Mákos tekercs

Látogatók száma: 84

– Tekerd már föl az ablakot, fiam! Nem hallod, hogy dübörög a levegő?! ... A marha! Láttad, mit csinált?
– Nyugodj meg, Feri, nemsokára odaérünk.
– Nyugodjak meg, nyugodjak meg! Könnyű azt mondani. Nem látod, mennyi őrült van ezen az úton? Egyáltalán, mi a fenét keresnek itt ennyien?
– Biztos a búcsúra mennek...
– Ja, a búcsúra, az lehet... Tényleg, ilyenkor augusztus végén szokták megtartani. De régen is voltunk itthon nálatok búcsú ideje alatt legutóbb.
– Hát nem mostanában: amikor eljegyeztél...
– Mindig mondom, drágám, a múltat ne bolygassuk! Mindenki követhet el hibákat...
– Feri!
– Értettem, drágám, csak a vezetéssel foglalkozzam!
– Pontosan.
– Kérésed számomra parancs! ... Legalább lenne egy kicsit szélesebb az út, nem ez a szűk ökörcsapás. Ha nem lassítok, ez a két hülye biztos, hogy összeütközött volna.
– Szélesebb út? Szurdokpoklára? Hamarabb épül autópálya a közlekedési miniszter nyaralójához, minthogy ezt itt újraaszfaltozzák. Örülj neki, hogy egyáltalán van rajta aszfalt. Gyerekkoromban még földút volt itt. Tavasszal néha megtörtént - hóolvadás, vagy nagy esők után, ha lezúdult a víz a hegyekből -, hogy a faluba egy hétig nem tudott semmilyen kocsi bejönni. Sőt, volt úgy, hogy még gyalog sem tudtunk átmenni Alsószurdokba, az iskolába.
– Ez komoly, anyu! Nem kellett suliba mennetek csak azért, mert esett az eső?
– Képzeld kisfiam, nem. De az már régen volt, és akkor itt térdig ért a sár... Te, figyelj csak, Zsolti! Hova raktad azt a levelet, amit a nagyi írt nekünk?
– Milyen levelet?
– Tudod, mondtam, hogy hozd el azt a levelet, amit épp aznap kaptunk, amikor Spanyolországba indultunk.
– Nekem ilyet nem mondtál, anyu.
– Dehogynem mondtam, csak te már megint nem figyeltél oda. Állandóan máshol jár az eszed.
– De anyu, nem mondtad! Biztos Ágit kérted meg. Kérdezd meg tőle!
– Á, hagyjuk, hadd aludjon még egy kicsit, majd ha odaérünk, megkérdezem tőle. Valószínű, hogy az olvasnivalók közé rakta.
– Minek kell neked az a levél, Zsuzsa?
– Mert szerettem volna elolvasni, mielőtt anyámékkal találkozunk, fogalmam sincs mit akarhattak.
– Még nem olvastad el?! De hát már legalább egy hónapja küldték!
– Tudom, Feri, de mikor indultunk Spanyolba, a nagy kapkodásban otthon felejtettük. Aztán mikor hazajöttünk, egyből mentünk a Balatonra. Na, ekkora meg már teljesen kiment a fejemből...
– Szép vagy, mondhatom... Viszont legalább ideértünk: „Üdvözöljük községünkben!” - ez tavaly még nem volt itt.

Való igaz, az üdvözlő táblát Szurdokpokla címerével a tavasszal helyezték ki a falu egyetlen kivezető útja mellé. Köszönteni az idegent, fogadni a hazatérőt. S az idegenek akkortájt lehet, többen voltak, hisz sokan látogattak ide a falu fölött elterülő hegyek, és a szabad tartású ménes végett. Bőven akad látnivaló, napi járáson belül két várrom, számtalan ösvény, turistaút az erdőkön keresztül, kilátók, vadászlesek, ám ami talán a legfontosabb: csöndes a táj, szinte érintetlen.
Öt éve az új polgármester egy hétvégére a faluba csábította néhány volt gimnazista osztálytársát, azóta befutott vállalkozókat, bankárokat, hivatalnokokat, hogy a gazdag programokkal eltöltött órák közben meggyőzze őket arról, frissítsék fel a ménest, újítsák fel a lovászat épületeit, csalogassák ide a pihenni vágyókat. Terve a reméltnél jobb fogadtatásra talált, olyannyira, hogy a találkozó után alig egy évvel már színvonalas fogadó várta az érkező szállóvendégeket. Erdei lovasportyákkal, lovagló iskolával és további tartalmas kikapcsolódási lehetőségekkel várták a kisebb, nagyobb csoportokat, családokat. Az azóta eltelt időben Szurdoknak már nem egy külföldi látogatója is akadt.
Amúgy alig kétszáz lelket számol a falu, és a növekvő turistasereg ellenére is megőrizte családias hangulatát. Csak a háromnapos búcsú idején dagadt meg a nép: ilyenkor érkeztek látogatók a környező falvakból, jöttek a megyéből, s a rokonok még messzebbről.
Kovácsék nem ezért utaztak épp ekkor. Szerették volna szabadságuk utolsó hétvégéjét Zsuzsa szüleinél tölteni, hogy iskolakezdés előtt a család találkozhasson egymással. Különösen Ági és Zsolti várta nagyon ezt a látogatást, hisz tavaly karácsonykor voltak itt legutóbb, és azóta eltelt majd háromnegyed év. Bár Zsuzsa ígérte többször, leugrani valahogy nem lett idejük sosem. Januárban munkahelyén értékesítési vezetővé léptették elő, és ezzel együtt jelentkeznie kellet egy menedzser-tanfolyamra, aminek az előadásai szombatonként voltak, a féléves vizsgákat júniusban tette le. Feri pedig egy fontos projekten dolgozott cégénél, kollégáival új technológiát fejlesztettek ki porcelán mosdókagylók előállítására, az anyavállalat számára. Nem sok szabad hétvégéjük maradt.
Az augusztus viszont végig az övék lett. Így tudtak elutazni két hétre a Costa Bravára, majd újabb másfél hétre leköltözni a Balatonra.
S közben lassan elmúlt a nyár.

– Apu, álljunk meg! – kiáltott fel Zsolti, mikor meglátta a búcsú kavalkádját, s benne a körhintákat, a két céllövöldét, s amott hátul a dodzsemet. – Álljunk meg, Apu! Figyeld, dodzsem!
– Na nézd már, hogy megszaladt. Ekkora fölfordulást még nem láttam itt.
– Majd visszajöttök Ágival, de először köszöntjük a nagyiékat – szólalt meg Zsuzsa, és ő is elámult a nagy tömeg láttán. Nem különben a falu főutcáján, vagyis gyakorlatilag az egyetlen valamire való utcáján. Némelyik házat, mintha kicserélték volna, az ABC-re szinte rá sem ismert. Aztán elhaladtak a községháza előtt. Apró parkjának sövényei frissen voltak nyírva. Középen a zászlórúdon, fenn magosan felhúzva a nemzeti lobogó lengett. Az épület homlokzatán Szurdokpokla címere gipszből mintázva, s az ablakok teli muskátlival. Minden megváltozott.
Csak az öreg ház nem. Az megmaradt annak a kedves kis szülői háznak, ahová mindig érdemes visszatérni. Emlékek hada kívül és belül. Éjféli csókok a verandán, forró naplementék az udvar végén. Sárga falak – rájuk férne már egy kis meszelés, kék ablakok, s a kerítés. Milyen színű is a kerítés?
– Megérkeztünk, kiszállás! Költsd föl Ágit, szívem! – azzal Feri leállította a motort, s egy pár másodpercre hátradőlt. „Újra itthon” – ugyanaz az érzés fogta el, mint amikor legelőször járt itt. Megvan már vagy tizenöt éve. Nem, nem. Most télen lesz pontosan tizenhét. Alig, hogy elkezdték az egyetemet, rögtön egymásba szerettek. Micsoda jelenség volt Zsuzsa: egy lány a gépész szakon. Bolondult érte az összes fiú, őt meg irigyelték: ő volt a kiválasztott. Épp első vizsgaidőszakukra készültek, mikor Zsuzsa meghívta, hadd mutassa be szüleinek. Komolyra fordult a dolog, és ő hagyta sodortatni magát a sorssal. De szép is volt az a hét. Hatalmas hó, itt fönn a hegyekben. Neki, alföldi gyereknek ez, és az igazi nagy szerelem feledhetetlen élmény volt, jó útravaló egy élethez.
– Te nem szállsz ki, Feri? – riasztotta föl gondolataiból felesége. – Köszönjünk már, aztán majd bevisszük a holminkat – mondta izgatottan, majd sietve kinyitotta a kiskaput. Közben Zsuzsa édesanyja, Balogh néni kilépett a verandára. Meghallotta, amint az autó megállt a ház előtt. Zsuzsa rohant elébe – Szervusz, Anyu! De hiányoztál – ugrott a nyakába, és megcsókolta. – Apu hol van? – kérdezte volna, de közben egy fiatal pár lépett elő az ajtóból, édesanyja mögül. Nem ismerte őket.
– Szervusz, Zsuzsikám! – csuklott el édesanyja hangja. – Későbbre vártalak benneteket. Azt írtátok a képeslapon, hogy csak dél körül jöttök. Főzni akartam nektek egy kis ebédet. Nem készültem még el mindennel – szöktek ki a könnyei.
– Jaj anyu, ne sírj már! Kár mindig úgy tüsténkedned, ha jövünk – vigasztalta édesanyját, de tekintetével az idegen párt fürkészte. Férje és a gyerekek most értek oda, kezükben a csomagokkal.
– Anyuka, csókolom! – köszönt Feri, és megölelte anyósát. – Bemutatna minket egymásnak? – fordult aztán a fiatal pár felé.
– Elnézést, jó napot kívánok! Még nem találkozhattunk – vágott közbe a fiatal férfi, kissé zavartan. – A nyár elején költöztünk ide, a szomszéd házba. Mi leszünk az új tanítók az alsószurdoki iskolában szeptembertől. Mészáros Pál vagyok. A feleségem, Ida.
– Nagyon rendes pár, fiam. Sokat segítettek nekem az elmúlt hetekben.
– Ugyan már, Balogh néni. Maga segített nekünk, hisz mihez kezdtünk volna mi itt maga nélkül. Azt se tudtuk, merre van a bolt – mosolygott Ida.
– Már hogyne tudtátok volna, mikor csak egy van belőle!
– Anyuka, csak tréfálkoznak, nem látja? – nevetett Feri is. – Köszönjük a segítségüket. Sajnos minket a munkánk szinte egész évben a fővárosba köt. Messze van Szurdokpokla. Ejnye – kapott a fejéhez –, majd el felejtettem. Én Feri vagyok, a feleségem Zsuzsa, és a gyerekek – intett feléjük, mert már lent az udvarban kerge-
tőztek –, Ági és Zsolti. Örvendek! – ráztak kezet.
– Anyu, hol van már apu?
– Hogy hol? – tekintete elrévedt, hátul, a diófán játszadozó unokáit nézte. De sokat változtak, míg nem látta őket. – Megkaptátok a levelem? – kérdezte váratlanul.
– Hát persze, anyu. Miért kérdezed? – válaszolt szemlesütve Zsuzsa.
– Mi nem is zavarunk tovább, most már sietnünk kell – kezdte a búcsúzkodást a fiatal tanár feszengve. – Tudják, napközis tábort vezetünk az iskolában, biztos hiányolnak minket a gyerekek. Valószínű, már szét is szedték az épületet. A viszontlátásra – búcsúztak el sietősen, és magukra hagyták a családot.
– Apádnak el kellett mennie – szólt halkan a nagymama.
– Hova kellett mennie vasárnap, mikor tudta, hogy jövünk? – sértődött meg egy kicsit Zsuzsa. – Soha nem tud a fenekén ülni, még nyugdíjas fejjel sem!
– Hagyd már, Zsuzsa! Ne izgasd föl magad fölöslegesen – csitította férje. – Biztos jön nemsoká. Inkább hurcolkodjunk be. Gyerekek, gyertek segíteni! – s elindult a házba.

A vastag vályogfalakból kellemes hideg, s a Balaton parti szállodai szobához képest egy kicsit nehéz levegő áradt szét. Minden a megszokott helyén. A képek a falon, a porcelán csészék, a székek, a többi bútor, az ingaóra. Egy darabka múlt. Szépen vetett ágy, tiszta ablakok. Gondosan rendben tartott ház.
Az előszobában álltak. Középen asztal. Itt szoktak ebédelni, mikor együtt van a család. Most is fehér abrosz várta a vendégeket. Jobbra elől nyílik a konyha, hátul a kis fürdő, balra a szobák. A konyhából egy fedő ritmustalan pattogásának hangja szűrődött be, dobálta a gőz a leves fölött.
– Mit főzöl, anyu? – kérdezte Zsuzsa, de édesanyja nem válaszolt, csak nézett maga elé mereven. – Valami baj van?
– Hogy? Á, semmi, semmi... Elgondolkoztam kislányom. Olyan régen voltatok itt, és úgy megörültem nektek.
– Örülünk mi is, hogy itt lehetünk végre – mosolygott. – Különben azt kérdeztem, hogy mit főzöl nekünk? De tudod mit? Inkább segítek neked befejezni.
– Nem nagyon kell segítened, mert már csak főnie, meg sülnie kell neki egy kicsit. Csináltam egy jó kis hazai húslevest, meg sültkolbászt, hurkával. Ez Feri kedvence.
– Sültkolbász! Imádom! – gyűlt össze a nyál Feri szájában.
– Jó kis koleszterin bomba – jegyezte meg Ági.
– A csudát, kislányom! – replikázott nagymamája. – Egész életemben ezt ettem, már amikor lehetett, és mégse vagyok elhízva.
– Nem nagyi, de te biztos sokat dolgoztál.
– Apu is sokat dolgozik, és ő mégis pocakos – mondta erre Zsolti.
– Ki a pocakos, fiam?! – próbálta behúzni a hasát Feri, de nem nagyon sikerült. – Na jó, van egy-két kiló pluszom, de azért ezt a hurkát tán még le szabad erőltetnem.
– Egy-két kiló? Ja! – jegyezte meg gúnyosan Zsuzsa. – Nem tizenegy-két?
– Jól van, jól van kislányom, ne csipkelődj már. Inkább üljetek le az asztalhoz, én meg ránézek a kolbászra, megforgatom egy kicsit. Ágika pedig behoz egy kis mákos tekercset. Azt már tegnap megsütöttem – azzal elindult a konyhába, Ági sietett utána. – Van benne mazsola is, egyetek belőle... – motyogta még magában.
– Üljetek le, én addig gyorsan megkeresem azt a levelet. Hátha itt van valahol – kezdett el kutakodni a csomagok között Zsuzsa.
– Tessék a süti. Hoztam kistányérokat is – és mindent szépen elpakolt az asztalon.
– Na végre, megvan! – sóhajtott fel Zsuzsa, kezében a levéllel. – Adj egy szeletet nekem is, Ági! Úristen, már jóval elmúlt egy hónapja, hogy megkaptuk – nézte a bélyegzőt a borítékon. Ági elvett két szeletet a tálcáról, egy tányérra tette és odaadta édesanyjának. Aztán ő is választott egyet, majd visszament a konyhába. Mindnyájan a mákos tekercset ették. Ezt süt a nagyi, ha eljönnek látogatóba. Szurdok és a mákos tekercs. Az íz és a hangulat – valahol mélyen egy érzés, megmagyarázhatatlan, de egy tőről fakad.
– Olyan fura mellékíze van ennek, nem? – nézett fel Feri. – Nem ilyen szokott lenni. mintha olyan poros lenne. Serceg a számban.
– Ne hülyéskedj már, Feri, halkabban. Megbántod anyukámat. Nincs ennek semmi baja, ha meg van benne valami, hát köpd ki. – Férje evett tovább némán, nem szólt. Zsolti kezében egy szelettel a szobában sétált, nézegette körben a tárgyakat. Csönd lett, hatalmas csönd. Csak az ingaóra ketyegett lassú ütemére, s a konyhában a fedő fémes hangja csörgött, a tűz lángja suhogott. Odakint semmi zaj. Zsuzsa pedig az asztal alatt elkezdte olvasni a levelet:

„ Drága Kislányom!

Édesapád tegnap este meghalt. Gyertek haza minél hamarabb. Hamvasztás utáni temetése 18-án, csütörtökön, délután 3 órakor lesz a szurdoki temetőben.

Csókol Édesanyád”

– Anyu, a nagyi sír kint a konyhában! – szaladt be Ági.
– Milyen érdekes váza, itt van mellette a fedele! – törte meg a sütemény csöndjét vele majdnem egyszerre öccse. – Az van ráírva – kezdte el olvasni szótagolva Zsolti – „Ba-logh Jó-zsef. Élt...”

De a végét Zsuzsa már nem hallotta, hipnotizálva bámulta a mákos tekercs édesapjához gyűrűző megfakult íveit...