- Írásaim
- Naplóm
- Kedvenceim
- Üzeneteim
- Csevegő
- Klubok
Akár én is lehetnék Te!
Sajnálhatnám magam, sirathatnám az eltűnt ifjúságomat. Sorban állhatnék segélyért a hivatal előtt, szidhatnám a rendszert, és siránkozhatnék a meg nem értettségemen minden arra járónak, aki megáll egy pillanatra, hogy meghallgasson.
Vagy éppen járhatnék plázázni , utána a Mekiben kibeszélném a szemét uramat, aki ráül a pénzre és csak csurrant cseppent valamit este vacsora után, csak ne kelljen hallgatnia a Juli Nercét, vagy a Kovácsék új Mercijét.
Akár én is retteghetnék a váróban vizsgálatra várva, vagy feküdhetnék a műtőasztalon borzongva, hogy felébredek-e valaha, vagy éppen bejön-e valaki meglátogatni, ha jön a látogatási idő.
Igen, sok mindenki lehetnék én is, de szerencsére én csak én lehetek, a saját kis életemmel és félelmeimmel, az apró örömeimmel és bosszúságaimmal.
fel
le
Nincs mese, boszorkány vagyok. Ne szólj semmit Tündér! Ez tény!
A minap a buszon történt. Jöttem hazafelé. A busz zsúfolásik telt diákokkal, és munkából hazatartó emberekkel. Az egyik megállónál felszállt egy aprócska fiúcska a nagyapjával. Talán négy öt éves lehetett. Az első ülésre akart ülni, de az foglalt volt, egy hasonló korú kislány sajátította ki magának. A nagyapa csitítgatta a fiúcskát, hiába, az durcás képpel álldogált velem szemben. Sokáig nézett, szinte a vesémbe éreztem a látását. Néhány megállót utazhattunk így. Ő nézett engem, én őt. Felálltam volna, hogy engedjem leülni, de minden felkínált helyet visszautasított. Neki az a hely kellett. Ott elől.
Szóval néztük egymást.
Egyszer csak megmozdult, felnézett a nagyapjára, majd vissza rám.
- Nézd nagyapa! A néni egy boszorkány! - mondta olyan hangosan, hogy a fél busz odanézett, közben le sem vette rólam a szemét.
Csoda, hogy este nem akaródzott tükörbe néznem?
fel
le
Ezer éve nem voltam itt. Ezer éve nem írtam egy sort sem. Valahogy nem akaródzott szavakba önteni azt a sok mindent, ami körülöttem zajlott, zajlik. Néha jöttem, hogy körülnézzek, láttam, milyen sok az ismeretlen név, arc, aztán siettem tovább. Pedig jó volt itt nekem. Ha majd újra tudok írni, jövök ide is megint. Talán lesz valaki, aki emlékszik még rám azokból a régi, szép időkből. :-)
fel
le
Iszonyú fejfájásra ébredtem. Idegtépő, abroncsba szorító, szemkápráztató fejfájásra. Nem szeretem. Talán időjárás változás lesz, vagy valami természeti csoda, vagy egyszerűen csak elfeküdtem a beteg nyakamat, nem tudom, de jóval az ébresztő előtt ébredtem.
Ültem az ágyban, néztem, hogy vánszorognak a mutatók, próbáltam nem mozdulni. Jó volt így. Enyhült kicsit.
Aztán megszólalt az ébresztő. Még egy perc, gondoltam...
A következő pillanatban már a buszon voltam. Intelligens. Sorba mondta be a megállók nevét. ... Vámház, Katód utca, ... Révai utca, végállomás ...
Sorba szálltak le és fel az utasok, én a hátsó ülésen gyönyörködtem az elsuhanó fényekben. Nem tudtam, mit keresek itt, már rég le kellett volna szállnom.
Végre valahára megálltunk.
Igen ám, de a sofőr úgy gondolta, nem nyitja ki a hátsó ajtókat. Hirtelen mellettem termett a fiam, nevettünk. Aztán a busz átalakult piaccá. Jobbról, balról apró mütyürök sorakoztak az ülések helyén. Csillogó-villogó kavalkád. Becsukom a ...
fel
le
Elkezdődik valami új. Furcsa. Látszólag nem változik semmi. Ugyanúgy csörög a vekker reggel, ugyanúgy kínszenvedés kidugni a lábamat a takaró alól, ugyanolyan a kávé íze, a buszmegálló kopársága.
Ugyanúgy ülök a gép elé, ugyanúgy kopognak a billentyűk, jönnek a betegek. Ugyanúgy vágyakozom egy kis egyedüllétre, egy nagy pohár forró csokira, egy tál édes cseresznyére, mint máskor, mégis ez a nap más. Az új év első munkanapja.
Ma fogadalmat teszek: türelmesebb leszek, nem horkanok fel minden semmiségen, nem izgatom magam mások hülyesége miatt.
Szóval szép az élet, így reggel ebben a szép új évben! sallallallallé :-)
Fotó: internet
fel
le
Mindannyian tanárok vagyunk.
Igyekszünk átadni mind azt a tudást, ami őseinktől ránk maradt, ami az évszázadok alatt felhalmozódott.
Ki a relativitás elméletét, ki a matematika alapjait, ki az írás, olvasás tudományát, ki a természet ismeretét.
Olyan is van, aki azt tanítja, hogyan kell szívvel szeretni, de e legtöbben csak egyszerű dolgok tanítói vagyunk.
A rántásé, a takarításé, a pitesütésé, a felmosásé, vagy a faaprításé, a villanykörte kicserélésé, biciklizésé.
Mindegy, hogy mit tanítunk, a lényeg úgyis az, hogy átadjuk a tudásunkat a következő generációnak.
fel
le
Akár én is lehetnék Te!
Sajnálhatnám magam, sirathatnám az eltűnt ifjúságomat. Sorban állhatnék segélyért a hivatal előtt, szidhatnám a rendszert, és siránkozhatnék a meg nem értettségemen minden arra járónak, aki megáll egy pillanatra, hogy meghallgasson.
Vagy éppen járhatnék plázázni , utána a Mekiben kibeszélném a szemét uramat, aki ráül a pénzre és csak csurrant cseppent valamit este vacsora után, csak ne kelljen hallgatnia a Juli Nercét, vagy a Kovácsék új Mercijét.
Akár én is retteghetnék a váróban vizsgálatra várva, vagy feküdhetnék a műtőasztalon borzongva, hogy felébredek-e valaha, vagy éppen bejön-e valaki meglátogatni, ha jön a látogatási idő.
Igen, sok mindenki lehetnék én is, de szerencsére én csak én lehetek, a saját kis életemmel és félelmeimmel, az apró örömeimmel és bosszúságaimmal.
Nincs mese, boszorkány vagyok. Ne szólj semmit Tündér! Ez tény!
A minap a buszon történt. Jöttem hazafelé. A busz zsúfolásik telt diákokkal, és munkából hazatartó emberekkel. Az egyik megállónál felszállt egy aprócska fiúcska a nagyapjával. Talán négy öt éves lehetett. Az első ülésre akart ülni, de az foglalt volt, egy hasonló korú kislány sajátította ki magának. A nagyapa csitítgatta a fiúcskát, hiába, az durcás képpel álldogált velem szemben. Sokáig nézett, szinte a vesémbe éreztem a látását. Néhány megállót utazhattunk így. Ő nézett engem, én őt. Felálltam volna, hogy engedjem leülni, de minden felkínált helyet visszautasított. Neki az a hely kellett. Ott elől.
Szóval néztük egymást.
Egyszer csak megmozdult, felnézett a nagyapjára, majd vissza rám.
- Nézd nagyapa! A néni egy boszorkány! - mondta olyan hangosan, hogy a fél busz odanézett, közben le sem vette rólam a szemét.
Csoda, hogy este nem akaródzott tükörbe néznem?
Ezer éve nem voltam itt. Ezer éve nem írtam egy sort sem. Valahogy nem akaródzott szavakba önteni azt a sok mindent, ami körülöttem zajlott, zajlik. Néha jöttem, hogy körülnézzek, láttam, milyen sok az ismeretlen név, arc, aztán siettem tovább. Pedig jó volt itt nekem. Ha majd újra tudok írni, jövök ide is megint. Talán lesz valaki, aki emlékszik még rám azokból a régi, szép időkből. :-)
Iszonyú fejfájásra ébredtem. Idegtépő, abroncsba szorító, szemkápráztató fejfájásra. Nem szeretem. Talán időjárás változás lesz, vagy valami természeti csoda, vagy egyszerűen csak elfeküdtem a beteg nyakamat, nem tudom, de jóval az ébresztő előtt ébredtem.
Ültem az ágyban, néztem, hogy vánszorognak a mutatók, próbáltam nem mozdulni. Jó volt így. Enyhült kicsit.
Aztán megszólalt az ébresztő. Még egy perc, gondoltam...
A következő pillanatban már a buszon voltam. Intelligens. Sorba mondta be a megállók nevét. ... Vámház, Katód utca, ... Révai utca, végállomás ...
Sorba szálltak le és fel az utasok, én a hátsó ülésen gyönyörködtem az elsuhanó fényekben. Nem tudtam, mit keresek itt, már rég le kellett volna szállnom.
Végre valahára megálltunk.
Igen ám, de a sofőr úgy gondolta, nem nyitja ki a hátsó ajtókat. Hirtelen mellettem termett a fiam, nevettünk. Aztán a busz átalakult piaccá. Jobbról, balról apró mütyürök sorakoztak az ülések helyén. Csillogó-villogó kavalkád. Becsukom a ...
Elkezdődik valami új. Furcsa. Látszólag nem változik semmi. Ugyanúgy csörög a vekker reggel, ugyanúgy kínszenvedés kidugni a lábamat a takaró alól, ugyanolyan a kávé íze, a buszmegálló kopársága.
Ugyanúgy ülök a gép elé, ugyanúgy kopognak a billentyűk, jönnek a betegek. Ugyanúgy vágyakozom egy kis egyedüllétre, egy nagy pohár forró csokira, egy tál édes cseresznyére, mint máskor, mégis ez a nap más. Az új év első munkanapja.
Ma fogadalmat teszek: türelmesebb leszek, nem horkanok fel minden semmiségen, nem izgatom magam mások hülyesége miatt.
Szóval szép az élet, így reggel ebben a szép új évben! sallallallallé :-)
Fotó: internet
Mindannyian tanárok vagyunk.
Igyekszünk átadni mind azt a tudást, ami őseinktől ránk maradt, ami az évszázadok alatt felhalmozódott.
Ki a relativitás elméletét, ki a matematika alapjait, ki az írás, olvasás tudományát, ki a természet ismeretét.
Olyan is van, aki azt tanítja, hogyan kell szívvel szeretni, de e legtöbben csak egyszerű dolgok tanítói vagyunk.
A rántásé, a takarításé, a pitesütésé, a felmosásé, vagy a faaprításé, a villanykörte kicserélésé, biciklizésé.
Mindegy, hogy mit tanítunk, a lényeg úgyis az, hogy átadjuk a tudásunkat a következő generációnak.
