újabb események régebbi események további események
18:58
Ilona módosította a naplóbejegyzését
15:32
Ilona új bejegyzést írt a naplójába
11:08
L. Alexa módosította a cikkét
10:39
L. Alexa új cikket töltött fel
07:37
Virág módosította a naplóbejegyzését
07:36
Virág új bejegyzést írt a naplójába
07:33
Virág módosította a naplóbejegyzését
05:25
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
05:25
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
15:41
Ilona új cikket töltött fel
07:56
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
07:32
Zsüsztin új bejegyzést írt a naplójába
20:57
hheenniiaaa regisztrált a weboldalra
19:38
Janó új cikket töltött fel
10:22
Zsüsztin új cikket töltött fel
17:55
Ilona új bejegyzést írt a naplójába
15:22
Janó módosította a cikkét
11:34
Virág új bejegyzést írt a naplójába
08:07
gvali módosította a cikkét
18:10
Janó új cikket töltött fel

Akasztás! De miért?

2011. május 28. - Látogatók száma: 819

Ezt a cikket dühömben, és elkeseredésemben írom! Talán nem is jó rovatot választottam, mert ez nem mindennapi történet. Bár egyre sűrűbben megtörténik. Erre nincs magyarázat! Ezt senkinek nincs joga megtenni! Nem saját maga miatt, hanem más emberek miatt!

Megpróbálok gondolkodni. Az ő fejükkel. Akik már megtették. Vagy még nem, de meg fogják tenni.
Az öngyilkosok gondolatait próbálom magamévá tenni.
Két ember is megtette a környezetemben. Mindkettő közel állt hozzám, s a családomhoz.
Felakasztották magukat.
Az egyik a férjem volt. Egy évvel ezelőtt. A másik lányom barátjának édesapja. Éppen ma reggel. Most tudtam meg. Rettenetes érzés!
Még be sem gyógyult, sőt talán még nem is igen enyhült a fájdalom. Mintha újra játszódna a történet.
Vajon mire gondolhatnak ezek az emberek?
Talán semmire.
Talán kikapcsol az agyuk.
Pillanatnyi elmezavar.
Talán nem is gondolkodnak.
Megköti a hurkot, biztos helyre felerősíti a kötelet. Bedugja a hurokba a fejét, és eltünteti a lába alól a talajt.
Enyhe szorítás a nyakon.
Aztán egyre erősebb.
Már nincsenek gondolatok.
Elsötétül a világ.
Már nincs levegő sem.
Még küzd a szív, de már nem bírja sokáig.
Próbálja életben tartani a testet, és a haldokló agyat.
Aztán ő is kifullad.
Nincs tovább.
Örökre megáll.
A test már csak egy tárgy marad! Egy élettelen tárgy.
Mindez nem a véletlen műve. Egy emberé, aki egykor volt valaki. Ezáltal semmivé lett.
Miért pont ezt a módját választotta az öngyilkosságnak?
Rettenetes látvány!
Pont úgy, hogy a hozzátartozói, mindkét esetben gyermekei is szemtanúi legyenek tettének!
Hát ez az, amit nem tudok tolerálni!
Biztos, hogy vannak olyan élethelyzetek, amikor a gyengébb jellemű ember fejében megfordul az öngyilkosság!
Első nekifutásra azt hiszi, ez megoldás a problémára. Hát NEM!!! Ezzel semmit nem old meg! Vagyis igen! A saját problémáját. A többiekét, akik szeretik, szerették, csak tetézi. Anyagilag, és lelkileg is megvisel mindenkit e nem várt esemény.
Bevallom, én is többször éreztem már így. Úgy gondoltam, mindent itt hagyok. Senki, és semmi nem érdekel.
Aztán mégis maradtam, mert erős vagyok, és szembe kell nézni a problémákkal!
Vannak barátaim, és vannak családtagjaim, akiket semmilyen körülmények között nem hagyhatok cserben! Szükségük van rám, még ha nem is mindig érzem így.
Úgy döntöttem, még gondolni sem fogok többet ilyenre. Már a hozzám tartozó emberek miatt sem!
Semmi nem jogosít fel egy embert arra, hogy azzal, hogy véget vet saját életének, más emberek életét is tönkre tegye!
Bizonyos szempontból bátornak tartom azt, aki ezt meg meri tenni, de leginkább gyávának, mert elmenekül a gondok elől, ahelyett, hogy megoldást keresne rájuk!
Sajnálom, mert ember volt, de rettenetesen haragszom rá, mert ezzel a tettével több ember lelkébe vájt gyógyíthatatlan sebet.
Ezen mindenki elgondolkodhat! Ha véget vet az életének, nem érte lesz kár, hanem azokért, akiket itt hagyott!

A cikket írta: KiralyCsilla1965

20 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2016. szeptember 5. 13:34
Az öngyilkosságnak semmi köze az önzőséghez. Az önző ember csak magára figyel és őrzi a kis életét mániákusan, retteg még a halál gondolatától is, sosem dobná el az életet saját magától. Az önző ember nem foglalkozik másokkal, nem akarja megszabadítani a világot saját magától. Az önző ember nem öngyilkos lesz, hanem átgázol mindenkin, aki az útjába kerül, nincsenek lelkiismereti problémái, nem érdekli, ha megbánt valakit. . Egy önző szemében önmaga mindig csak jó lehet, akármit csinál, ki tudja úgy forgatni, hogy jól jöjjön ki belőle. Képtelen az öngyilkosságra, mert azzal elismerné, hogy hibázott.


„Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokban vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Egyetlen szót vésett bele:
»ELMÚLIK«”
2016. április 11. 11:53
Az öngyilkos felé érzett harag a környezet önvédelmi mechanizmusa. Könnyebb haragudni és elutasítani, mint szembenézni a ténnyel, hogy nem voltunk képesek segíteni, mert saját problémáink tükrében az ő problémáját lehet hogy észre sem vettük, vagy ha igen, akkor sem tűnt olyan mértékűnek, ami azt a tettet indokolta volna.
Az öngyilkossághoz vezető út:
Minden esetben mentálisan kóros állapot eredménye, mentálisan egészséges ember soha nem lesz öngyilkos. Ez a kóros állapot kialakulhat hirtelen, elviselhetetlennek érzett trauma következtében is (pl. egy szeretett ember elvesztése), de lehet hosszú időn át felépülő, folyamatosan súlyosbodó depresszió eredményeként kialakuló mentálisan kóros állapot, mely társulhat további súlyosbító tényezőkkel, pl. különböző függőségekkel.
A depresszió egy ördögi kör, melyben a negatív kedélyállapot és az agy biokémiai változásai egymásra visszacsatolva erősítik a depresszív kóros állapot elhatalmasodását.
A depressziós mentális beteg sokáig az életösztön miatt önmagába kapaszkodva igyekszik fenntartani egészséges személyiségének a képét a környezete felé, így az elvárásoknak megfelelő képet igyekszik nyújtani magáról, miközben a felszín alatt a depresszió miatt az énje fokozatosan leépül, helyét egyre inkább üresség, és lelki fájdalom tölti ki.
A környezet valamilyen szinten érzékeli, hogy a beteg változáson megy keresztül, visszahúzódóbb lesz, de emberi kapcsolataiban a környezete felé a protokollokat betartja hiszen ezzel is próbál kapaszkodni. Mérsékelt sikerrel próbálja leplezni szerettei felé érzett kedvetlenségét, mely folyamaton maga is megdöbben, hiszen ő is tapasztalja, hogy állapota kezdi elszigetelni őt a környezetétől.
Ezzel párhuzamosan szeretteiben is kelthet depressziót a viselkedése, mely kapcsolataiban további konfliktusok forrása, amely ismét erősíti a depresszív folyamatokat.
A depresszió a széleskörű emberi kapcsolatokat ápoló önkifejező típusú emberek körében jelentkezik leginkább romboló folyamatként, mivel itt a legnagyobb az egészséges és a kóros állapot között látható kontraszt, melyet a beteg maga is érzékel.
Közvetlenül a tett előtt a depresszív állapot okozta lelki fájdalom és a reménytelenség éppen ott és akkor elviselhetetlen mértékűvé válik (ezt erősítheti pl. alkohol is). Ezzel párhuzamosan pánikba esik, úgy gondolja, hogy ha ez az állapot tovább tart, akkor teljesen elveszíti saját személyiségét, lelkét, önmagát, esetleg az önmaga feletti kontrollt, önmaga és a környezete előtt is. Ekkor már nem képes belegondolni tette távolabbi következményeire, szeretteire gyakorolt hatására, illetve amennyire képes belegondolni, csak a tűzoltás jár a fejében, úgy gondolja, hogy önmaga és mindenki más is úgy jár a legjobban, ha ő véget vet ennek, és úgy gondolja, hogy ezzel a tettel megakadályozza, hogy teljesen leépüljön a személyisége önmaga és mások előtt is, így legalább az megmarad emlékként másokban ami egykor volt.
Mindezekért ne haragudjatok az öngyilkosokra, próbáljátok őket fentiek fényében megérteni és szeretettel gondolni azokra a személyiségekre akik egykor voltak, és magatokban adjátok meg nekik a feloldozást, fohászkodjatok azért, hogy máskor, máshol újra kezdhessék. Magatokra és környezetetekre folyamatosan ügyeljetek, mert nagyon erősnek hitt emberekkel is előfordul, és az öngyilkosság elutasítása az öngyilkosok hibáztatása egyáltalán nem véd meg senkit.
2014. április 4. 11:06
Kedves mindenki!Veletlenul talaltam meg ezt a forumot mikozben akasztasrol keresgeltem cikkeket..Nem lehet tudni azok az emberek ekik ezt megtettek mit is erezhettek sokuk magukba zarkozva,titkolva gondjaikat eltek..mint az en parom aki 6 honapja hagyott itt mikozben szivem alatt hordoztam kisfiat..Meg mindig nehez felfognom mi is tortent,probalok rajonni miert kellett ezt tennie,mit erzett az adott pillanatban,fájt e neki,hol lehet most,lát e vagy hall e minket?Ezekre a valaszt talan sosem fogom megtudni,de amig elek probalok mindenkepp utanna jarni....Egyet ertek Csillaval abban hogy ir egy ilyen cikket elkeseredettsegeben,mert neha enis haragszok azert hogy igy itt hagyott engem egyedul..de ez csak pillanatok kerdese,mert azt amit erzek akkor rogton elis nyomja a szeretetem irantaes a hijanya...Tiszta szivbol szeretem ot meg mindig,nagyon hijanyzik neha a hajamat tepem ha belegondolok hogy mar talan sosem latom ujra,es persze miert nem tudtam rajta segiteni,ez nekem egy hatalmas lelkiismeretfurdalas..miert nem vettem eszre mennyire depresszios,tulsagosan elvoltam foglalva az erkezo gyermekunkel,nem figyeltem ra :'(..Es hogy oszinte legyek azert irtam ide mert biztos vagyok benne hogy ha valaki szerette ferjet nem fog ra haragudni se duhot erezni Csilla is egy gyenge perceben irhatta...Mert nekem legalabbis az a legfontosabb hogy a parom megnyugodhasson,es ha sajnos itt nem volt jo neki ebben a vilagban akor imatkozok erte hogy ott ahol most van jo legyen neki,szamomra ez a legfontosabb!
2014. január 5. 16:15

megtekintés Válasz erre: Ailet - 2013. december 25. 11:32

Szia Kedves Csilla!
Látom elég régi cikk ez, de most valamiért aktualizálódott az alább folytatott vita miatt. Ha nem bánod leírom én is a véleményemet, több szempontból egyet értek veled, de van néhány, amiben nem. Előre bocsátanám, hogy semmi bántó szándékom nincs, csak vannak szerintem olyan aspektusai ennek a dolognak, amikről nem veszel/veszünk sokszor tudomást.

Ha megpróbálunk gondolkodni az ő fejükkel, akkor zsákutcába jutunk, mert ő(k) a saját tettükért, gondolataikért felelősek, ahogy te a tiédért így nem láthatsz bele, sőt senki sem tudhatja, hogy miért történt pontosan az öngyilkosság. Az egy másik kérdés, hogy ezen a világon minden ok/okozat összefüggés szerint történik, tehát megelőzi az eseményt valami (vagy több) kiváltó tényező, amit max csak a Jóisten ismer pontosan. A környezet feladata itt nem az, hogy ítélkezzen okos, vagy buta, esetleg helyes vagy helytelen döntést hozott, hanem elfogadni, hogy ő így döntött, a halál nem mumus, vagy nem egy parazita, amitől rettegni kell, hanem igenis mindenkinek eljön, így vagy úgy. Az itt maradottak pedig ha lehet gondolják át, mit csinálnak ezentúl másként, mert ez is (ha a történelmet tekintem) szinte "természetes" módja az eltávozásnak, persze megrázó szembesülni az elvesztéssel, nem kétséges. (Ezen most azt értem, hogy egy atombomba felrobbanása, egy holokauszt, az rendkívüli, egy öngyilkosság viszont évezredes módja annak, hogy a kilátástalanságból kiutat találjon az ember, vagy éppen meneküljön, esetleg jogos érvényt szerezzen az adott ember a családja számára - történelmi idők, Róma, Anglia, Japán, stb - Így azt mondanám, hogy csak a vallásos neveltetésben bűn az öngyilkosság, amit személy szerint én elfogadok, ha valaki így hiszi, de ettől még létezik, sőt, világviszonylatban is elég sűrű "megoldás")

Hogy gyengeség, vagy erő kell ahhoz, hogy ezt megtegye valaki, csak egy apró statisztikai adat : Az öngyilkosok körülbelül 70%-a férfi, továbbá az össz elkövetők 62,3%-a az önakasztást választja. (wikipédia) Az életösztönt legyőzni nagyon nehéz. A test harcol, valszeg egy akasztásnál nincs ideje a testnek védekezni, talán épp ezért választják sokan, mert a fizikai törvények ugye ellene dolgoznak, kevés az esély a túlélésre, míg egy gyógyszer, vagy egy penge általi halálmódnál hosszabb a haláltusa, itt lehet idő arra, hogy meggondolja magát, esetleg rátalálnak.... stb. (a tabukérdés lehet hogy felháborodást okoz benned, de ez tény, nem szubjektum)

Természetesen nem tartom megfelelő megoldásnak ezt a módszert, hisz ahogy írod is, hogy szembe kell nézni a problémákkal, mindig van megoldás, de elsősorban egy ilyen eset tanító célzatú az itt maradottak számára. Üzenet, hogy nem mehet úgy tovább, ahogy eddig. Az egyén döntött, nem kis döntést hozott meg, (majd máskor, máshol újra próbálja, az ő felelőssége) de a mi életünkért mi felelünk, hogy mit tanulunk meg mások életéből, az meg a mi döntésünk. Mert minden belőlünk indul ki és hozzánk érkezik vissza. Az elnyomott félelmeink miatt érintenek meg bizonyos események - jobban, vagy kevésbé - amiket nem vagyunk hajlandóak feldolgozni. Ez is egy ilyen. A halál természetes, még akkor is, ha utáljuk, hogy az élet ilyen. Megszületünk, élünk, aztán meghalunk, így vagy úgy. Ki hamarabb, ki később. Ki önkezével, ki pedig a sors által, de itt még egy kérdést feltennék. Az, aki kitenyészt magának mindenféle rákot, daganatot, az vajon nem öngyilkos? Mert pl. én úgy hiszem, hogy minden betegség a lélek túlterheltségének manifesztációja. (persze nem kötelező ebben hinni) A betegségeket mi magunk tenyésztjük, mi magunk növesztjük, mindegyik a lelki görcseink megtestesülése, tehát ebből a szempontból ki nem "öngyilkos"? Mondjuk aki végelgyengülésben hal meg... Egy baleset is éppen ennyire öngerjesztő/önbeteljesítő, egy gyilkosság is... semmi sem véletlen, minden ok/okozat kérdése. Csak nem veszünk róla tudomást, hogy a mi saját felelősségünk ez is, az is.

A végére hagytam azt hogy miért kár... akik itt maradtak. A fentebbi okfejtésem logikáját továbbgördítve, természetesen érzelmileg iszonyú sokk egy ilyen helyzettel szembesülni, de mint mondtam, minden tanító célzattal történik, azt gondolom, egy ilyen eset (a kellő gyász és megfelelő átgondoltság után) óriási motiváció, hogy úgy mondjam predesztináltságot jelenthet az életben a többieknek. Mitől rosszabb/jobb ha egy szülő rákban, akár balesetben hal meg, mint ha öngyilkos lesz? Semmivel. A veszteség az veszteség, tehát azt gondolom ez megmásíthatatlan momentuma az itt maradottak életének. Elfogadni mások döntését nem kötelező, de élhetőbb az élet úgy, ha még tanulunk is belőle. Nem akarok érzéketlennek tűnni, bizonyára engem is megviselne egy ilyen helyzet, de én mindenképpen igyekeznék keresni valami tanulságot, vagy legalább egy olyan felelősségi tényezőt, amit én eddig nem tettem meg, de eztán meg fogok, hogy elkerülhetővé váljon/válhasson az ilyen öngyilkosság a környezetemben.

Bocs hogy ilyen hosszúra sikerült, talán nincs is olyan ember, akiben még soha sem fogalmazódott volna meg az öngyilkosság gondolata, ez egy menekülő ösztön szerintem, de ha tudomásul vesszük, hogy a kiszolgáltatottság rajtunk múlik, mi adjuk át az irányítást, a mi fontossági sorrendünk csak rajtunk múlik, mi szabjuk a saját határainkat, akkor ráébredhetünk arra is, hogy mi sodortuk magunkat abba a helyzetbe és aztán már lehet újabb célokat kitűzni, módosított feltételek mentén. Mindenünk megvan az életben, ami szükséges az életfeladatunk elvégzéséhez. Mindent megkapunk, csak élni kell tudni vele. Ja és fejlődni.... az élet maga a küzdés (mondta egy kedves tanárom).

Mindemellett mély együttérzéssel ölellek:
A

Kedves Ailet!
Köszönöm, hogy olvastad az írásomat...és a hozzászólásodat, ami nem baj, hogy hosszúra sikeredet! Sok mindenben egyetértünk!
Pussz!
Csilla
2013. december 25. 16:45

megtekintés Válasz erre:   - 2013. december 25. 09:28

Ezt a hozzászólást csak bejelentkezett felhasználók láthatják.

Semmigond. Nem kell olvasnod engem, és passz.

-Nekem többnyire tetszik, amiket írok, ez játék nekem.Persze örülnék, ha többeknek tetszenének az irományaim, de elfogadom a jelenlegi helyzetet,
és írok tovább -ha kedvem wan- döntően a magam örömére!

KKÜ! BÚÉK! P+
2013. december 25. 11:32
Szia Kedves Csilla!
Látom elég régi cikk ez, de most valamiért aktualizálódott az alább folytatott vita miatt. Ha nem bánod leírom én is a véleményemet, több szempontból egyet értek veled, de van néhány, amiben nem. Előre bocsátanám, hogy semmi bántó szándékom nincs, csak vannak szerintem olyan aspektusai ennek a dolognak, amikről nem veszel/veszünk sokszor tudomást.

Ha megpróbálunk gondolkodni az ő fejükkel, akkor zsákutcába jutunk, mert ő(k) a saját tettükért, gondolataikért felelősek, ahogy te a tiédért így nem láthatsz bele, sőt senki sem tudhatja, hogy miért történt pontosan az öngyilkosság. Az egy másik kérdés, hogy ezen a világon minden ok/okozat összefüggés szerint történik, tehát megelőzi az eseményt valami (vagy több) kiváltó tényező, amit max csak a Jóisten ismer pontosan. A környezet feladata itt nem az, hogy ítélkezzen okos, vagy buta, esetleg helyes vagy helytelen döntést hozott, hanem elfogadni, hogy ő így döntött, a halál nem mumus, vagy nem egy parazita, amitől rettegni kell, hanem igenis mindenkinek eljön, így vagy úgy. Az itt maradottak pedig ha lehet gondolják át, mit csinálnak ezentúl másként, mert ez is (ha a történelmet tekintem) szinte "természetes" módja az eltávozásnak, persze megrázó szembesülni az elvesztéssel, nem kétséges. (Ezen most azt értem, hogy egy atombomba felrobbanása, egy holokauszt, az rendkívüli, egy öngyilkosság viszont évezredes módja annak, hogy a kilátástalanságból kiutat találjon az ember, vagy éppen meneküljön, esetleg jogos érvényt szerezzen az adott ember a családja számára - történelmi idők, Róma, Anglia, Japán, stb - Így azt mondanám, hogy csak a vallásos neveltetésben bűn az öngyilkosság, amit személy szerint én elfogadok, ha valaki így hiszi, de ettől még létezik, sőt, világviszonylatban is elég sűrű "megoldás")

Hogy gyengeség, vagy erő kell ahhoz, hogy ezt megtegye valaki, csak egy apró statisztikai adat : Az öngyilkosok körülbelül 70%-a férfi, továbbá az össz elkövetők 62,3%-a az önakasztást választja. (wikipédia) Az életösztönt legyőzni nagyon nehéz. A test harcol, valszeg egy akasztásnál nincs ideje a testnek védekezni, talán épp ezért választják sokan, mert a fizikai törvények ugye ellene dolgoznak, kevés az esély a túlélésre, míg egy gyógyszer, vagy egy penge általi halálmódnál hosszabb a haláltusa, itt lehet idő arra, hogy meggondolja magát, esetleg rátalálnak.... stb. (a tabukérdés lehet hogy felháborodást okoz benned, de ez tény, nem szubjektum)

Természetesen nem tartom megfelelő megoldásnak ezt a módszert, hisz ahogy írod is, hogy szembe kell nézni a problémákkal, mindig van megoldás, de elsősorban egy ilyen eset tanító célzatú az itt maradottak számára. Üzenet, hogy nem mehet úgy tovább, ahogy eddig. Az egyén döntött, nem kis döntést hozott meg, (majd máskor, máshol újra próbálja, az ő felelőssége) de a mi életünkért mi felelünk, hogy mit tanulunk meg mások életéből, az meg a mi döntésünk. Mert minden belőlünk indul ki és hozzánk érkezik vissza. Az elnyomott félelmeink miatt érintenek meg bizonyos események - jobban, vagy kevésbé - amiket nem vagyunk hajlandóak feldolgozni. Ez is egy ilyen. A halál természetes, még akkor is, ha utáljuk, hogy az élet ilyen. Megszületünk, élünk, aztán meghalunk, így vagy úgy. Ki hamarabb, ki később. Ki önkezével, ki pedig a sors által, de itt még egy kérdést feltennék. Az, aki kitenyészt magának mindenféle rákot, daganatot, az vajon nem öngyilkos? Mert pl. én úgy hiszem, hogy minden betegség a lélek túlterheltségének manifesztációja. (persze nem kötelező ebben hinni) A betegségeket mi magunk tenyésztjük, mi magunk növesztjük, mindegyik a lelki görcseink megtestesülése, tehát ebből a szempontból ki nem "öngyilkos"? Mondjuk aki végelgyengülésben hal meg... Egy baleset is éppen ennyire öngerjesztő/önbeteljesítő, egy gyilkosság is... semmi sem véletlen, minden ok/okozat kérdése. Csak nem veszünk róla tudomást, hogy a mi saját felelősségünk ez is, az is.

A végére hagytam azt hogy miért kár... akik itt maradtak. A fentebbi okfejtésem logikáját továbbgördítve, természetesen érzelmileg iszonyú sokk egy ilyen helyzettel szembesülni, de mint mondtam, minden tanító célzattal történik, azt gondolom, egy ilyen eset (a kellő gyász és megfelelő átgondoltság után) óriási motiváció, hogy úgy mondjam predesztináltságot jelenthet az életben a többieknek. Mitől rosszabb/jobb ha egy szülő rákban, akár balesetben hal meg, mint ha öngyilkos lesz? Semmivel. A veszteség az veszteség, tehát azt gondolom ez megmásíthatatlan momentuma az itt maradottak életének. Elfogadni mások döntését nem kötelező, de élhetőbb az élet úgy, ha még tanulunk is belőle. Nem akarok érzéketlennek tűnni, bizonyára engem is megviselne egy ilyen helyzet, de én mindenképpen igyekeznék keresni valami tanulságot, vagy legalább egy olyan felelősségi tényezőt, amit én eddig nem tettem meg, de eztán meg fogok, hogy elkerülhetővé váljon/válhasson az ilyen öngyilkosság a környezetemben.

Bocs hogy ilyen hosszúra sikerült, talán nincs is olyan ember, akiben még soha sem fogalmazódott volna meg az öngyilkosság gondolata, ez egy menekülő ösztön szerintem, de ha tudomásul vesszük, hogy a kiszolgáltatottság rajtunk múlik, mi adjuk át az irányítást, a mi fontossági sorrendünk csak rajtunk múlik, mi szabjuk a saját határainkat, akkor ráébredhetünk arra is, hogy mi sodortuk magunkat abba a helyzetbe és aztán már lehet újabb célokat kitűzni, módosított feltételek mentén. Mindenünk megvan az életben, ami szükséges az életfeladatunk elvégzéséhez. Mindent megkapunk, csak élni kell tudni vele. Ja és fejlődni.... az élet maga a küzdés (mondta egy kedves tanárom).

Mindemellett mély együttérzéssel ölellek:
A
 
2013. december 25. 09:28
Ezt a hozzászólást csak bejelentkezett felhasználók láthatják.
2013. december 25. 09:15

megtekintés Válasz erre:   - 2013. december 25. 09:05

Ezt a hozzászólást csak bejelentkezett felhasználók láthatják.

Névtelen az azért lehet, mert leminősítettél, és/vagy lepontoztál, vagy hasonló okból.
-Én megmaxoltalak, éppen azért, hogy láthassam a rosszindulatú és irígy szövegeidet! :D:))
2013. december 25. 09:05

megtekintés Válasz erre: wadbikaiy - 2013. december 24. 09:07

Legyőzni az önfenntartás ösztönét, az igen erős akaratra és elhatározásra utal,valamint nemkevés bátorság kell az eredményes végrehajtáshoz.

Lelkibetegség az valószínűen súlyos lehet az esetek többségében.

Mindazonáltal tudunk olyan híres emberekről, akik nem tehettek mást az adott élethelyzetben.

Ha-!!- egy depressziós-psychotikus követte el, akkor sajnos fölmerül a közvetlen környezet felelőssége is valamilyen szinten, bocsi.

Ezt a hozzászólást csak bejelentkezett felhasználók láthatják.
2013. december 24. 09:07
Legyőzni az önfenntartás ösztönét, az igen erős akaratra és elhatározásra utal,valamint nemkevés bátorság kell az eredményes végrehajtáshoz.

Lelkibetegség az valószínűen súlyos lehet az esetek többségében.

Mindazonáltal tudunk olyan híres emberekről, akik nem tehettek mást az adott élethelyzetben.

Ha-!!- egy depressziós-psychotikus követte el, akkor sajnos fölmerül a közvetlen környezet felelőssége is valamilyen szinten, bocsi.
2013. december 24. 09:01

megtekintés Válasz erre: KiralyCsilla1965 - 2013. december 24. 00:42

Kedves Ismeretlen!
Szívesen válaszolnék, de nem vagyok hajlandó időt, és energiát pazarolni valakire, aki nem vállalja fel önmagát.
Ez okból kifolyólag a véleményére sem vagyok kíváncsi, sőt, meg kell mondanom, hogy nem hatottak meg sorai. Még álmatlan éjszakákat sem okozott!
Egy valaminek örülök...hogy nem ismerjük egymást!
Aki ismer engem, tudja milyen vagyok, az pedig, hogy egy névtelen akárki mit gondol egy fikarcnyit sem érdekel!
Önnek is boldog karácsonyt! :)

Sztem nem gondoltad át ezt eléggé...
A neten nem árt az óvatosság...
SŐT!!!
Nem lehet eléggé elővigyázatos itt az ember!

K.D.Hüméér (wadbikaiy, eredtileg: kalapax )
2013. december 24. 00:42
Kedves Ismeretlen!
Szívesen válaszolnék, de nem vagyok hajlandó időt, és energiát pazarolni valakire, aki nem vállalja fel önmagát.
Ez okból kifolyólag a véleményére sem vagyok kíváncsi, sőt, meg kell mondanom, hogy nem hatottak meg sorai. Még álmatlan éjszakákat sem okozott!
Egy valaminek örülök...hogy nem ismerjük egymást!
Aki ismer engem, tudja milyen vagyok, az pedig, hogy egy névtelen akárki mit gondol egy fikarcnyit sem érdekel!
Önnek is boldog karácsonyt! :)
 
2013. december 20. 23:12
Kedves Csilla!
"Rettenetes érzés!"-írta Ön a cikkében 2011-ben.
"Rettenetes érzés volt olvasni az írását is.
Kedves Csilla, Önnél valami nem stimmel.
Tudja, ha a lánya barátja édesapja a cikke írása napján akasztotta fel magát, és ez Önnek -mint írta-rettenetes érzés volt, átlagos esetben az érintettek nem tudnak olyan költői cikket írni, mint Ön. Inkább vigasztalják a lányukat, a döbbenettől meg sem tudnak mukkanni. Tudja olyan ez, mint a közlekedési balesetnél. Látszólag a hangosan ordító sérült rosszabb helyzetben van az árokba begurult, és mozdulatlanul fekvő sérültnél.
Kedves Csilla! Hála Istennek, Önt nem nagyon viselte meg az utóbbi akasztás.
És engedelmével, hadd kérdezzem meg: a férje öngyilkosságának okairól gondolkodott-e már? Ha igen, és magában felsorolta a lehetséges okokat, az Ön személye felmerült-e? És ha igen, hanyadik helyen? Tisztelettel megjegyzem, ha másért nem is, kegyeleti okokból nem kellett volna az életük utolsó másodperceit megélő embereknek kvázi a szájukba adni a szót, az Ön költői szavait: "Talán kikapcsol az agyuk. Pillanatnyi elmezavar.Talán nem is gondolkodnak."
Sok itt a talán. Bizony, Ön erről nem tud semmit.
És az akasztás részletes leírását sem lehet szó nélkül hagyni. Ön még nem próbálta, mert ha próbálta volna, nem lirizált volna annyit róla.
A "gyengébb jellemű ember fejében megfordul az öngyilkosság"-írja Ön.
Kedves Csilla! Örüljön neki, hogy Ön "erős jellemű", és inkább a környezetében hullanak az emberek.
Higgye el Csilla, a cikkével mindent elmondott magáról.
Üdvözlöm és boldog Karácsonyt kívánok Önnek!
2012. szeptember 4. 18:00

megtekintés Válasz erre: taki - 2012. szeptember 4. 16:09

Hogy lehetnek az emberek ilyen állatok. Aki itt marad, annak sz@r! Nem gondol a szeretteire? Vagy ezeket az embreket senki nem szerette???
Taki

senki nem szeret senkit
2012. szeptember 4. 16:09
Hogy lehetnek az emberek ilyen állatok. Aki itt marad, annak sz@r! Nem gondol a szeretteire? Vagy ezeket az embreket senki nem szerette???
Taki
2012. augusztus 12. 22:31
Szerintem az öngyilkosság az ember önmaga iránti merénylete. s alapvetően a kilátástalanság, a megoldhatatlannak tűnő élethelyzet okozza.
Éppen azért az sohasem ad hoc döntés, hanem egy folyamat vége. És ebben nem az az érdekes, hogy elképzeled, hogyan történik, hanem az, hogy a környezete, a családja, a barátai, a szomszédai, a munkatársai miért nem veszik észre, hogy súlyos gondjai vannak az illetőnek?
Miért nem figyelünk a szeretteinkre, az ismerőseinkre, a barátainkra?
Miért felejtünk el beszélgetni, megvitatni a dolgainkat?
Veled ellentétben, azt mondom, minden emberért kár, aki önként eldobja az életét.
2011. szeptember 11. 19:35

megtekintés Válasz erre: katalina - 2011. szeptember 11. 18:53

Nehéz megérteni azt, hogyan jut el valaki az elhatározásig. Végt vetni egy életnek, sok embernek volna. Valóban gyávaságnak is lehet nevezni, hiszen megfutamodik valamilyen ok elhárításától, ahelyett, hogy a megoldást keresné... Persze, a mai világban nagyon sokan nem gondolnak arra, a cselekedetük milyen törést, borzalmat okoz az ittmaradottaknak.
Közvetlen ismeretségi örömben is történt egy eset. A férfi kissé visszahúzódó volt mindig, talán depressziós, s már korábban is próbálkozott gyógyszerekkel... Nem bírt megemészteni egy esetet, ami vele örtént, amit később igazol volna számára a sors. De nem várta be.
De az a szörnyűség, amit tett, amikor a családja megtalálta... Az bizony éltere szóló borzalomkén marad meg mindenkiben!
De mit tett a családjával? A feleségével, s három tini leányával, nem beszélve anyjáról és testváreiről. Örökre nyomot hagyott mindnyájukban.
Egy regényem alapjául szolgált, természetesen máshol és más személyekkel behelyettesítve a történteket.
Valójában nehéz megérteni azokat, akik ezt megteszik. Pedig elég gyakori.
Szomorú történet, a megírása jó, mert azt a szót, hogy szép, nem lehet ilyesmire használni.
Üdv.
Katalina

Szia Katalina!
Sajnos tényleg egyre több ilyen eset történik.
Köszönöm, hogy elolvastad!

Pussz

Csilla
2011. szeptember 11. 19:33

megtekintés Válasz erre: Costa - 2011. szeptember 10. 13:11

Szia Csilla!

Elolvastam!
Szépen összeszedted a gondolataid! Sajnos én is veszítettem már így el embert, én igaz nem családtagot, hanem osztálytársaimat. Kit kötéllel, kit vonat vagy autó vagy vadászbaleset kapcsán.
Valamit elhatározni, megtenni és a hozzá kövezett utat pontosan végigjárni, nagyon nehéz és felelősségteljes feladat. Belegondolni, hogy hozzátartozóink min fognak keresztül menni, milyen érzések fájdalmak fognak lejátszódni bennük, az elképzelhetetlen.
Ahhoz viszont, hogy valaki eljusson az elhatározáshoz, manapság elég gyakori okok vannak.
Anyagi háttér, munkanélküliség, párkapcsolat tönkremenetel, hűtlenség, a másik emberben való hit és bizalom hiánya mind ezzel van kikövezve.
Aki el jut az elhatározáshoz, az biztos akar lenni a dolgában. Ki így, ki úgy. Valaki csak szépen csöndesen el szeretne aludni, vagy, inkább választja a kötelet, vagy sorolhatnám még a lehetőségeket.
A tett és elhatározás közti időszak az igazi fájdalom, hiszen ezen a purgatóriumon, az ember még életében megy keresztül. Van aki elhatározza és már cselekszik is, és van aki mindent el akar még intézni, hogy úgy hagyja itt a földi létet, hogy irányt tudjon mutatni az itt hagyott hozzátartozóknak a fájdalomban.
Nos ezt meg tenni a legnehezebb, hiszen az embernek összeszedni a gondolatait, és azokat papírra vetni, nem egy egyszerű feladat. Kinek mit, és hogyan mondani a megtörtént vagy eddig elszalasztott lehetőségeket, kifejezni a sajnálatot, megnyugtatni, hogy ez már így sokkal jobb, egy kegyetlen, velőtrázó feladat.
Az embert a sírás kerülgeti, a torka összeszorul a szíve ver és kalapál, a gyomra görcsbe rándulva. Végiggondolni, hogy mit fog érezni a hozzátartozó a sorok olvasása alatt, a mérhetetlen fájdalomba belegondolni és még is írni és írni...... nem könnyű. ezt mindenki elhiheti. De mindennel együttvéve még mindig ember akar maradni, akiben már ott van az elhatározás.
Ilyenkor jönnek az égi jelek. Amikre soha, senki nem is gondol. A lehetőségek tárháza, ami kiapadhatatlan. De megtalálni a helyes utat, az ilyenkor már nagyon nehéz. Lehetetlen!
Aki még küzdeni akar, az-az utolsó fűszálba is kapaszkodni akar bár tudja, hogy esély, az már úgy sincs.
Gyáva, mert fél a földi léttől, a megvetéstől, gyáva, mert vacillál, hogy is vessen véget saját életének, de ez már csak "időhúzás" mert akinél ez elrendeltetett, az nagy valószínűséggel meg is lépi a lépéseket.
Ahhoz viszont, hogy meglépje, semmi más nem kell, csak egy utolsó-utáni csepp a pohárba, ami úgy is a földre fog folyni.
Nem egyszerű ezeket se elgondolni, se megélni, leírni megtenni.
Nekünk, akik a földön vagyunk, csak a "miért?" marad. De pontosan tudjuk, hogy a "miért"-nek is meg van a racionális válasza.
Így vagy elfogadjuk a választ, vagy az idők végtelenségéig bánni fogjuk, hogy nem tudunk megbocsátani régi szerettünknek!
Nehéz dolgok, helyzetek és érzelmek ezek.
Nem embereknek van kitalálva.
Mi, csak egy játékszer vagyunk a világ körforgásában!

Szia Costa!
Köszönöm, hogy elolvastad.
Így már pontosabban tudod mit gondolok az öngyilkossággal kapcsolatban.
Néha biztos, hogy nagyon nehéz, de talpon kell maradni.
Ezt ne felejtsd el!
Csilla
2011. szeptember 11. 19:30

megtekintés Válasz erre: katica - 2011. június 24. 19:09

Szia Csilla!
Ezek tényleg a Te őszinte gondolataid.
Úgy látom, nagyon felzaklatott a dolog.
Sajnálom.
Puszi
Katica

Szia Katica!
Igen, Te tudod a legjobban mit gondolok....
Köszönöm.
Pussz

Csilla
2011. szeptember 11. 18:53
Nehéz megérteni azt, hogyan jut el valaki az elhatározásig. Végt vetni egy életnek, sok embernek volna. Valóban gyávaságnak is lehet nevezni, hiszen megfutamodik valamilyen ok elhárításától, ahelyett, hogy a megoldást keresné... Persze, a mai világban nagyon sokan nem gondolnak arra, a cselekedetük milyen törést, borzalmat okoz az ittmaradottaknak.
Közvetlen ismeretségi örömben is történt egy eset. A férfi kissé visszahúzódó volt mindig, talán depressziós, s már korábban is próbálkozott gyógyszerekkel... Nem bírt megemészteni egy esetet, ami vele örtént, amit később igazol volna számára a sors. De nem várta be.
De az a szörnyűség, amit tett, amikor a családja megtalálta... Az bizony éltere szóló borzalomkén marad meg mindenkiben!
De mit tett a családjával? A feleségével, s három tini leányával, nem beszélve anyjáról és testváreiről. Örökre nyomot hagyott mindnyájukban.
Egy regényem alapjául szolgált, természetesen máshol és más személyekkel behelyettesítve a történteket.
Valójában nehéz megérteni azokat, akik ezt megteszik. Pedig elég gyakori.
Szomorú történet, a megírása jó, mert azt a szót, hogy szép, nem lehet ilyesmire használni.
Üdv.
Katalina
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: