- Írásaim
- Naplóm
- Kedvenceim
- Üzeneteim
- Csevegő
- Klubok
– Anyu, játszhatok azzal a kis zöld labdával, itt ebben a medencében?
– Megkérdezzük Tibikét, hogy odaadja-e neked, jó?
– Jaj, ne hülyéskedj már, Éva, persze hogy játszhat vele a Katinka.
– De anya, az a kislabda az enyém!
– Igen, Tibike, de most te úgyse játszol vele, elvagy az új vízipisztolyoddal, amit most vettünk neked, meg aztán ott van még a másik két labdád is, hadd legyen ez a kicsi a Katinkánál, amíg velünk maradnak.
– De hát az akkor is az enyém, nem adom!
– Jaj, ne légy már ilyen irigy megint, Tibike, add csak oda szépen!
– Hagyd csak, Emese, látod, már játszik is vele a fiad. Katinka majd talál magának valamit a kosarában.
– Ne haragudj, Éva, olyan akaratosak vagyunk, pedig kinőhetné már, de egyszerűen nem tudom kinevelni belőle… Egyébként ti mikor jöttetek le a strandra, meddig maradtok? Mi csak leugrottunk, mert Tibike nyafogott, hogy vízbe szeretne menni, holnap már megyünk is vissza a Balatonra.
– Most jöttünk az előbb. Ádám jött le úszni, ...
fel
le
Hol szükség van- nincs
Mégis maszkot adunk a világra
Vírus pusztít mindent- árva a világ milliárdnyi csodája
Ugyan, fejet hajtva a baj kihívása előtt, de nem rogy még térdre a Világ
A tét az életben maradás
Küzd, mert élni akar
Maszk alatt is szívből, lélekből, tudásból, segíteni akarásból, mert kell- ki gyógyulni akar gyógyuljon, ki gyógyítani akar gyógyítson, ki segíteni tud segítsen...
Egymásért, magunkért- csak úgy egyszerűen
Nem hord maszkot a vírus - láthatatlan útját, tudók s tenni akarók látóvá teszik, a járványt emberfeletti erővel fékezik
Szegény letaglózott Világ- ám ahol értik mi a jó, az emberért tesznek, nem elvesznek, nem engedik az embert elveszettnek, halálra ítéltnek
.......
Európai vagyok!
Európai vagyok- de azt hiszem a nem is volt sötét középkor idején létezhető, de inkább Orwell-t idéző éra miben élek
Maszkot hord minden, hogy ne látsszon szégyen pírja
Maszkot se hord, s arcizma se rándul- szemedbe úgy mondja
Ha mást ...
fel
le
Régen gyerek akartam lenni,
Mégis mint a mák
Szóródva hagytam el gubóm.
Rám lapátolják a földet
Most már tudom.
Felnőttek a hangok is
Akik ordítják:
-Kaparj, egyre föntebb!
Csöndet törnek fentebb,
Harangok, harsonák, imák.
Láss csodát
Ami csak délibáb
Az én hibám!
Voltam mozgó bábú,
Szárnyaszegett szenvedély,
Alföldi hit, s remény.
Ti meg, egy marék földdel álltok itt
Amit szétszórtok páran
Csak por.
Hamum a földemen.
A Földünkön, földelünk
Egy talpalatnyi földért.
Dobjad csak, ne állj le!
Ekkora göröngyöt…
Rám csöppent egy könnycsepp.
Veled is törődöm.
Emléked lelkemben örökké megőrzöm.
Látom már a fényt. Úristen!
Szép a hely, csak szűk.
Összezsugorodik velem a világegyetem.
Hitem, hitelem, itt terem.
Hiszem.
A hangok még suttognak:
-Kaparj, egyre föntebb!
Tejfölszerű csontszínű fehérségben
Megremegtetett tengelyemen a félelem.
Már nem érzem az út porát
Haladva egyre tovább, ez már a gát.
Itt hagyjatok.
Én levegőhöz akarok jutni
Ismerős ...
fel
le
Apám büszke ember volt...
2004. december.
Amikor nyugdíjas lettem, nem tudtam letenni a munkát. Éveken keresztül dolgoztam tovább keményen. Hol ezt, hol azt csinálgattam. Majd amikor kiderült tüdődaganatom, valami olyan hobbit kellett keresnem, ami kevesebb mozgással járt. Így kezdtem el festegetni, 67 évesen. Mint mindenben, ebben is a maximumra törekedtem. Nem törődtem a betegségemmel, bújtam a különféle festészetekről szóló könyveket. Előbb akvarellekkel, majd amikor úgy éreztem, már túlléphetek a vízfestészeten, az olajjal próbálkoztam. - Ha már meg kell halni, legalább valami maradjon utánam - gondoltam -, legalább pár ecsetvonás.
De még nem éreztem, hogy itt lenne az időm...
>
2008. szeptember.
Hárman voltunk a szobában. A két fiam és én. A falakon az utóbbi két év festményei. Büszkén nézegettem őket, mindegyiket a gyermekemnek éreztem.
- Na most akkor, ti mondjátok meg melyiket vigyem?
- Apu, egyértelmű. A téli tájat, meg azt az üde tavaszit, és harmadiknak meg ...
fel
le
Vakrandi 2.
Ütemesen kopog a tűsarkú cipőm a pláza kövén. Határozottan veszem be a hajtűkanyart a kávézó bejárata előtt, az őzpincsim fürgén kapkodja kis tappancsait mellettem. Helyet foglalok egy box kanapéján, Bambi az ölembe fészkeli magát a miniszoknyám fölé, mint erényeim vérmes és hűséges őrzője. Az alany késik, így a kiérkező pincértől forrócsokit rendelek.
Netes társkeresőn ismerkedtem meg ezzel a pasival. Azt mondta kezdetben, hogy barna haja és kék szeme van, bár tegnap bevallotta, hogy kicsit őszül. Csak pár szál... Hát kíváncsi vagyok...
Amint a kakaóporral megszórt tejszínhabba mártom a kanalamat, egy teljesen ősz hajú fickó áll meg a bejárati ajtóban, fürkészve keresve valakit. Halványan emlékeztetnek valakire a vonásai... és erre kiszúr engem...
- Kezit csókolom, Évike! - lép az asztalomhoz széles mosollyal, ám hiányos fogsorral.
Megdöbbenésemben félrenyelem a tejszínhabot, és heves köhögőrohammal fuldoklok.
- Jaj, ennyire megijesztettem, Évike? - aggódik, ...
fel
le
Márta akkor már hónapok óta küzdött önmagával, amikor elhatározta, véget vet minden szenvedésének, majd meztelenre vetkőzve beállt a tus alá. A ruháit ösztönösen vetette le s dobálta a szennyestartó fedelére. A levetett darabokban megbújt testének jellegzetes illata. De nem vanillin, inkább fűszeres. Olyan fahéjas - féle. A kedvenc illata volt. Ilyen volt az ő kedvenc parfümjének illata. S milyen nagyon élvezte, amikor tesztelte a környezetét, hogy ő ugyan nem tudja a nevét. Soha senkinek el nem árulta volna! Hiszen ez volt titokzatosságának egyik fegyvere. Illet megfejteni. Szerinte.
Kecsesen belépett a kabinjába és magára zárta mindkét oldalt az ajtókat. Azok csendesen csukódtak, hogy mindent eltakarjanak. A kinti világ, ide be nem lásson! Megnyitotta a hideg vizet, mely zubogva ömlött testére. Mellbimbói tiltakozásképpen reflexszerűen égnek meredtek. Szíve hevesebben vert, mint bármikor. A vízcseppek szaladtak a lefolyó felé, előtte viszont Márta minden kis hajlatán megfordultak. ...
fel
le
Húsvét előtt jártunk az ünnepek előtti napokban, mikor megláttuk egy kosár alján pihenni négy testvére mellett. A kosarat kopott ruhás férfi cipelte, bizonytalan járással őgyelegve előttünk. Kislányom boldog örömmel ugrott bekandikálni a kaska mélyére, vajon mit is lát benne? Nyulak voltak. Aprócska kis helyes jószágok. Bajuszkás orrukat ide-oda mozgatva szuszókáltak, szép libasorban. Az öt hosszú fülű, mint a túróval töltött palacsinták a tányéron egymás mellett. Egy pillantás elég volt, hogy rám törjön a vágy, hogy kézbe vegyem, cirógassam és felnevelgethessek egyet ebből az alomból, ami olyan csodásnak tűnt azon a szürke délutánon. Már döntöttem, amikor a gazda felém fordult.
- Nem akar egy nyuszit? Olcsón adom ám!- Vigyorgott, s megcsodálhattam felső fogsorának hiányából három ott felejtett fogát, ami a szájában felül árválkodott.
- Mennyibe fájna az nekem? - Érdeklődtem unott képpel, ne is lássa, mennyire akarom azt az átkozott nyulat.
- Ó, csak egy pohár sörre való az ...
fel
le