újabb események régebbi események további események
19:20
Ilona új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
19:11
zsoltne.eva új hozzászólást írt egy cikkhez
18:10
zsoltne.eva új hozzászólást írt az egyik naplóbejegyzéséhez
18:05
zsoltne.eva módosította a naplóbejegyzését
17:49
zsoltne.eva új hozzászólást írt Tündér naplóbejegyzéséhez
13:17
kalozlány új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
13:15
kalozlány új hozzászólást írt Tündér naplóbejegyzéséhez
17:30
Fifti regisztrált a weboldalra
09:52
emillio válaszolt a Kérdezd a férfit menüpont egyik kérdésére
00:14
emillio új bejegyzést írt a naplójába
20:35
Yolla válaszolt egy szavazásra
19:44
Sanda új hozzászólást írt egy cikkhez
16:21
Yolla új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
13:40
zsoltne.eva új hozzászólást írt egy cikkhez
11:51
Ilona új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
10:07
zsoltne.eva új hozzászólást írt egy cikkhez
22:55
Ilona új cikket töltött fel
21:17
Sanda új hozzászólást írt egy cikkhez
19:59
zsoltne.eva új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
19:58
Ködmadár új cikket töltött fel

Terápia ~ VI. rész

2010. szeptember 24. - Látogatók száma: 138

- Meg lehet valaha szabadulni az azonosulástól? - néztem hirtelen témát váltva a terapeutám szemébe az aznapi beszélgetés végén.
- Igen - mondja elkomolyodva. - Tudatosan. És persze tudattalanul is, hiszen az egész tudattalan. De a kettővel együtt sikerül. A rég eltemetett emlékek hirtelen felbukkanása a gyógyulási folyamatnak fontos része.
Biztatóan néz rám és én hinni szeretnék neki. Nem egyszerű és könnyű dolog elfelejteni egy ilyen traumát. Tudom, hogy mennyire tehetetlen voltam apám nemi közeledésével szemben. Nem tudtam elmenekülni, nem mertem sikoltani és nem mertem szólni - senkinek! Mindezek ellenére napról-napra, hónapról-hónapra és évről-évre úgy kellett tennem, mintha mi sem történt volna. Mintha az utálatom apám iránt csak a szokásos tinikori dackorszak lett volna. Az emlékeket, amiket nem akartam látni, és az érzéseket, amiket nem akartam érezni kitöröltem magamból. Ez volt a túlélésem egyetlen lehetősége. Kikapcsoltam és eltompítottam az érzéseimet. Emlékszem egy részére annak, ami történt, de a haragra, a fájdalomra és a szégyenérzésre nem. Ám képtelen vagyok eltemetve hagyni az emlékeket, amelyek az idő előrehaladtával újra és újra zombiként törnek elő. Tudom, hogy az ijesztő emlékek elfojtása szellemi energiát emészt fel és kibírhatatlan küzdelmet jelent, amelynek súlyos egészségügyi következményei is lehetnek. Az állandó fáradtságon kívül még viszonylag "olcsón" megúsztam az egészet. A PCOS-m is elvileg könnyen kezelhető, de az is lehet, hogy az azonosulásommal együtt az is megszűnne, ha végre elfogadnám, hogy nő vagyok. Igazi hamisítatlan nő, és nem egy védtelen kislány. Mindenesetre a nőgyógyász által felírt gyógyszert beszedtem és már harmadik napja meg is jött a mensesem. A terapeutám szerint ez hozzájárulhat, hogy igazán nőnek érezzem magam.
Ahogy egyre idősebb leszek, egyre kevésbé tudom elfojtani a múltat. Egy szappan illata, egy érintés, egy-egy érzés ijesztő képek és emlékek özönét ébreszti fel bennem. Vajon nem kellene egyszerűen még erőteljesebb erőfeszítéseket tenni a felejtés érdekében? Érdekes módon néha az ad enyhülést, ha felidézem a dolgokat. Ha egyszer sikerül felszínre törniük az emlékeimnek, elveszítik erejüket. Tudat alatt tartani őket sokkal fájdalmasabb és veszélyesebb, mint megszabadulni tőlük.
Ha már emlékszem képes lehetek bánkódni... képes leszek megsiratni azt a kislányt, aki voltam, és aki még mindig vagyok. Ha nem engedek természetes folyást fájdalmamnak, s tagadom a szörnyű élményeim valóságát, akkor palackba zárom a fájdalmam. Az ilyen elfojtás orvosi szakkifejezés szerint a traumát követő stresszhez — szinte érzelem nélküli és érzéketlen állapothoz vezethet. Ezt semmiképpen nem akarom. Pedig ezt tettem eddig is. Szeretnék végre valamikor egészséges érzelmi életet élni. Tudom, hogy ahogy az emlékek még jobban kezdenek visszatérni, újra átélem az erőszakot. Csak remélem, hogy még átmenetileg sem fejlődök vissza gyermeki állapotomba. Az emlékek időnként oly nyomasztóak, hogy úgy érzem, beleőrülök. Folyton dühös vagyok, de most legalább világosan látom, hogy miért. Sokat segít, hogy tisztán látom magamat kívülről, tudom, hogy mi miért történik, mit miért érzek. Az emlékezés haragot és lehangoltságot vált ki belőlem. Nincs már kedvem úgy csinálni, mintha jól lennék, és kevés az erőm, hogy eltitkoljam mások elől, hogy valami nagyon nyomaszt. Arról nem is beszélve, hogy nem az érzéseim elfojtásába szeretném beleölni az energiáimat. Annyi mindent szeretnék csinálni, de egyszerűen nincs hozzá erőm. Mindig tudtam, hogy mélységes öngyűlölet és harag dúl bennem, csak nem, hogy miért. Szembe kell néznem a fájdalmas emlékeimmel és nem szabad engednem, hogy hatással legyenek rám. Persze elhatározni könnyebb, mint megtenni. Még nem tudom hogyan szabadulhatnék meg a bűntudattól és a szégyentől. A felgyógyulás egy másik fontos feltétele, hogy véget vessek az önvádnak. Még most is nehéz úgy vélekednem, hogy ártatlan vagyok. Nem értem, miért nem akadályoztam meg őt?
Az egész terápia olyan, mint egy fájdalmas gyökérkezelés a fogorvosnál. Csak ez máshogy fáj. Nem mondhatom, hogy nem visel meg, de a beszélgetések minden percét élvezem. Még akkor is, ha fáj. És bizony fáj. Ráeszmélni olyan tényekre, hogy például nem bízom a tulajdon édesanyámban... mert ha bíztam volna, bizony az egész életem máshogy alakulhatott volna. És akkor megint csak az önvád tör elő. Viszont kezdek jobban tudatában lenni saját nőiességemnek, és pozitívan megélni azt. Ez viszont tetszik. Élvezem, amikor a pszichológusom, mint férfi kinyitja előttem az ajtót, majd be is csukja utánam. Igyekszem a női szokásokat felvenni, és nem azonosulni apámmal. Próbálok nőiesedni.
Tudom, nagyon hosszú még az út a végéig, de bízom benne, hogy egyszer majd teljesen egészséges nőnek érezhetem magamat. Nőiességem teljes tudatában. Bízom magamban, hogy képes vagyok rá, és éppen ezért fog sikerülni. Én megtettem a kezdő lépéseket. Elindultam a gyógyulás útján...

Egyelőre vége, de lesz még folytatás...

ui.: Remélem, hogy a cikksorozatom erőt és reményt ad a sorstársaimnak, és azt, hogy a történetem megírásával segíteni tudok más áldozatoknak! Ha már csak egy valakinek sikerült, akkor megérte leküzdenem a félelmeimet és megírni az igazságot. Harmincegy éves vagyok most, több mint húsz évet hallgattam. Sosem késő elkezdeni a terápiát egy kiváló szakemberrel. Csak nem szabad feladni! Soha!

12 szavazat

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá.

Megjegyzés:

időrendi sorrend

Cikkíró
cikkíró
2010. október 30. 16:58
Pszichodoiknál:

- Alá kell írjon egy csomó papírt - mondta.
- Na ne ijesztgessen!
- Miért?
- Mert megijedek és elszaladok - válaszoltam.
- Akkor ön után küldöm az ápolókat - ekkor már mindketten nevettünk.
- Akkor mégsem szaladok.
- Miért?
- Mert nem szeretnék bekerülni ide, félelmetesek a betegek.
- Csak betegek.
- Tudom, de félelmetesek.
Cikkíró
cikkíró párbeszéd
2010. szeptember 30. 13:06

megtekintés Válasz erre: franci - 2010. szeptember 30. 12:45

Kedves Luca!
Először is nagyon sok erőt kívánok neked az életben, az élethez!
Egészen felgyülemlett bennem a düh, mind az apád, mind a hozzá hasonló férfiak iránt, miközben olvastalak.
Úgy gondolom, hogy jól teszed, ha kibeszéled, s kiírod magadból mindezt, mert habár fáj feltépni a sebeket, mégis talán megkönnyebbül a lelked tőle.

Köszönöm Franci!
Engedd el a dühöt, nem használ semmit. tudom könnyű mondani.
Gondolj bele, hogy mit érzek akkor, amikor hozzám hasonló áldozatokról hallok a médiában... engem napokra kikészít.
Ez egy fajta írásterápia pluszban. :)
2010. szeptember 30. 12:45
Kedves Luca!
Először is nagyon sok erőt kívánok neked az életben, az élethez!
Egészen felgyülemlett bennem a düh, mind az apád, mind a hozzá hasonló férfiak iránt, miközben olvastalak.
Úgy gondolom, hogy jól teszed, ha kibeszéled, s kiírod magadból mindezt, mert habár fáj feltépni a sebeket, mégis talán megkönnyebbül a lelked tőle.
Cikkíró
cikkíró párbeszéd
2010. szeptember 29. 18:42

megtekintés Válasz erre: Pinokkió - 2010. szeptember 29. 16:34

Szia! Szerintem is átjött a soraidon a mondanivaló. Nem lett happy end és nem is lett horror a vége, de ez így jó! Nem fullasztottad meg a sztoridat egy jó poénért, mert ez a történet többet érdemelt. Megkapta! Lucás lett, gratulálok!
Pinokkió

Olvasd el mit írtam Gábornak!
Még egy eszembe jutott, szerintem nyugodtan odaírhatnád a végére:
A pályázatnak vége, de a történetemet folytatom nektek...

Szia Pinokkió!
Talán azért nem lett se ez - se az, mert ez maga a valóság. Az életem se happy and, se horror nem lett. Hogy nem könnyű? Azt tudom, de biztos másnak sem az. Mindenkinek a saját keresztje, tudod.
Azt ugyan nem tudom, hogy kell poénét fullasztani sztorit, mert olyan szinten nincs benne gyakorlatom. És ez maga az életem. Vannak benne vicces dolgok, mint mikor az asztalon állva keresi a pszichódoki a ciripelő hang forrását, de önmagában nem egy nagy vicc az egész. Sajnos inkább véresen komoly. Néha magam is azt szerettem volna, ha csak én találom ki az egészet, de nem úgy alakult. Éppen ideje feltárni és nem továbbra is elfojtani az egészet az érzéseimmel együtt.
Örülök, ha megkapta, amit kellett, bár nem nagyon tudom, hogy mire gondolsz. :)))
És persze Lucás, hisz benne vagyok teljes egészében. :)

Tervezem folytatni, A terápia folytatása címmel, vagy valami hasonló. Most egyelőre a pályázat követelménye szerinti kerek egész történetté próbáltam varázsolni így befejezetlenül is. Remélem sikerült.

A többi néma áldozat miatt akarom elsősorban folytatni. Mert a kilábalásból, még - anyám kedvenc szavával élve - marha messze vagyok. Viszont úton vagyok! És ez a lényeg. És folytatom nektek! :)
2010. szeptember 29. 16:34
Szia! Szerintem is átjött a soraidon a mondanivaló. Nem lett happy end és nem is lett horror a vége, de ez így jó! Nem fullasztottad meg a sztoridat egy jó poénért, mert ez a történet többet érdemelt. Megkapta! Lucás lett, gratulálok!
Pinokkió

Olvasd el mit írtam Gábornak!
Még egy eszembe jutott, szerintem nyugodtan odaírhatnád a végére:
A pályázatnak vége, de a történetemet folytatom nektek...
Cikkíró
cikkíró párbeszéd
2010. szeptember 29. 15:12

megtekintés Válasz erre: Babenko - 2010. szeptember 29. 08:33

Átüt a sorokon a tanácstalanság, a düh és a félelem is. Remekül megírtad Luca!

Nagyon köszönöm, hogy ezt mondod Babenko, mert sokszor olyan üresnek és érzéketlennek érzem magamat. De ha átüt a sorokon, akkor csak vannak bennem érzések.
Annak is nagyon örülök, hogy szerinted remekül megírtam! :) Jólesik! :)
Cikkíró
cikkíró párbeszéd
2010. szeptember 29. 15:10

megtekintés Válasz erre: ginesz - 2010. szeptember 29. 08:23

Elöszőr is szerintem bizz meg SAJÁT MAGADBAN, ha ez sikerül, akkor egy öntudatos nő sokkal hamarabb megbirkozik a mult szellemeivel...bár nem egyszerü ez biztos.Én szurkolok Neked.

Most egyelőre még csak azt érzem, hogy kezdek nőiesedni, nőiesebb szokásokat felvenni. Ugyanakkor nem egy könnyű menet ez az egész. És még sokáig fog tartani.
2010. szeptember 29. 08:33
Átüt a sorokon a tanácstalanság, a düh és a félelem is. Remekül megírtad Luca!
2010. szeptember 29. 08:23
Elöszőr is szerintem bizz meg SAJÁT MAGADBAN, ha ez sikerül, akkor egy öntudatos nő sokkal hamarabb megbirkozik a mult szellemeivel...bár nem egyszerü ez biztos.Én szurkolok Neked.
Cikkíró
cikkíró párbeszéd
2010. szeptember 27. 22:14

megtekintés Válasz erre: Áné Ági - 2010. szeptember 27. 10:54

Luca KEDVES!!!!!!!! Mindig Veled vagyok!!!!!!! Szeretettel: Ági!!!

Köszönöm Ági! :)
Cikkíró
cikkíró párbeszéd
2010. szeptember 27. 22:14

megtekintés Válasz erre:   - 2010. szeptember 27. 19:52

Nem fogsz..., csak néha nehéz, de ezért is vagyunk együtt.

Dehogynem...
2010. szeptember 27. 19:52

megtekintés Válasz erre: Cikkíró - 2010. szeptember 26. 22:41

:)
Bocs, hogy kicsinállak...

Nem fogsz..., csak néha nehéz, de ezért is vagyunk együtt.
2010. szeptember 27. 10:54
Luca KEDVES!!!!!!!! Mindig Veled vagyok!!!!!!! Szeretettel: Ági!!!
2010. szeptember 27. 05:13
Luca! Ugyan már aranyos tőled! Szép napot Orsolya
Cikkíró
cikkíró párbeszéd
2010. szeptember 26. 22:43

megtekintés Válasz erre: Orsolya - 2010. szeptember 26. 19:19

Luca nincs mit!

Dehogy nincs! :)
Cikkíró
cikkíró párbeszéd
2010. szeptember 26. 22:42

megtekintés Válasz erre: Laura - 2010. szeptember 26. 20:21

Mindegyik részt elolvastam Luca, azt gondolom most, ha találkoznánk személyesen, én előre köszönnék neked!

Ez igazán jólesett, Laura! :)
Köszönök mindent!
Cikkíró
cikkíró párbeszéd
2010. szeptember 26. 22:41

megtekintés Válasz erre:   - 2010. szeptember 26. 19:10

Igazán örülök annak, hogy látom, egyre jobban írsz. A történet maga az szomorú. és tudom, hogy min mész át, hiszem minden nap itt vagyok melletted. A többit majd személyesen.
ILY:G

:)
Bocs, hogy kicsinállak...
2010. szeptember 26. 20:21
Mindegyik részt elolvastam Luca, azt gondolom most, ha találkoznánk személyesen, én előre köszönnék neked!
2010. szeptember 26. 19:19
Luca nincs mit!
 
2010. szeptember 26. 19:10
Igazán örülök annak, hogy látom, egyre jobban írsz. A történet maga az szomorú. és tudom, hogy min mész át, hiszem minden nap itt vagyok melletted. A többit majd személyesen.
ILY:G
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: