- Írásaim
- Naplóm
- Kedvenceim
- Üzeneteim
- Csevegő
- Klubok
Van egy olyan megtörtént sztorim, ami Nostradamus jóslatai szerint holnap biztos nem fog megtörténni...
Amikor a 6-os villamos a kör végére ért, már a sínek egyenesek voltak.
Ment még egy kört.
A villamosvezető, mint rendesen, miután lekörözte a többi villamost, a tegnap lelopott hangosbemondó mikrofonba suttogta a felesége előle is titkolt vágyait.
- Ez felbátorító -szólalt meg egy utas, aki már három megállóval azelőtt leszállt a járműről és zaklatni kezdte a vezetőt.
- Ez közszemérem kérdés! -kiabálták.
A többiek, akik csak kettővel azelőtt szálltak le, persze ehhez semmit nem szóltak.
- Minek az ilyen alá villamoskereket adni? -kérdezte egy idős nő magától, akit tegnap előtt gázolt halálra a villamos.
Szegény nénike élete végéig szeretett volna a körúton körözni a 6-os villamossal. Ezt még a szerencsés balesete utáni napon diktálta le az egyetlen fia ikertestvérének, végrendeletként. A fiú ügyvéd lévén - mint afféle furmányos ember -, mondta neki.
- Ne kapkodjuk el ...
fel
le
Miután lassan egy hete esik, és nem sok mindent tudtam otthon csinálni, meg kedvem se volt, erőst viszketett a hátsó fertályom, s ellenállhatatlan mehetnék tört rám, hogy kimenjek a nyaralóba.
Tudtam, hogy Édeskedvesnek másnapra halaszthatatlan dolga akad, de azért rákérdeztem, hogy jön-e. Nem húzni akartam, tudtam, hogy nem fog tudni lejönni egy éjszakára félezer kilométerről, de azért mégis incselkedtem. Meg is lepődtem, amikor igent mondott. A punci hatalma!
Siettem is előre, hogy felfűtsem a házat és meleg vacsorával várjam. Mielőtt kiértem volna, beugrottam az egyik üzletbe megvenni a hozzávalókat a vacsorához, és vettem egy kertész kesztyűt is. Masszív, vastag, bőr kesztyű csajos színben.
Mielőtt Édeskedves megérkezett, begyújtottam, vacsorát főztem, sült sertéskarajt dinsztelt burgonyával és tejfölös uborkasalátával. Mikor mindennel elkészültem, felsepertem és felmostam a házban. Már csak önmagamat kellett rendbe tennem.
Időközben Édeskedves felhívott, s vonalban ...
fel
le
Nesztelen lépteit lelassítja, majd megáll előttük.
Szervusztok. Igen, régen jártam nálatok. Mindig ilyen voltam, tudjátok. A fontos dolgokat elhanyagoltam, és belevesztem a semmibe. Emlékszem, anya, te mindig mondtad. Nem lesz ennek jó vége, kisfiam. De hát minek van jó vége?
Az életnek?
Mindennek csak a kezdete jó, abból még bármi lehet, de a vége, az mindennek a vége.
Látod? Semmit sem változtam, most is feleselek. Apukám, te most sem szólsz, csak a pillantásoddal vezettél az utamon. Keveset beszéltél, azt is halkan, türelmesen, de arra oda kellett figyelni. Most bevallom neked, amit akkor is tudtál. Nagyon untam a minden hétvégi múzeumokat, nyáron meg azokat a vég nélküli kirándulásokat, míg anya otthon főzött.
Anyukám, sokszor eszembe jutnak azok a könyvek, amelyeket esténként az ágyamhoz készítettél. Aztán már, amikor „fiúsodtam”, „olyanokat” is diszkréten odatettél.
Mikor már nagyobbak lettünk, rád maradt a felvilágosításunk is. Tudom, apa szégyenlős volt világéletében, ...
fel
le
Életünk felezőpontján túl, már halványulnak emlékképeink a gyerekkoról. Egyre gyakrabban kutakodunk a múltba, próbálunk belekapaszkodni foszladozó, picinyke darabkájába.
Ránézek egy régi fényképre, nagyanyám imádságoskönyvére, anyám horgolta terítőire, vagy a szobám polcán szép rendbe sorakozó könyveimre. Mind közül szívemnek a legkedvesebbike az 1969-ben, akkor már tizennegyedik alkalommal megjelent könyv. Viseltes már a borítója, de tisztán látszik még a távoli kékségben három fekete madár, az aprócska, hósapkás háztető, mellette egy-egy magányos fa, melyeknek ágkezeire fehér kesztyűt húzott a tél. Ott elől az az aprócska fiú, ködmönben, kucsmával fején, jobb vállán batyujával, térdig gázol a hóban. Móra Ferenc: Kincskereső kisködmön.
Nyolc éves voltam akkor. Drága édesanyám szerint azért hozta nekem a Jézuska ezt a nagyon értékes és különleges ajándékot, mert az öreg tanító néni azt mondta:
„Bármi lehet ebből a gyerekből Böském, csak könyvet adj a kezébe!”
Drága jó édesanyám ...
fel
le
Abban az időben tikkasztó hőség tombolt, a Bakony lábánál elterülő kicsinyke falu környékén. Ott éldegélt a kedves, dolgos nénike a férjével, kikhez a nyáriszünidő kezdetétől érkeztek a városban élő unokák.
Szegényesen éldegéltek Noszlop egyik vályogházában. A gyerekek iránt érzett szeretetük határtalan volt, ezt az is igazolta, hogy 11 utóddal áldotta meg a Mindenható őket. Szűkösen, de becsülettel felneveltek 9 nebulót. Nagy boldogság költözött lelkükbe, amikor valamelyik unokájuk meglátogatta őket, nem történt ez másképp most sem.
*
Pontosan akkor, azon a bizonyos nyári napon, az akkori munkásváros peremkerületén Amira léptei a közeli buszmegállóba vették az irányt. Kicsiny batyujával a kezében, nyaralni utazott a nagyszüleihez falura. A helyközi járatra hatalmas embersereg várakozott. A füstös és püfögő „Volánbusz Farosa – VOL-066 modellt”, ami abban az időben nagy számnak számított. Aprócska ablakain, csak a magasabb emberkék látták kellőképp az út mentét és a mellettük ...
fel
le
- Halló! Halló? Halló, Bözsi vagyok - ismételtem meg, amikor csörgött a mobilom, kivételesen fel is vettem, beleszóltam, de nem jött elsőre válasz.
-Helló, kijöttek a lányok a pszichiátriáról, akik jönnek dolgozni? - kérdezte egy ismeretlen férfi hang.
- Mi???
- Kiengedték a lányokat a pszichiátriáról, akik jönnek dolgozni? - ismételte meg a kérdést.
- Hát én biztos nem voltam ott, de ki maga?
- Zsolt vagyok.
- Szerintem téves számot hívott.
Ezután egyeztettünk, és kiderült, hogy az én számom lett megadva neki. Ezután túl barátságos lett, majd elköszöntünk. Amint letettem, azonnal tiltottam a számot, mert valami hátborzongatóan strici gyanús volt az ipse... Lányok dolgozni, egyenesen a pszichiátriáról szalajsztva... Nekem állítólag eléggé élénk a fantáziám, de ilyet még én se találtam volna ki.
- anonima -
fel
le
(Lélek) búvár vagyok. Egy mindenki által végtelennek hitt óceánban úszom, csakúgy, mint oly’ sokan mások.
Kicsit mindenki más. Mindenkinek van valamije, ami csak neki van meg, amit csak őt tehet meg - úgy... Az enyém talán az, hogy fiatalon ráébredtem arra, hogy a végtelennek hitt óceán valójában csak egy nagyobbacska akvárium, ahol bizony fentről etetnek és megvezetnek minket. Ez egy nagyon erős ráébredés volt... Az azóta eltelt évtizedek alatt rájöttem már, hogy erről nem lehet beszélni, vagy ha mégis megteszem, akkor azt a legtöbben fel sem fogják. Így hát’ úgy döntöttem, hogy megpróbálom élvezni ezt az akvárium adta életet, s írok majd egy felvett néven olyanokról, amikről a búvár nevemen nem írhatnék. Csupa olyan dolgokról, amikről nem szeretném, ha tudnák, hogy én írom azokat. Javarészt nem azért, mert nem vállalnám fel magam, hanem azért, mert a rólam alkotott kép alapján nem menne át az, amiről írok.
Itt vannak például a tenger fenekén lévő kagylók. Amikért akár ...
fel
le