A szerelem balladája
Látogatók száma: 21
A balladát írtam: Balassagyarmat, 2005. március 12. Kis hazánk földjéről, távoli városból elindul egy férfi, s egy nő – két vándor – az élet hosszú országútján…
Kis hazánk földjéről, távoli városból
elindul egy férfi s egy nő – két vándor
– az élet hosszú országútján…
Amikor indultak, még mit sem sejtettek,
nem gondolkoztak sorsuk fordulata felett…
Ami velük történt: útjuk összefut Parádon
kicsi cukrászdában halk zeneszó mellett
– véletlenül vagy tán’ sorsszerűen?
*
Asztal-szomszédságban beszélgetnek
– mások vacsoráznak, zenét hallgatnak.
Szomorúan ülök, kissé elmélázva…
Életem nemrég’ futott egy zátonyra…
De véletlen lenne, amit mostan látok?
Kinyílik az ajtó – rajta belép valaki:
egy elegáns úr… Szemem reátapad.
– Vajon ki lehet ő? Ismerős volna?
*
Szemembe néz mélyen, meleg tekintettel…
Eddig sosem láttam. – Talán ő ismer engem?
Ez a találkozás mégsem lehet véletlen…
Sorsunk akarata, ezt bizton érzem.
Leül barátaihoz szomszéd asztal mellé,
– sehogyan sem értem, hogy miért? –
egy üres székre, éppen velem szemben!
– Véletlenül, vagy talán sorsszerűen?
*
Ő is vacsorát kér, barátival tárgyal
meleg tekintete most megint reám tapad.
Asztaltársaim már feltűnően néznek,
zavarban vagyok, arcom is égni kezd…
Mi lehet ez? – Én semmit sem értek…
Véletlen vagy bármi, – arról nem tehetek…
Zenészek csendes tangóra váltanak,
– a párok pedig táncolni indulnak. –
*
Le nem vette rólam mostanáig szemét,
letette villáját, kését, – feláll, s közeledik,
majd megáll előttem – lassan lépkedve –
bemutatkozik, majd kezét felém nyújtja.
Halkan megkérdezi: fölkérhet egy táncra?
Lassú zene mellett, kart-karba öltve
most indulunk egy forró szerelembe’.
– Mindez különös, – vagy mégse?
*
Egy hétig együtt hallgattuk a zenét,
halkan beszélgetve töltöttük az időt.
Letelt szabadságunk, időnk gyorsan futott,
egymásnak mi semmit se fogadtunk,
mégis mindketten éreztük: nem búcsúzunk
örökre egymástól. Utunk folytatódott,
hisz’ mindketten éltünkben csalódtunk,
– árvának, elhagyottnak érezve magunk…
*
Messzi nagyvárosból jött egy hosszú levél,
– otthon olvastam. – Amit meg sem ígért,
írásban mondta el élete bánatát:
„Messzi tájról elindult két csalódott vándor,
Parádon találkozott az élet országútján;
amint megláttalak, éreztem boldog vagyok!
E találkozás véletlen nem lehet,
– Isten minket egymásnak teremtett.
*
Ki tudja, meddig, járhatjuk utunkat
kezünket szorosan összefonva?
Igaz szerelmünket hervadni bűn volna.”
Mivel egymástól távol kellett élnünk,
táviratok, levelek jöttek és mentek,
postások szorgos munkájukkal segítettek.
Telefondrótok forrón izzottak, hosszú
– szerelmes szavaktól jó, hogy el nem égtek.
*
Mindkettőnk számára boldog évek jöttek.
mikor találkozunk, az idő megállt fölöttünk,
szívünk összedobbant, fölemelt, átkarolt,
mint kisgyermeket ringatott és csókolt;
forró hangulatban, reménykedve éltünk.
(Terveink voltak:)
Ne kéne’ mindig egymástól búcsúzni,
jó lenne egymáshoz közelebb élni,
– de áradó Tisza meggátolta tervünk.’
*
1970-es nagy árvíz gázolt éltünkbe.
Ő sokat fáradozott árvízi gátakon,
a mentést vezette, belebetegedett…
Ekkor május 15-én levelét így kezdte:
„Vers helyett e rózsaszirom,
melyre csókot leheltem én!”
Négy évig tartott „örök boldogságunk”,
aztán nem is tudom miért? Miért?
– Tán’ sorsunkba volt írva! –
*
Gyermekeink voltak, mindkettőnknek,
velük nekem és neki is törődenünk kellett,
őket elhagyni igazán nem lehetett.
A távolságot legyőzni nem tudtuk…
Szerettük egymást, lelkünk összeforrott,
szívünk egymásért megszakadt,
fájt a búcsú, de mit tehettünk mást:
– ő beteg lett, küszködtünk, szenvedtünk.
*
Bizton éreztem, már sosem jöhet más…
Ő sem lelte meg – mint én – nyugalmát.
Aztán ő csak egyre járta a világot,
mindenhonnan küldött levelet-virágot.
Úgy-e, te sem tudtál elfeledni?
A tiszta boldog szerelmünket
én sem tudom soha felejteni…
– Véletlen vagy sorsunkba van írva? –
*
Életem azóta folyik boldogtalanul…
A SORS akarta: utunk megszakadt,
– nekem ez adatott. –
Már eddig is sok mindent túléltem,
szívem most is megtelt gyásszal,
hogy mit érezhetek a lelkemben,
soha-soha, senki meg ne lássa!
– Véletlen vagy sorsunk akarta? –
*
Kezemben tartom nagy csomag levelét,
fényképén nézem kedves arcát, szemét…
– Mivel Ő itt hagyta a földi világot
előbb, mint én. – De miért? Miért?
Most azt kérem jóságos Atyánktól,
hogy majd ott, legalább fenn az Égben
Ő várjon rám, az örök fényességben!
Ott, legalább ott, lelkünk összeforrjon
égi boldogságunk mindörökké tartson.
♥
A cikket írta: katalina
Hozzászólások
időrendi sorrend
Nagyon szép és szomorú. "1970" úgy látszik nem csak az én életemben volt jelentős, akkor született a lányom. 19 éves voltam akkor és szerelmes az apjába, és mi lett ebből a nagy szerelemből. 10 éves volt lányom, amikor elváltunk, 30 éve még csak felé se nézett. Egyedül kinlódtam végig az életemet. Számunkra ő meghalt, de tőled a sors vette el a szerelmedet, nem önként távozott az élők sorából. Ezzel a tudattal vigasztalódj.
Lám, elromlott a gépem, sokáig kínlódtam vele, majd 10 év gyűjtményemet, a rgényeimet kezdtem fölrakni az Internetre, s ezért - kényszerűen kellett elhagynom kedves oldalaimat, s sokáig be se léptem sehova.
Ugyanis pénzem nincs a kiadásra, ezért úgy döntöttem, hogy Interneten teszem közzé. Elérhetőek a könyveim: www.mek.oszk.hu. Jobbra fent Finta Kata névvel lehet belépni, és olvasni. Ha érdekel, nyissad meg! Sok mindent megtudsz majd az én változatos életemről is, ha olvasod.
Puszillak, és köszönöm az érdeklődésedet.
Katalina
Tetszett! Jó volt olvasni! :)
Üdvözöllek.
Ma estefelé indulok. A többit a naplómba még megpróbálom beírni.
Nem tudom másnak mi a véleménye, de miután visszamentem ismét elolvasni a prózád is, bár itt hasonló kifejezéseket olvasván bevillant minden apróbb mozzanat, - mégis elolvastam, s arra a megállapításra jutottam, - otthonosan mozogsz minkét műfajban. Ha szavaznom kellene, ha mégis döntésre kényszerülnék, nehezemre esne választani. Megéreztem én az elején, te mindkettőt helyesen műveled Katalina, s ez számomra irigylésre méltó. Bár a verselemzéshez sem értek, csak olvasom, s ha olvastatja magát, ha enged szabadon tovább, s nem kell megállnom, elgondolkodnom, hogy mit is akart ezzel mondani? azt nem kedvelem igazán. S nálad, itt, csak úgy pörgött minden számomra. Ha majd egyszer sok időm lesz, lehet egy régi versem megprózásítom hatásodra. Ilyet még gondolni sem mertem eddig. Köszönöm szépen, hogy felraktad.