újabb események régebbi események további események
15:39
zsoltne.eva módosította a naplóbejegyzését
13:56
Ilona új cikket töltött fel
12:25
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
11:30
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
09:24
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
07:00
zsoltne.eva új bejegyzést írt a naplójába
06:44
zsoltne.eva új hozzászólást írt Anyu naplóbejegyzéséhez
14:01
zsoltne.eva módosította a cikkét
11:31
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:12
zsoltne.eva új cikket töltött fel
01:02
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
00:03
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
23:54
Wivien új bejegyzést írt a vendégkönyvbe
23:51
Wivien regisztrált a weboldalra
14:34
Gaya új cikket töltött fel
13:12
Ilona módosította a cikkét
13:11
Ilona új cikket töltött fel
09:42
zsoltne.eva módosította a naplóbejegyzését
00:01
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
23:55
Arnold91 válaszolt a Kérdezd a férfit menüpont egyik kérdésére

Napsugarak

2011. július 16. - Látogatók száma: 69

Meghalt éjszaka az édesanyám. A gyerekekkel gyakran meglátogattuk Őt a Napfény otthonban...

Az otthon társalgójában mindig üldögél pár néni. A kíváncsiabbak, a szobájukban unatkozók, a beszélgetni vágyók, főleg a fiatalabbak, az egészségesebbek. Éva, akit külföldön élő fia hozott be, mert a jóhiszemű Évát lassan teljesen kifosztották a lakásában és közel volt, hogy az ingatlant is rafináltan megkaparintják tőle. Úgy köszön mindig: csókolom Icaicaica néni, Éva vavavagyok –mondja picit dadogva, miközben hatalmas sztk szemüveg kerete alatt mindig csócsál valamit a szájában, talán rágógumit, kenyérhéatj, nem tudni mit, mert kifelé forduló, hatalmas ajkai elfedik mindezt. Leggyakrabban mackó alsóban és szürke kardigánban üldögél a fotelek valamelyikében, rövid ujjaival különös retikülöket szorongat, melyeket mindig igyekszik meggyógyítani: hol a fülük szakadt, hol a zipzárjuk rossz, hol a tartalmukkal nincs megelégedve.

Aztán vele szokott üldögélni a sportos alakú, fekete mackós néni, őszülő, hosszú hajjal és láthatóan zavart gondolatokkal. A sarokban kucorog az egészen apró Irma néni, aki mellett újabban ott ül a Tóni és simogatja a fejét. Ülnek egymás mellett- a klasszikus zenét sugárzó hangfalak alatt- és a külső szemlélő számára össze-visszaságokat beszélgetnek, pedig ők kiválóan megértik egymást. A néni hirdetős újságokat lapoz, és megjegyzésekkel látja el, a bácsi oktatja, pontosítja, furcsa híreket röppent föl, autókról, gólokról motyog, aztán elneveti magát és beletúr a néni hajába.

A társalgó csendes bája kitapintható. A földig érő ablakok a fákkal teli kertre néznek, ahol most télen a fákról megcsúszó, fehéres fény sugárzik be. A hátsó hosszú falon arasznyi ovális keretekben az itt lakók fotói sorakoznak. Többek arca ismerős, mások már nincsenek itt, talán együtt üldögélnek valahol a világ végén - vagy egy új élet kezdetén. De felismerem a Márti nénit, aki betegen, de leginkább magát elhagyva, lustán fekszik az ágyában a hatodikon, anyámtól pár méterre, körülvéve félig teli pet palackok és műanyag dobozok tucatjaival, látszólag minden indok nélkül. Aztán ott mosolyog az a néni is, akivel néhány hónapja fedezték fel egymást anyámmal a kertben – mint az egri angol kisasszonyok egykori közös növendékeit, és erről sokáig beszélgettek a padon ülve. A törékeny, hajlott hátú, esendőségében is méltóságot sugárzó, egykori vidéki tanítónő azóta elesett, és a combnyaktörést követően pár héttel, csendben, örökre elaludt.

Ősszel új vendégek érkeztek a házba. Hartmut az ötvenes, osztrák búvár, aki egy hirtelen szívroham után tolószékbe került. A kertben szeret leginkább üldögélni, pipáját gyújtogatja és vastag ponyvákat olvas. Azt mondják róla, elszántan készül meggyógyulni és jövőre újra merülni a tengerben. A legborzasztóbb fogság lehet az övé, hirtelen jött, méltatlan, megélhetetlen.

Egy szép őszi délután anyámmal lesétáltunk a kertbe és az automatából nagy bögre, olasz kapuccsínókat hoztam magunknak. A piros levelű japán cseresznye árnyékában egy nagy hangú bácsira figyeltem föl, aki lelkesen próbált valami gazdasági kérdést elmagyarázni a köréje gyűlt néniknek – kevés sikerrel. Talán adózásról, nyugdíjról beszélt és – magamhoz mérten cseppet sem meglepő módon - hozzászóltam a témához. A bácsi felém fordult és pillanatokon belül már csak ketten beszélgettünk. A nénik megnyugodva hallgattak, hisz lekerült róluk a teher, másrészt – a távolság miatt – hangosan beszélgettünk egymással. Anyám néha megkérdezte mi történt, majd megnyugodva kávézott tovább. Megható volt az idős bácsi éles logikája, tájékozottsága és nyitottsága. Egyetlen momentum zavarta a beszélgetés varázsát, fiskális úr – mert innentől fiskális/monetáris úr lettünk egymásnak – rosszul illeszkedő fogsora, ami a meggondolatlanabb, mondhatni hebehurgya vélemények során lecsúszott felső ínyéről és fura vicsorgást okozott az arcán. Azóta minden találkozáskor megállunk a folyosón és pár mondatot váltunk az „üdvözlöm fiskális úr „tiszteletem monetáris úr” cinkos, összetartozó mosolyával feldíszítve.

A gyerekekkel dőnként együtt megyünk be a mamát meglátogatni, melyhez szertartást építettünk. A Füvészkert kertészeténél állunk meg, és mindhárman választunk egy-egy szál virágot, hozzá zöldet. Ez utóbbit Bábi találta ki és illatos fűszernövényeket szokott keresni, mentát, levendulát. Legutóbb anyám különösen frissen fogadott bennünket. Ültéből nyújtotta a kezét, hogy segítsek neki felállni, majd rámosolygott a gyerekekre és így szólt:
-gyertek ide, hadd adjak puszit a fejetekre. Szememmel intettem a megszeppent két törpének, és előbb Sára majd Bábi is odalépett. Anyám épp csak érintő puszit adott a hajuk búbjára, majd köpenyt vettünk és lesétáltunk, hónunk alatt a piros, villogós távirányítós autókkal. A kerthez legközelebbi asztalhoz ültünk le, anyunak és magamnak friss kávét, a skacoknak forró csokoládét hoztam. Ebéd előtt volt a ház, ilyenkor a társalgó félig telt várakozó nénikkel, akik már félórával korábban ide sétáltak és kis szatyrokkal a kezükben, csendben álldogáltak, vagy kis csoportokban beszélgettek.

Amikor először zúgtak föl és indultak kékes villogó alváz-fénnyel a fürge terepjárók, izgalommal figyeltem a lakók reakcióit. Amikor az első lábat megkerülte Bábi autója, már aggódni is kezdtem, nehogy balesetet okozzunk. Percek teltek el, és szememmel a nénik, bácsi karcát fürkésztem. Haragnak nyoma sem volt, inkább kíváncsiság és vidámság terült szét a betegségekkel, korral szántott arcokon. Többen leültek a még szabad székekre és figyelték a sikló, kanyargó, villogó autókat, amelyek időnként karamboloztak is. Olyanná vált a terem, mint valami vidám, nekik tálalt előadás során. Az arcok mosollyal teltek meg, többen rám néztek és puszit küldtek, mások egymás között beszélték meg az élményt. Amikor kitárult az ebédlő ajtaja, az asztalhoz hívtam a sofőröket és a gépeket, ne zavarják az ebédre vonuló tömeget. Bizonyos, hogy az ebédlőbe is magukkal vitték a derűt, talán jobb étvággyal is ettek.

Ekkor érkezett meg fiskális úr, aki szokásos derűs köszönése után a kocsikra és a gyerekekre nézve így szólt: micsoda autók, ebben a zord monetáris hangulatban. Aztán kacsintott a kicsikre és továbbcsoszogott az ebédlő felé.

Amikor visszafordultam a kávémhoz, anyám arcán is mosolyt láttam és valami ködös büszkeséget ránk. Mindenesetre útban visszafelé a lifthez, mintha egyenesebb lett volna a járása, határozottabbak a léptei.

A cikket írta: ropitomi

6 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2011. július 18. 20:48

megtekintés Válasz erre: dArc - 2011. július 16. 16:03

Bár ilyen ideális lenne egy öregotthon! Anyámat három hete vittük be, de már jönne haza, pedig itthon sem értjük már szavát és az otthon pedig nagyon szép és tiszta, barátságos. De azt sem engedte, hogy saját képeit felakasszam az ágya fölé. Panaszkodik, hogy nem ottthonos az otthon. De nem is akarja azzá tenni.

ez ilyen volt, persze sok-sok hibával
2011. július 16. 18:25
Szia Tamás! Fogadd őszinte együtt érzésemet!

Orsolya
2011. július 16. 17:56
Nekem nagyon tetszett az írásod.
(és)
Fogadd őszinte részvétem!


(Hol van ez a Füvészkert?)
2011. július 16. 16:03
Bár ilyen ideális lenne egy öregotthon! Anyámat három hete vittük be, de már jönne haza, pedig itthon sem értjük már szavát és az otthon pedig nagyon szép és tiszta, barátságos. De azt sem engedte, hogy saját képeit felakasszam az ágya fölé. Panaszkodik, hogy nem ottthonos az otthon. De nem is akarja azzá tenni.
2011. július 16. 14:29
Szia !

Édesanyádért részvétem. A gyerekek pedig mindig valami természetes vidámságot lényükkel az öregek életébe. Maga a megjelenésük is emlékezteti az éltes embereket egykori önmagukra. A játékok pedig a vágyaikat a jelen élésére.
Sokat gondolkodom, s egyre inkább rájövök, hogy a gyerekek mindig felnőttek, vagy nagyobbak szeretnének lenni. A felnőttek viszont szeretnének újra gyerekek lenni, szertelen és vidám gyerekek. Jó magam talán ezért ragaszkodom a játékos énemhez, hogy ne öregedjek hamar. A vidámság, a humor és a játékosság kicsit késlelteti a magányos öregedést Tetszett az írásod. Üdv Éva.
 
2011. július 16. 13:15
Szia Tamás!

Nekem most már tetszik.

A gyerekekkel dőnként együtt megyünk...a második szónál kihagytál egy i betűt.
Tovább nem kukacoskodnék. Várom a következő írásodat.

pusz
Juli
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: