- Írásaim
- Naplóm
- Kedvenceim
- Üzeneteim
- Csevegő
- Klubok
Az ötödik éjszakát töltöm a kórházban. Szigorú ágynyugalomra vagyok ítélve, a méhlepényem széle kicsi helyen elkezdett leválni, és ez az orvosok szerint veszélyes dolog. Nem vitatom, hogy igazuk van, csak utálok itt lenni, mikor a család meg otthon.
Már az összes nővért kifaggattam, hogy ilyen esetben mennyi ideig tartanak bent, de eltérőek a vélemények, az egy héttől kezdve a szülésig, minden lehetséges verziót hallottam már. A saját orvosom meg pont egy konferencián volt Szegeden, pedig ő az egyetlen, aki biztosat tud mondani. Holnap már itt lesz, szorítsatok, hogy legalább eltávra hazaengedjenek, mert még kb. 6 hetem van hátra, és azt nem akarnám végig itt tölteni. Inkább betartom a szigorú fekvő üzemmódot, nem csinálok otthon semmit, csak hazamehessek végre!
Köszi mindenkinek, aki hsz-t írt az előző cikkemhez és naplómhoz, amint géphez jutok, válaszolni fogok.
Mindenhatónak: igen, telóról pötyögöm be, és felteszik helyettem. Macerás, de ez van.
Puszi mindenkinek!
fel
le
Pár napja a fiam nyolc hónap együttjárás után szakított az első, igazi barátnőjével. Sajnáltam, mert jól megvoltak, csak a kislány nagyon féltékeny volt, még a focizástól is eltiltotta a fiamat, és az állandó féltékenységével felőrölte gyermekem idegeit.
Olyan volt nekünk a kislány, mint egy családtag, megszerettük, de hát nem szólhatunk bele a gyerekek dolgaiba. A leányzó azóta is feljön délutánonként, szeret itt lenni, bár, szerintem csak kínozza magát ezzel.
Viszont azon röhögtem tegnap este, hogy látom magunkat pár év múlva, mikor a fiam exeivel húszan üljük körbe az asztalt, mert mindenki visszajár, és olyanok leszünk, mint egy naaaaaagy, boldog család, miközben a kicsikém ellibeg az épp aktuális csajjal...De mit csináljunk, ha szeretik a lányok?
:))
fel
le
Huszonkettő leszel a napokban. Én csak mosolygok, míg te kétségbeesetten nézed a naptárt. Neked ez rettenetes, hozzám képest mégis kiscsikó vagy.
De én így szeretlek. Mert fiatal korod ellenére bölcs vagy. Azokat a napokat leszámítva amikor mégsem, hát megbeszéljük.
Szeretlek, mert önzetlen vagy, segítőkész, és pajkos, vidám.
Szeretlek, mert a legnehezebb pillanatokban is mellettem voltál, éjszakákon át ültél, és hallgattad azt, ami már neked is a könyöködön jött ki. Fordítva is volt, ez igaz, na de mire való a barátság?
A közös borozások, a tóparti séták tűsarkúban, a sírás, a nevetés, a tócsni sütés, a LaBamba, sok mindent megéltünk együtt.
Nem véletlenül téged kértelek meg, hogy a tanúm légy életem legfontosabb napján.
Azt hiszem, nélküled nem sikerült volna.
Moncsi, én így szeretlek, és kívánom, hogy az Isten éltessen még nagyon - nagyon sokáig!
Ui: nem ér sírni!
:)
http://www.youtube.com/watch?v=Eg27RyD4U3Y
fel
le
Legrégebbi barátnőm keresett meg a minap egy közösségi oldalon. Együtt jártunk általánosba, szakmunkásképzőbe, majd gimibe is. Ellentétek vagyunk, két külön pólus. Ő fekete, én szőke. Ő szókimondó, én visszafogottabb vagyok. Ő nehezen nyílik meg, én könnyebben barátkozom.
Mégis végigkísértük egymást a felnőtté válás rögös útján. Aztán másfelé vitt az utunk, de most, talán mikor mindkettőnknek a legnagyobb szüksége volt a másikra, újra találkoztunk. Ott folytattuk, ahol pár éve abbahagytuk. Órákig meséltünk, egymás szavába vágva, és mennyit nevettünk...pont úgy, mint sok éven át, éretlen kamaszkorunkban. Ma én mentem hozzá, ő még mindig ott lakik, ahol az én gyermekkorom is telt. Hátborzongató volt végigmenni az ismerős utcán, látni a zöld parkot, mennyi télen szánkóztunk a lejtőin. A porolót, amin csüngtünk, átfordultunk, vagy csak ültünk.
A lépcsőház is ugyanazt az illatot árasztotta, mint huszonöt évvel ezelőtt.
Láttam az ismerős padokat a ház előtt, felnéztem a régi erkélyünkre, ...
fel
le
Reggel nyűgösen ébredtem. De a második kávé után magamhoz tértem, majd gondoltam egy merészet és nagyot (így utólag inkább nagyot), és elkezdtem pakolászni a gyerekszobában. Nem biztos, hogy kellett volna. A kétajtós szekrény mélyén olyan kincsek lapultak, mint körülbelül negyven tonna félig használt ceruza, számtalan notesz, mindegyik lapra más fiú neve írva, azt hiszem, tíz darab ilyen - olyan táska, csonka plüssállatok, több doboz gyurma és bontatlan vízfesték. Vonalzók tömkelege, első osztályos hajtogatópapír, technikacsomag. Mindez persze nem szanaszét, hanem különböző méretű dobozokban, a valamikori "majdjóleszmégvalamire" című takarítás után.
Aztán még lányom emlékkönyvei, ebből is kb. öt példány, majd tinimagazinok, az épp akkor aktuális kedvenc posztereivel, amit nem volt szabad kidobni, mára nem is emlékszik rá gyermekem, hogy szerette azt az együttest.
Fiamnak kevesebb lomja lapult elrejtőzve a gondos anyai kezek elől, úgymint a legkedvesebb focilabdájának a ...
fel
le
Az ötödik éjszakát töltöm a kórházban. Szigorú ágynyugalomra vagyok ítélve, a méhlepényem széle kicsi helyen elkezdett leválni, és ez az orvosok szerint veszélyes dolog. Nem vitatom, hogy igazuk van, csak utálok itt lenni, mikor a család meg otthon.
Már az összes nővért kifaggattam, hogy ilyen esetben mennyi ideig tartanak bent, de eltérőek a vélemények, az egy héttől kezdve a szülésig, minden lehetséges verziót hallottam már. A saját orvosom meg pont egy konferencián volt Szegeden, pedig ő az egyetlen, aki biztosat tud mondani. Holnap már itt lesz, szorítsatok, hogy legalább eltávra hazaengedjenek, mert még kb. 6 hetem van hátra, és azt nem akarnám végig itt tölteni. Inkább betartom a szigorú fekvő üzemmódot, nem csinálok otthon semmit, csak hazamehessek végre!
Köszi mindenkinek, aki hsz-t írt az előző cikkemhez és naplómhoz, amint géphez jutok, válaszolni fogok.
Mindenhatónak: igen, telóról pötyögöm be, és felteszik helyettem. Macerás, de ez van.
Puszi mindenkinek!
Kórházban vagyok mert elkezdtem vérezni. Infúziót kapok. Semmit nem hoztunk, csak berohantunk. A mellettem lévő szülőszobán meg egy csajnak már pár perces fájásai vannak, szegény úgy szenved meg sír, h rossz hallgatni. Már az ajtót is bezárták, bár jobb is, legalább nem hallom. Most egy magnéziumos infúzió megy, h ne keményedjen a hasam. De mégis hallom a csajt, csak nem olyan élesen. Jaj úgy kell pisilni, és haza akarok menni!!!
Huszonkettő leszel a napokban. Én csak mosolygok, míg te kétségbeesetten nézed a naptárt. Neked ez rettenetes, hozzám képest mégis kiscsikó vagy.
De én így szeretlek. Mert fiatal korod ellenére bölcs vagy. Azokat a napokat leszámítva amikor mégsem, hát megbeszéljük.
Szeretlek, mert önzetlen vagy, segítőkész, és pajkos, vidám.
Szeretlek, mert a legnehezebb pillanatokban is mellettem voltál, éjszakákon át ültél, és hallgattad azt, ami már neked is a könyöködön jött ki. Fordítva is volt, ez igaz, na de mire való a barátság?
A közös borozások, a tóparti séták tűsarkúban, a sírás, a nevetés, a tócsni sütés, a LaBamba, sok mindent megéltünk együtt.
Nem véletlenül téged kértelek meg, hogy a tanúm légy életem legfontosabb napján.
Azt hiszem, nélküled nem sikerült volna.
Moncsi, én így szeretlek, és kívánom, hogy az Isten éltessen még nagyon - nagyon sokáig!
Ui: nem ér sírni!
:)
http://www.youtube.com/watch?v=Eg27RyD4U3Y
Legrégebbi barátnőm keresett meg a minap egy közösségi oldalon. Együtt jártunk általánosba, szakmunkásképzőbe, majd gimibe is. Ellentétek vagyunk, két külön pólus. Ő fekete, én szőke. Ő szókimondó, én visszafogottabb vagyok. Ő nehezen nyílik meg, én könnyebben barátkozom.
Mégis végigkísértük egymást a felnőtté válás rögös útján. Aztán másfelé vitt az utunk, de most, talán mikor mindkettőnknek a legnagyobb szüksége volt a másikra, újra találkoztunk. Ott folytattuk, ahol pár éve abbahagytuk. Órákig meséltünk, egymás szavába vágva, és mennyit nevettünk...pont úgy, mint sok éven át, éretlen kamaszkorunkban. Ma én mentem hozzá, ő még mindig ott lakik, ahol az én gyermekkorom is telt. Hátborzongató volt végigmenni az ismerős utcán, látni a zöld parkot, mennyi télen szánkóztunk a lejtőin. A porolót, amin csüngtünk, átfordultunk, vagy csak ültünk.
A lépcsőház is ugyanazt az illatot árasztotta, mint huszonöt évvel ezelőtt.
Láttam az ismerős padokat a ház előtt, felnéztem a régi erkélyünkre, ...
A kép szerintem magáért beszél:))))))))))
