újabb események régebbi események további események
00:09
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
22:52
Fifi22 regisztrált a weboldalra
10:45
A kérdező hozzászólt a Kérdezd a férfit menüpontban levő kérdéséhez
05:56
zsoltne.eva válaszolt egy szavazásra
05:55
zsoltne.eva válaszolt egy szavazásra
05:55
zsoltne.eva válaszolt egy szavazásra
05:54
zsoltne.eva válaszolt egy szavazásra
05:54
zsoltne.eva válaszolt egy szavazásra
00:04
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
16:50
Ilona új bejegyzést írt a naplójába
14:00
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
13:58
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
09:39
Kőnig válaszolt egy szavazásra
15:10
Ilona új bejegyzést írt a naplójába
10:58
Kőnig új cikket töltött fel
08:19
Új cikk került fel a weboldalra
00:04
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
22:30
Ilona új cikket töltött fel
15:04
Black Ice módosította a cikkét
14:44
Black Ice új cikket töltött fel

Gondolatok

2012. február 5. - Látogatók száma: 101

Ma találkoztam anyuval! Beszélgettünk és feltett nekem egy fura kérdést. Miért van közöttünk hűvös távolságtartás? Válaszoltam valami közhelyet, de haza felé jövet előjöttek az emlékek!

Hat éves lehettem amikor gyökeresen megváltozott az életem, szinte egyik napról a másikra. Addig édesanyám egyedül nevelt, de nagyon boldogok voltunk ketten is.
Aznap anyukám egy bácsival érkezett haza. Elmondta nekem, hogy ki is a bácsi, de nem sokat értettem az egészből, csak annyit, hogy már nem csak engem fog szeretni az anyukám. Betolakodó volt a számomra és nem szívesen fogadtam.
Anyukám többször elmagyarázta, hogy nem kell izgulni, minden marad a régiben, csak ez a bácsi majd sokat lesz velünk mert szereti Őt, és milyen jó lesz, majd meglátom.
Telt az idő. Én megpróbáltam megszokni, elfogadni a tényt, hogy a bácsi egyre többet van velünk.
A szívem mélyén éreztem, hogy anyunak jó ez a helyzet, és mert mindennél jobban szerettem Őt, próbáltam Én is közelebb kerülni a bácsihoz.
Nem mindig sikerült, mert valamiért nem volt szimpatikus, és ő sem sokat tett annak érdekében, hogy megszerettesse magát velem.
Egy évvel később megszületett a húgom, és újabb év múlva az öcsém is.
Nagyon örültem, mert régóta szerettem volna testvért.
A suliban szinte mindenkinek volt, meg apukája is és Én ezért örültem, hogy ezentúl nekem is lesz.
Igaz, Én egy bátyusnak jobban örültem volna, de persze szerettem őket és szívesen segítettem anyunak a kicsik körüli feladatokban.
Nem lehet tudni mikor volt az a pont, amikor elkezdtem azt érezni, hogy egyedül vagyok.
Mindenki a kicsikkel volt elfoglalva.
Velem senki sem törődik, senki sem kérdezi meg, hogy jól vagyok-e és mivel önállóságra neveltek, igazából már nem is gondoskodtak rólam.
Egyedül jártam suliba, egyedül tanultam, és minden mást is egyedül csináltam, mint egy "mini" felnőtt.
Egyre többet kellett segítenem anyunak, ezért egyre kevesebb időm jutott a korombeli gyerekekkel a játékra. Közben telt az idő, sok minden történt. A bácsi a "nevelő apám" lett és elkezdtem nagy nehezen apunak hívni.
Egy idő után egyre többet veszekedett anyuval, mert sajnos az ital rabja lett.
És Én egyre jobban utáltam Őt is, és az életet is, amit így kellett élnem.
Mindig arról álmodoztam, hogy jó lenne felnőttnek lenni , és elmenekülni innen. Nehezen viseltem a szerintem egyre romló családi légkört.
Egyre többet értettem belőle ahogy növekedtem, és egyre jobban gyűlöltem a nevelő apám, és valahol az anyukám is, mert nem értettem, miért nem szabadul meg tőle.
Ennek a helyzetnek az eredményeképp alakult ki számomra a teljes magány érzete, mert nem mehettem sehova, és hozzánk sem jöhetett senki, és nekem a házimunka kötelező volt , így időm sem maradt, ezért nem voltak barátaim sem.
Mindig egyedül játszottam.
Illetve egy kis barátnőmmel, aki szintén abban az udvarban lakott, és hasonló volt az élete.
Sokszor beszéltünk róla, hogy megszökünk, és szép meséket szőttünk arról, hogy milyen életet szeretnénk élni.
Ilyet, amilyet anyám élt, semmiképp!
Hosszú évek teltek el így.
Amikor betöltöttem a 14.-et, elkezdődött egy másfajta élet.
Akkor már egy lakótelepen laktunk és szerettem az ottani új "srácokkal" együtt lenni.
Szórakozni kezdtem járni, és természetesen lassan a fiúk is megjelentek az életemben.
Mint mindenki más, Én is a serdülőkorba léptem.
Elkezdődtek a különös, és furcsa változások a testemben és a lelkemben is.
Jó lett volna ha anyuval meg tudtam volna osztani a dolgokat, amik történnek velem és amik lezajlanak bennem a különböző élmények hatására, de anyu annyira el volt már akkor az általa megteremtett rossz életének a labirintusában tévedve, hogy sem ideje, sem ereje nem volt arra, hogy meghallgassa vagy elmagyarázza.
Úgy próbált "védeni" engem a világtól, a szerinte rossz dolgoktól, nehogy csavargó legyek, vagy korán elkezdjek "fiúzni", hogy szinte mindentől és mindenkitől eltiltott és még szigorúbban fogott.
Észre sem vette, hogy evvel elszigetel a többiektől és azt váltja ki belőlem, hogy ellenkezzek vele, mert Én nem azt akartam, amit Ő jónak hitt.
Rendszeressé váltak a veszekedések, mert lázadni kezdtem.
Minél jobban tiltott tőlem dolgokat, Én annál erősebben lázadtam.
Elszöktem otthonról ha kellett, és megtanultam hazudni is, mert át akartam élni azt, amit a többiek.
Másodjára is ráébredtem, hogy egyedül vagyok és nem érdekel senkit, mi van velem, folyton bántottak és korlátoztak de amúgy nem törődtek velem.
De akkor legalább már voltak barátnők, de főleg haverok, fiúk akikkel sokkal jobban megértettem magam.
Velük osztottam meg azt mit anyuval kellett volna.
De legalább mellettük úgy éreztem, hogy tartozom valahová és szeretnek.
Ez a számkivetettség érzés elkísért egészen addig, amíg meg nem ismertem azt a srácot, aki később a férjem és a gyermekem apja lett.
18 éves voltam amikor elhagytam anyu házát, és elkezdtem élni a saját életem, immár magam választva az egyedüllétet.
Inkább a nyugalomra vágytam, mint az örökös veszekedésre és feszültségre, ami beleivódott az otthonom légkörébe és falaiba.
Nyomasztó volt számomra már az otthonlét és az első adandó alkalommal eljöttem.
Nem mentem rögtön férjhez :) hanem a munkahelyemen laktam.
Rengeteg új dolgot ismertem meg. A munkám által egy új világba csöppentem, (ápolónő voltam) csodálatos élményeket szereztem és még több emberrel ismerkedtem meg.
Megkerestem a saját pénzem, nem volt már számomra újdonság, hogy magamról kell gondoskodnom, hiszen hat éves korom óta teszem ezt.
Egyedül tanultam meg mi az a pénz, és hogyan kell rendesen beosztani.
Idősebb kolléganőim terelgettek, segítettek néha át a nehézségeken, de alapvetően magam oldottam meg a problémáimat, intéztem az ügyeimet.
Önálló, felnőtt Nő lett belőlem és nagyon élveztem a szabad, és nyugodt életet, amit Én teremtettem saját magamnak.
Így éltem három évig. Életem legszebb évei voltak.
Büszke voltam és vagyok azóta is magamra.
Talán ez az oka a távolságtartásnak, és talán most eljött az ideje, hogy anyuval megbeszéljük és lezárjuk a múltat. :)

A cikket írta: Pillangó

3 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2012. február 6. 15:17
Amikor az én szüleim elváltak már felnőtt voltam. Apu elvett egy nőt, akinek volt egy hét éves kislánya. Gyönyörű és aranyos kislány volt. Azután megszülettek az ikrek és mi a nővéremmel a kislányról csak úgy beszéltünk, a házi cseléd. Őszintén sajnáltam...apu nem volt már fiatal, túl az ötvenen nem olyan türelemmel rendelkezett, mint amikor mi voltunk kicsik. Az ikrekkel sok volt a teendő, a kislánynak kellett folyton segíteni. Megértem a helyzeted. Ő is elmenekült 16 évesen, gyereket is szült. Bár jóban van az anyukájával, aki sokat segít neki, de az elrontott élet látszik rajta. Nem is szült másik gyereket, szerintem nem is fog...Nem könnyű ez. Én nagyon vigyáztam válás után, kit mutatok be a gyerekeknek, nem sok ilyen legény akadt, de ha mégis és a gyerekeknek nem volt szimpi, akkor én is kiábrándultam...és mennie kellett...nem tudnék soha olyat szeretni, aki nem szereti a gyerekeimet!! Mostani párom olyan rajongással van feléjük, hogy az hihetetlen!!
2012. február 6. 15:14
Évek óta nem foglalkozom a régmúlt árnyaival,de valahogy amikor anyu feltette a kérdést,annyira meglepett,hogy talán azért került elő a tudat alattimból.
Nem haragszom rá ,sőt nagyon szeretem anyukám de a szakadékot már sosem hidaljuk át igazán!
Ez van.
Köszönöm a véleményeteket,sokat tanulok belőlük :)
2012. február 6. 12:29
Szia Pillangó!

Nagyon jó :) Örülök hogy újra írtál és szépen levezetted a gondolataidat. A szülőkkel mindig nagyon nehéz, de szerintem mindannyian kicsit szenvedünk/tünk ettől.

Puszi:Ailet
2012. február 6. 11:59
Kedves Pillangó!

Életünk kezdetén óriási íveket vesz a sorsunk, melyeket eltemetünk felnőtt életünkben. Szépen lassan elővesszük majd és megemésztjük. Erre adatott az időnk, hogy tisztázzuk a viszonyainkat. Sok sikert hozzá.

Pussz, Tündér
2012. február 6. 09:36
Kívánom, hogy a magad választotta saját életed, új otthonod, a párod és a gyermeked mellett megadja neked azt, amit a régi otthon nem adott meg. Annak ellenére, amit negatívumként éltél meg, nagyon sok előnnyel indított el új életedbe. Sokan küszködnek az elején azzal, ami neked már a támaszod volt.
Van, aki az egyedüllétből menekül, van, aki a nagy családból... de ezt most már ne így fogd fel. Anyukádnak akkor volt egy választása, nem csak rajta múlott, ezért őt ne hibáztasd, ne bántsd meg... :-) Mint felnőtt a felnőttel meg tudod vele beszélni azokat, amit akkor még mint gyerek nem biztos, hogy megértettél volna.
Az ember sokszor választja a rosszabbat valakihez való kötődés reményében, félelemből, bizonytalanságból,... Ezek nagyon összetett és kesze-kusza dolgok. Hogy mit, miért teszünk. Mire,... kire van szükségünk? Olykor magunk sem tudjuk! :-)
2012. február 6. 07:30
Szia Pillangó!

Átérzem, az érzéseidet. Hasonlóan nőttem fel, csak Én már 14 voltam amikor "nevelő apám lett", soha nem tudtam igazán elfogadni, de az anyu miatt nem szóltam. Én is eljártam, a hosszu utat, Ők ma is eggyütt vannak, de jól van ez így. A problémáink, csak erősödtek, de az anyu, az mindig az anyu marad, és bármennyire igyekszik, nem fog sikerülni ezt tönkre tenni, Ne hibáztasd, nem akart ő neked rosszat, azt hitte jobb lesz, sajnos nem mindig van így. Hidd el az elvesztegetett éveket nagyon nehéz pótolni, szinte lehetetlen, és sajnos egyre kevesebb rá az időnk, nem szabad elvesztegetni.
Maresz
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: