- Írásaim
- Naplóm
- Kedvenceim
- Üzeneteim
- Csevegő
- Klubok
Ahányszor felszállok a vonatra mindig arra gondolok, hogy miért nem áldozom fel az életem arra, hogy feltaláljak egy szerkezetet, amivel sikerül egyik helyről a másikra teleportálnom magam. Pedig csak 15 perc, amíg eljutok a pályaudvarig, de nekem attól a pillanattól kezdve, hogy kilépek az utcára, elindul a szenvedések sorozat. Előre felidegesítem magam, mert tudom, hogy mi vár. Lépten-nyomon, az utcán, a metrón, a pályaudvaron belerugnak bőröndömbe, rálépnek a lábamra és nekem jönnek, amikor rohannak az InterCity felé, miközben nagy valószínűséggel mindenkinek megvan a helyjegye is.
Mindegy. Ez is egy olyan megoldatlan rejtély marad számomra, mint az, hogy miért szállnak fel az emberek úgy fel egy buszra, hogy arról még nem szállt le senki.
De nem most fogok erről elmélkedni. Amikor elfoglalom a helyem a vagonban, a kikapcsolás órái következnek. Hátradőlök az ülésen és bámulok kiféle az ablakon. Suhan mellettem a sötét táj, csak néha zavarja meg a csöndes estét egy-egy lámpa. Az ...
fel
le
Ilyenkor télen többet tartózkodunk a jó meleg szobába és persze a tévé csak megy. Nálunk a mesecsatorna a favorit, de itt is töméntelen mennyiségben özönlik a reklám.
Persze tudom, hogy információ és termékismeret, meg bevésődés, de én egyszerűen hányingert kapok a milliószor elismételt idiótábbnál idiótább reklámoktól. Történetesen a „fekete herceg fehér lovon” s annak folytatása a „fekete konyhatündér motoron” a leggyűlöltebb reklámom, de még sorolhatnám. Szerintem mindenkinek van saját toplistája, én most nem sorolom tovább, csak megjegyzem, nálam a csúcs egyelőre az OTP-Dumaszínház koprodukció. Először is azért, mert magyar, másodszor, mert kultúra, harmadszor, szórakoztató, velős, rövid és lényegre törő. Szinte határtalan a lehetőség benne, kizárt, hogy megunjuk, mint egy reklámarcot egyébként. (Köszönjük Emese) Pont azért, mert nem az arc a lényeg. Ilynekor elképzelem néha, ahogy mondjuk Hofi Géza rémálmaiban kaszkóért könyörög és felriadva elkezdi énekelni a Próbálj meg ...
fel
le
Mikor Matildot megismerte, már befutott szobrászként tartották számon. Sok kiállítás és tárlat kínálta alkotásait megtekintésre, és igen sokat meg is vásároltak. Rendeléseket is úgy kapott, hogy szinte a lábát se tette ki a műteremajtón. Igazán szerencsésnek érezte magát. Talán a magány volt az egyetlen, amitől szívesen búcsút vett volna. De nem volt kiért búcsúznia.
Matild úgy jött, mint egy üstökös. Tökéletes formáival először a szobrászt fogta meg, göndör kacajával és arcán azzal az édes kis gödröcskével aztán a férfit is. A mindent elsöprő érzéki vágy hatalmába kerítette, és úgy fogva tartotta, ahogyan eddig el se tudta képzelni. Elég volt csak gondolnia Matildra, és lúdbőrzött gerincén a bizsergő vágy, és szinte bőrének illatától tágultak orrlyukai. Különféle formákban látta maga előtt, mint Vénusz, majd, mint közönséges kokott. Amíg csak csodálta, különféle helyzetekben idézte maga elé. Karját kitárva, ágaskodó kis rózsaszín mellbimbóival, majd összekuporodva, mosolytalan arccal ...
fel
le
Anyu egész nap ideges volt, és nem, nem azért. Amikor azokat a kis fehér izéket beviszi a fürdőszobába, akkor minden rendben van. Tudjátok, olyan, mint a fülpiszkáló, csak vastagabb. Ilyenkor mindig sóhajtozik, és én nem értem. Ha annyira fáj neki, minek viszi magával?
Azzal kezdődött, hogy reggel majdnem felgyújtotta a lakást, de csak a szőnyegből égett el egy darab, és nem is látszik, ha odahúzzuk a szekrényt. Kicsit fura a szoba közepén.
Aztán anyu bekapcsolva felejtette a vasalót, és azt mondta nekem, Odettke, retardált vagy. Apu szerint a család keresztje vagyok, a szomszéd Pisti egyszerűen lehülyéz, és a tanítónéni is mondott valamit a múltkor ógörögül. Röviden, színes egyéniség lehetek.
Egész délelőtt ez ment, és amikor anyu véletlenül rálépett a kutya lábára, azt mondta, Odettke, én láttam, hogy ez szándékos volt, és szégyelld magad.
Miután visszajöttünk az állatorvostól, és anyu megette a kutya elől a jutifalatot, leült a laptop elé, és ránk ordított, hogy most már ...
fel
le
Nem karddal átdöfött, nem is vérző, csak érző - leginkább az itatóshoz hasonló -, nem egészen szimmetrikus, folyton dolgozó, felesleges okoskodásokat mellőző, végső szusszanásig robot ő.
Kinek ilyen, kinek olyan van. Cikázó villámú, vagy csendesen mosolygó, gondosan dolgát végző, álmodban is létedet védő szorgos műoszcilláló, könnycseppgenerátor. Gyertyák fényében is szárnyal, minden hálók motorja, a le- és felek csendes főnöke.
Dub-durub, dub-durub, dub-durub - dalolja és hirdeti azt is, ami őt irányítja, de a parancsközpont érzéketlenségét, durva objektivitását, soha nem hajlandó átvenni.
Ezért itatós, mert ha valaki búja a világra dől, és annak súlya agyát repeszti szét - dub-durub, dub-durub -, ő megértőn felszív minden lehunyt szemből alápatakzó könnyet és lobogó, pajtás-bajtárs, bilincsbe szorult, későn kesergők fájdalmát. Nem baj, ha ezért fájdalommal fizet.
Dub-durub, dub-durub, áthálózza és összefogja az anyagtalan, érzelmi fogalmak hemzsegő árját, és önmaga tönkretétele ...
fel
le
A kandallóban vidáman pattog a tűz, a konyhából bejgli illat árad, odakint fehéren, vacogva hajladoznak a fa ágai, ropog a járókelők talpa alatt a friss hó. A karácsonyfadíszek mosolygósan néznek le rám, béke van és nyugalom. Puha plédbe burkolózva ülök a hintaszékben, kezemben egy könyv, de nem tudok olvasni mert a gondolataim folyton elkalandoznak.
Ismét eltelt egy esztendő. Elrepült, elillant. Mintha januárban egy Tündér megsuhintott volna egy varázspálcát, hipp-hopp, szinte azon nyomban december lett!
Az egyik barátnőm nem szereti a szilvesztert, mert szerinte az év utolsó napján kötelező jól érezni magunkat. És mi van akkor, ha nem vagyunk ráhangolódva a vidámságra? Minden ünnep szól valamiről: karácsonykor szeretnünk kell egymást, szilveszterkor bulizni, dáridózni kell. Akár előírják, akár nem, én örülök annak, hogy ezeknek az alkalmaknak megvannak a sajátosságai, a megszokott rituáléi. És mivel szilveszterkor a fergeteges jókedv, a mulatozás a lényeg, most, hogy itt ...
fel
le
Azt mondta nekem valaki a múltkorában, hogy idealista vagyok. És társfüggő. Már akkor sem értettem, miért baj az, ha valaki hisz a szerelemben, és nem adja fel az álmait. Jelen esetben, hogy boldog legyen.
Tavasszal meg akartam halni. Nem érdekelt semmi és senki. Véget ért a látszólag jól működő házasságom, egyedül maradtam két gyerekkel. Az ok a történet szempontjából lényegtelen. Ami lényeges, az az erő, az akarat, a bátorság, és igen, talán egy kis idealizmus is, ami mindenképp kellett ahhoz, hogy a gödör aljáról kikecmeregve újra fel tudjam építeni az életem, és újra merjek hinni, remélni. A szerelemben, az életben, a csodában.
Mert csodák márpedig vannak. Ki kell nyitnod a szemed, ki kell nyújtanod érte a kezed, és el kell rugaszkodnod a valóság talajáról, hogy átélhesd, de igenis, léteznek csodák! Különben, hogy lehet az, hogy egy számodra ismeretlen férfi már hónapok óta nézegeti a fotódat, vágyakozik utánad, de még tudja, hogy nem jött el az idő? Hogy lehet az, hogy mégis ...
fel
le