- Írásaim
- Naplóm
- Kedvenceim
- Üzeneteim
- Csevegő
- Klubok
Azt mondta nekem valaki a múltkorában, hogy idealista vagyok. És társfüggő. Már akkor sem értettem, miért baj az, ha valaki hisz a szerelemben, és nem adja fel az álmait. Jelen esetben, hogy boldog legyen.
Tavasszal meg akartam halni. Nem érdekelt semmi és senki. Véget ért a látszólag jól működő házasságom, egyedül maradtam két gyerekkel. Az ok a történet szempontjából lényegtelen. Ami lényeges, az az erő, az akarat, a bátorság, és igen, talán egy kis idealizmus is, ami mindenképp kellett ahhoz, hogy a gödör aljáról kikecmeregve újra fel tudjam építeni az életem, és újra merjek hinni, remélni. A szerelemben, az életben, a csodában.
Mert csodák márpedig vannak. Ki kell nyitnod a szemed, ki kell nyújtanod érte a kezed, és el kell rugaszkodnod a valóság talajáról, hogy átélhesd, de igenis, léteznek csodák! Különben, hogy lehet az, hogy egy számodra ismeretlen férfi már hónapok óta nézegeti a fotódat, vágyakozik utánad, de még tudja, hogy nem jött el az idő? Hogy lehet az, hogy mégis ...
fel
le
A legemlékezetesebb Karácsonyom jó néhány évvel ezelőtti. Szinte csak ez a részlet maradt meg belőle az emlékeimben. A férfi már nem a párom, de része azóta is a mindennapjaimnak. Kitörölhetetlenül.
A kanapén ültem és egy pillanatra elmerengtem. A villogó fények elhomályosultak a szemem előtt. Már nem a szobát láttam, csak a békét éreztem. Meleg volt. Csend. Egyetlen csillagszóró szikrázott csak. A hangja betöltötte a szobát. Odakinn puha párnát borított a tél a földre, eltakart mindent a hó és idebenn a fények melegen vándoroltak a bútorokon, lassan úszva át az árnyékos helyekre.
Felnéztem a férfira, aki egyenesen állt. A csillagszórót nézte. Kezeit zsebre dugva rezzenéstelenül merengett, ahogyan én is. Szinte éreztem a gondolatait, becsuktam a szemem és láttam, azt a kamasz fiút, aki egyetlen hátizsákkal ballag a hóesésben. Akkor is tél volt. Szenteste.
A fiú tanácstalanul a cipője orrán megülő pelyheket bámulja, könnye arcát mossa. Válla megtört, alakja belevész az estébe, ...
fel
le
Miért gondolja bárki is, hogy az ünnep közeledtével sokaknak csak a szép és a jó jut az eszébe, arra tudnak csak gondolni? Ilyenkor hozza felszínre a legrejtettebb frusztrációkat, a bizonyítási kényszert, amit oly sokáig sikerült elnyomni.
Megint eltelt egy év. Mi változott ez alatt az egy év alatt? Nyilván nagyon sok, de alapvetően nem mindegy milyen irányba. Azok a családok, emberek, akik okkal, vagy ok nélkül egy régen elkövetett rossz döntésük következményeként egyedül kényszerültek végig csinálni nem egy, de sok-sok évet, rosszabb esetben több gyerekkel, apa nélkül, társ nélkül, egyedül, hogyan mondhatják azt, hogy hely de jó kedvem van így ünnepek közeledtével?!
Induljunk ki abból, hogy az ünnepeket azok a családok sem ússzák meg, akik gondolni sem akarnak rá. De hát miért is ne akarnának gondolni rá? Elkerülhetetlen. A körülöttünk zajló, nyüzsgő események emlékeztetnek rá, és lassan, de biztosan ráhangolódnak azok is, akik valamilyen okból nem akarják az ünnepeket. ...
fel
le
Volt egyszer egy álmom…
Tél volt, december eleje. Sűrű pelyhekben hullott a hó. A házak a kis falumban olyanok voltak, mint a mézeskalácsházak, amiknek porcukorral meghintették a tetejüket. Kisfiú voltam, nyolcéves forma, és csodálatos volt a világ. Illetve majdnem az volt.
Olvasásból és írásból, de főleg fogalmazásból nem voltam túl jó. Éccs'anyám eléggé el is volt keseredve. Amikor hazajött az egyik fogadóóráról, csak ült apám kopott, zöld karosszékében, és az állát tenyerébe hajtva, gondterhelten nézett rám. Nagyot sóhajtott, és ennyit mondott:
- Mi lesz így belőled kisfiam? Te össze-vissza írkálsz, fogalmazás helyett. A tanárnéni azt mondta, most még nem buktat meg, de… Ez így nem mehet tovább. Érted? Megígértem neki, hogy segítünk neked.
Szótlanul, összeszorult szívvel bólogattam. Nem tudtam elmondani, hogy a betűk és a szavak valahogy összekeverednek a füzetemben. Hogy hiába akarom őket sorba állítani, valahogyan soha nem az jön ki belőlük, amit szeretnék. Pedig..., ha ...
fel
le
Feltartóztathatatlanul közelgett a tél, majd hideg, süvítő szelekkel végérvényesen beköszöntött. A fák szemérmesen meztelenkednek a kertekben, csak az örökzöldek tudták megőrizni ragyogó köntösüket. A lombhullatók maradék levelei rég megadták magukat a szélnek, és csatlakoznak barnuló testvéreikhez az avarba. Ilyenkor legjobb a vidáman pattogó tűz mellett olvasni, vagy csak egyszerűen együtt lenni a családdal. Lassan közeledik a karácsony…
Nagymama kézen fogja nyolcéves leányunokáját, és együtt indulnak a dédihez. A mama szürke kabátjában óvatosan lépked a csúszós járdán, mellette a rózsaszín kabátos és sapkás kislány vidáman szökdécsel.
A dédimama fogatlan szája széles mosolyra húzódik, amint meglátja őket belépni az ajtón az alacsony mennyezetű konyhába.
- Hát megjöttetek? - kérdezi, és reszkető, ráncos kezével máris veszi elő a kredencből, a poharak mellé tett táblacsokit.
- Igen! - mosolyog a kislány, és kíváncsian nézi az asztal közepén, a hímzett abroszon a koszorút.
...
fel
le
Janikovszky Éva: Mosolyogni tessék! című könyve ihlette ezt az írást. Hiszem, hogy az élet alapjában véve szép, csak néha bizonyos körülmények hatására megfeledkezünk erről. A szeretet, a pozitív életszemlélet viszont csodákra képes, ezért nem árt tudni, merre fordítsuk a fejünkben lévő kapcsolót. Lássuk, hogyan gondolom!
Reggel kipattan a szemem, álmosan az ablakhoz sétálok, és látom, hogy hideg, borongós idő van odakint. Ez fantasztikus! Nem fogja a bőrömet perzselni a tűző nap, nem kell felvennem a méregdrága napszemüvegemet, így nem amortizálódik.
Kilépek a bejárati ajtón, belebotlok a szomszéd kisfiú, a kétéves Gergő kismotorjába. Mindez mosolyt fakaszt az ajkamra, boldogan konstatálom, hogy a gazdasági válság ellenére a szülőknek telik még menő játékra, elégedettséggel tölt el, hogy a fiatal párok még vállalkoznak a gyereknemzésre.
A szomszéd Sanyi nem köszön, ami felemelő érzés. Nem kell viszonozni, tehát nem kopnak a hangszálaim, és több marad az arra a napra közlésre ...
fel
le
Eljött a november, bár odakinn süt a nap, kellemes őszi idővel kényeztet minket a természet, nyílnak néhol az ibolyák, barkáznak a fák, mégis év vége közeledtén, mielőtt még böjtölni kezdenénk, itt van egy kis ünnepecske, a libanap, azaz november 11.
A hiedelem a Római Birodalom legendáiban gyökerezik, Mars isten szent állata ugyanis a lúd. Amikor is a gallok megtámadni igyekeztek Rómát, a Capitoliumi ludak nyugtalanságukban annyira zajongtak, hogy felkeltették a polgárok figyelmét s így megmenekült Róma. Egy ideig. Lúd ide vagy oda, aminek pusztulnia kell, az el is pusztul, Murphy törvénye már akkor is helytálló volt, a szabály nem ismerése, nem mentesít alóla.
Már honfoglaló magyarjaink is ismerték, ünnepelték, igazán emlékezetes Szent Márton miatt vált, aki Savaria (Szombathely) szülötteként, igazi magyar szent. Mártonunk eredetileg csak katona volt, honvédő, birodalomvédő, tekintve, hogy provincia voltunk akkoriban, de ő mégis csak egy szerény ember volt, segítette a ...
fel
le