen rossz ez az élet. Tudod, nekem csak ő volt.
-Ne mondj ilyet, gyönyörű a kis unokád és nagyon szeret téged. No és a férjed.-próbálkozott valami vigasztalást rebegni Áginak, de érezte, hogy ez teljesen hasztalan.
-Nem, én meg akarok halni. De nem ölhetem meg azért magam. Nem bújhatok a föld alá.
-Jajj, ne mondj már ilyet! Mit szólna anyukád, ha hallaná, amit most mondasz?
-Tudja, hogy utána akarok menni, megbeszéltük.
Hosszú méterekig elállt Viki szava. Eszébe jutott a temetés, ahol Ági anyukája füzeteiből olvasott fel a búcsúztató férfi. Ebben hosszasan leírta, mennyire is szerette az elhunyt a férjét és lánya közelsége sem tudta pótolni a hiányát. Az is elhangzott, hogy a néni minden nap írt egy oldalt egy spirálfüzetbe, ami hasonlóan a férje éltetéséről és lánya próbálkozásairól szólt. A temetés után találtak meg nála még 18 teleírt füzetet, amit mind Áginak írt elolvasásra, miután meghal.
Soha nem tennék ilyen a gyerekemmel, gondolta Viki. Egész életét úgy élje ezután, hogy még válaszolni sem bír neki? Eszébe ötlött egy gondolat, valahonnan a semmiből.
-Tudod, a bibliában az áll,Kérjetek és megadatik néktek! Próbálj meg imádkozni, az megnyugtat és segíteni fog majd!
-Mi nem hiszünk Istenben! Anyukámmal beszéltünk erről, mennyivel könnyebb annak, aki hisz, de mi nem!
-Ezt mindenkinek egyedül kell eldöntenie, ahogy belül érzi! Próbáld meg egyszer! -Javasolta végül Viki, és el is váltak közben útjaik. Hívő ismerőseinek beszélt Viki a dologról, és ők is nagyon megdöbbentek. De helyeselték a tanácsot, hátha jó irányt vesz Ági sorsa. Most azonban elképzelte, lehet, hogy a betegség az, amit kívánt magának? Gondolatai nem hagyták békén, de közben odaért a kórházhoz, ahol Zsolti és Inciék már várták, hogy bemehessenek hozzá.
A szoba felé haladva egyre nagyobb lett a feszültség. Vajon mi fogadja majd őket? Inciék már jelezték, hogy Ági nagyon lefogyott, nem tud beszélni, de milyen lesz meglátni őt? A kórterem közvetlen az ajtóval szemben nyílott. Épp délutáni szieszta lévén nem voltak nővérkék bent, de Inci határozott léptekkel ment, tudta a járást. Ági, ahogy meglátta Zsoltiékat, hangos nevetésben tört ki. Vonásai alig emlékeztettek a régi énjére, a hangja, inkább volt ijesztő, groteszk. De a szemén valóban az öröm látszott.
-Hát szia Ágika! Nézd, kiket hoztunk neked!-törte meg a hallgatásukat Inci. Zsolti és Viki inkább levegőért kapkodtak még a látvány miatt. Egy gyors szia Ágit elrebegtek, de hirtelen semmi egyéb nem jutott eszükbe. Csomó idétlen kérdés, amit az ember nap mint nap elszór: Hogy vagy? Mit csináltál ma? Hova tartasz? Ezek mind, mind értelmetlenek ebben a helyzeten. Leginkább együtt sírni lenne jó, uram Isten, mi történt veled, hogy tudod elviselni ezt az életet? Hiszen a test, mintha fogva tartaná még a lelket. Nem engedi elmenni, pedig nem mozdul már semmi. Ha valahol fáj, vagy viszket, nem tudsz odanyúlni, nem tudsz szólni, mi bajod van. A gondolataid, pedig a régiek, az agy forog ugyan úgy. Ó, mit lehet most kérdezni? Mondani?
Végül jó megoldásnak tűnt, ha magukról beszélnek, hisz Áginak az új információk jól eshetnek. No és biztosan kíváncsi is, mi van velük azóta, hogy ő ágynak dőlt. Zsolti kezdte végül, megmutatva a kezét, amin egy szép karikagyűrű ragyogott.
-Nézd csak Ági, mi van nekem! Megkértem a Zsanit, jöjjön hozzám feleségül, és azt mondta, oké. Ez a szerencsétlen beszélt rá.- mutatott Vikire persze csak viccesen, és elmesélte, hogyan is történt a nagy dolog. Áginak láthatóan tetszett a történet, mert újabb nevetésben tört ki. Lassan kezdtek hozzászokni a hanghoz és a vonásai alatt ráismertek arra az emberre, akivel oly sokszor nevettek a suliban. Mivel ő is viccesen vette a helyzetet, egészen jól elbeszélgettek így, hogy Ági csak a szemével beszélt. Viki is elmesélte, mi van a gyerekeivel, hiszen rájuk a legbüszkébb a világon.
-Zolit felvették az egyetemre, Noémi meg kezdi a középiskolát. Ők is üdvözölnek és üzenik, gyógyulj meg mielőbb! -hirtelen belé nyilallt, ez a mondat nem volt a legszerencsésebb, de Zsolti rádobott egy lapáttal, amitől vidámabb lett kissé.
-Ja, gyere már ki az ágyból mit lustálkodsz itt, csak nem akarsz helyettesíteni a suliban, mi?
Mindannyian nevettek, és rájöttek, ebben a kissé groteszk humorban van valami közös nyelv, amit mindegyikük ért és talán ez az, ami a legjobban eshet most Áginak.
-Lassan mennünk kell, mert tudod, kezdődik a Mikulás buli.
-Holnap is jövünk! mondta végül Inci, aki beszélgetés közben, mint egy igazi családtag megigazította Ági fejét, narancslét töltött a szájába, és lebeszélte a nővérekkel az aznapi eseményeket........(folyt.)
A cikket írta: vikibal
Hozzászólások
időrendi sorrend
A feldolgozás az hiszem már megtörtént, de jól esik átgondolni egy kicsit. Tanulságos kérdéseket vet fel , mint: Hogyan is kellene elengedni a gyerekeinket, hogy valóban a saját életüket élhessék, ne tegyük őket lelkileg ennyire függővé tőlünk, de közben ne feledkezzenek meg rólunk? Hogyan segítsünk másokon? Illetve a hit nem hit kérdése.
Szóval, talán nem csak öncélúan a saját megkönnyebbülésem a lényeg, hanem remélem másoknak is mond valamit...üdv.