Vége

Látogatók száma: 63

Emlékezés - elfogadás

A lány kinézett az ablakon. A táj rideg, kopár fák hajladoznak a szélben. Elvesztették lombjukat, ami élővé tette őket, akár ő most. Átkozott február, átkozott születésnap, átkozott sors!
Egy fekete madár rikoltott valahol. Tompán ért el hozzá a vészterhes hang. Emlékeibe mélyedt, milyen gonoszság Istentől, hogy egyik pillanatban még csupa mosoly az élet, a másikban meg… vége.

Sokáig volt távol a szüleitől, meglátogatta őket, igen, éppen a születésnapján, nem céllal, csak akkor akadt ideje. Szülei lakására egyedül ment, párja nem ért rá. Máshol volt.
Csak hárman voltak, együtt, mint régen. Szülei féltő gondoskodása nagyon meghatotta, megdobbant a szíve. Anyja gyorsan elővarázsolt egy tortát és a lány pislogott néhányat. Nem ezért jött, de nagyon jól esett neki. Most valahogy minden másnak tűnt. Kívülállóként lépett a szülői házába, mégis a megszokott illatok megnyugtatták. Fel is oldódott, belül remegett a gyomra a visszafojtott könnyektől. Jól esett. Már nagyon hiányzott neki ez az érzés. Leültek hát és a tortán lobogó 23 gyertya fénye elhomályosodott előtte. Meghatódott. Hosszú ideje először.
- Kívánj valamit! – szólt az apja. A lány az öreg arcra nézett. Ráncai elmosódtak, akár a fények, de mégis látta őt, a lelkében ott volt. Örökre ott lesz, mint még néhány más arc.
Elfújta csendesen a gyertyákat, a füst lassan illant a semmibe, s a helyére valami megmagyarázhatatlan veszteségérzet telepedett. Markolta a szívét. Nem értette miért, de a kést a torta fölé emelte. Anyja beszélt hozzá, míg félre tette a gyertyákat. Nem figyelt rá. Befelé figyelt. Aztán megcsörrent a telefon, szinte belehasított a gondolataiba, széttépve a meghitt hangulatot. Felnézett és visszafojtott lélegzettel várt. Apja felállt. Felvette a kagylót. Arcáról lehervadt a mosoly. A lány csak nézett rá és egyetlen szót értett: Vége.

Ahogyan odakinn, az ablakon túl megfagyott a világ, ő is remegett. Fázott. Még mindig nem értett semmit. Miért? Itt áll és választ vár! Megfordult lassan és a férfire néz. Mit is kérdezhetne? Hogyan is fogadhatná el és érthetné meg mindezt? A sírás már rég mardossa, torka elszorult, de egyszerűen muszáj kérdeznie. Így nem lehet vége! Így nem mehet el! Még nem! Ez lehetetlen! A férfi hallgatott. Meg sem mozdult, de a lány emlékeiben nagyon is eleven volt: ahogy a teraszon kártyáztak órákon át és a lány mindig veszített. Együtt nevettek rajta, nem haragudott rá ezért. Vagy amikor a tónál tanította pecázni! Azóta sem lett sporthorgász belőle. De különösen az ragadta meg őt, amikor motoroztak. Mámorító volt! Mi történt azóta?
A lány hirtelen a férfihez lépett. Megragadta hideg kezeit és arcán végigfolyt az első könnycsepp. Nem zavarta a ridegség, a csendes embertől már nem várhat melegséget, belátta. Mégis jegesebb volt ő maga, kívül belül. Tudta a választ már. Eltelt jó néhány év. Csak az emlékek maradtak neki. Ez a férfi is oda költözik, ahová apja már beírta magát. A lelkébe, csak már ezt nem tudja elmondani neki.
Az ajtó halkan kinyílt és a lány dühös lett, hogy megzavarják. Még annyi mindent akart mondani! Még egy percet akart. Csak egyszer pillantson még rá a férfi!
- Engedd el kérlek. Nem maradhat, tudod jól. A nagybátyád elment örökre. – a szavak most egyszeriben rázúdultak a tudatára. Pengeként hasították fel szívét és ebben a pillanatban megérintette a gyász. A veszteség könnyei mosták arcát. Már nem volt kérdése. Csak tenni akart. Megfordult és apjára nézett. Az arca feszült volt. Sötét, de a lány átölelte őt.
- Szeretlek apa! Itt őrzöm majd őt is, ahová te már rég beivódtál. Magamban, a lelkemben, kincsként! Ahogy anyát is.
- Mind gyászolunk valakit. Elmennek a szeretteink, de kell, hogy emlékezzünk rájuk. Mert mindegyik hagyott maga után valamit. Hangtalan zenét, szótlan mondatokat, színes képeket. Ezek tényleg kincsek. Érdemes őrizni, mert ettől gazdagabbak leszünk.

Nagybátyám emlékére…

kép: internet

A cikket írta:

előző cikk következő cikk

4 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

párbeszéd

Válasz erre: Tündér

Kedves Xaide...

"A legnehezebb az elbúcsúzásban, hogy minden egyes nap újra meg kell tenned. Minden nap szembesülünk az igazsággal, miszerint az élet mulandó, az időnk rövid, és hogy tisztelni tudjuk a halottakat, jól kell élnünk az életünket."
/Tuti gimi c. film/

Pussz, Tündér

Igazad van, talán épp ezért kellene mindent megtennünk abban az időben, ami adatott, hogy minél jobban éljünk, már csak azokért is, akik elmentek. És magunkért is.

Köszönöm
Xaide