- Írásaim
- Naplóm
- Kedvenceim
- Üzeneteim
- Csevegő
- Klubok
Napló bejegyzések
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy barátom vagy barátnőm... Mindegy is. A mai világ már csak ilyen. Homogén. Tehát, volt Ő, Postáska. Úton, útközben vagy csak épp útfélen, egy távoli napon, elvesztettem őt. Kiesett a táskámból. Máig keresem, merre gurult.
Gurult, gurult, a hetedhét hegy tetején is túl,
és ott, egy barátom táskájába bújt.
A szigetem. A hely. Ahova menekülhetek. Az eső elől, a gondolatok elől, a szél elől, a bú elől, ha fúj, ha fagy... Vagy csak épp előlem. Jó ott. Jó odarejtőzni. Jó ott lenni, amikor bánt valami vagy valaki. Kiadni mindent. Könnyekből sírni, a lelkemből írni... Azt a sok szeretetet, amit nem adhattam neked.
Miért?
Mert nem hitted...
Így elvesztettelek vagy mi a franc... olyan ezerhétszáztizenegy éve... Legalábbis, nekem ennyinek tűnik.
Hogyan?
Mostanában sokat gondolkodom róla, rólad. Valahol biztos nem idevaló vagyok - töprengek. Fabábú. Fa szívvel... Tiszta Pinokkió.
Bűnbánó báb.
Kedves Postáska!
A világ parkettája egy ...
fel
le
Nem akarom elkiabálni, de úgy néz ki, hogy nemsokára kimozdulunk végre, mégpedig a Szegedi Vadasparkba. Nagyon ideje van már valami programnak. Kíváncsi vagyok, hogy mikor kerül rá sor, sor kerül-e rá egyáltalán, mert ugye mindig be van zengve egy csomó minden, aztán megvalósulás nem követi a terveket. Mindegy, optimista vagyok és hiszem, hogy ezúttal lesz valami belőle. A pesti utazás is tervben van, csak még nem tiszta, hogy ennek a hónapnak, vagy a jövőhónapnak a végén tudunk felmenni, mert a Gabitól függ, mivel ugye nála szállunk meg. A jövőhónap vége amúgy sem lenne jó nekem, mivel akkor még a terápián leszek, szóval remélhetőleg mehetünk most a hónap végén.
A Dokim fog örülni, mert jóideje tart a remisszió és remélhetőleg még akkor is így lesz, amikor a kontrollra eljutok. Csak az ízületi gyulladás aktív egy ideje, de az nem izgat, mert ugyan igencsak fáj és korlátoz bizonyos mozdulatokban, meg a járkálás sem esik jól, de legalább nem veszélyeztet és ez a fő. A kezemet most ...
fel
le
úgyhogy írok. Ma - vagyis éjjel lévén tegnap - este 10 körül írt a fogadott Tesóm, mert ugye tegnapelőtt nem tudtunk elbúcsúzni, mivel nem tudott elérni. Mondanom sem kell, hogy kegyetlen volt a búcsú, viszont a légkör legalább békés volt, sőt, kifejezetten szeretetteljes. Mint mondtam, 10 körül kezdtünk beszélni és mondta, hogy akkor búcsúzzunk el, ami egyből szétdurrantott és vagy másfél órán keresztül nem tudtam lehiggadni, megint "rohamig" (nem a görcsroham) jutottam. Neki közben ki kellett lépni egy kis időre, akkor próbáltam észhez térni, kevés sikerrel, fater majdnem észre is vett. Végül aztán ahogy mondtam, kb. másfél óra múlva lecsitult az őrület és még mosolyogni is tudtam párszor. Békésen, szeretettel és itt-ott humorral megspékelve sikerült beszélgetni, de persze azért komolyan is, mindenki kiadta az instrukciókat a másik számára, pl. hogy egyikünk sem hagyhatja el magát, rajzoljunk (mert Ő is szokott), én nem halhatok meg (na nem mintha Ő megtehetné!), stb. ...
fel
le
Tudtam, hogy fog valamikor, ezért naponta többször ránéztem az alkalmazásra, amin keresztül beszélünk. Nagyon dühös vagyok, mert egy rohadt görcsroham miatt használhatatlan voltam és Ő pont abban az időpontban írt, szóval elkerültük egymást, pedig búcsúzni jött. Szó sincs arról, hogy nem akart (ezt mondjuk nem is feltételeztem, csak nem tudtam mi az ok), csupán Neki is qrvára nehéz (sejtettem aztán, hogy ez lehet az) és ez teljesen érthető. A magánügyeit nyilván nem írom ki, de ezúttal is megvan a jó oka, hogy miért kell mennie és ezért harag egyáltalán nincs bennem. Aggodalom és elviselhetetlen keserűség annál inkább. Az egyedüli megnyugtató dolog ebben az enyhén szólva is nyugtalanító helyzetben, hogy ha csak üzenetben is, de legalább békésen sikerült lezárni a köteléket, ami amúgy sosem lesz lezárva, mert ő is mondta és én is, hogy nem fogjuk egymást elfelejteni soha és szeretni fogjuk a másikat a távolból is. Talán egy nap még újra összehoz minket a sors, én is hiszem, ugyanúgy, ...
fel
le
Amikor visszatért az életembe tavaly februárban, nagyon boldog lettem, olyannyira, hogy rohamosan javulni kezdett az akkoriban igencsak szar fizikai állapotom, de az a hatalmas löket pozitív energia jól hatott a szervezetemre is. Gyakorlatilag megmentett és ezt akkor meg is köszöntem Neki. Nincs jogom leírni a magánügyeit, de egy ideje nagyon rosszul van mentálisan és ezért (meg egyéb okokból is) alig jelentkezett egy ideje. Rettegtem is, hogy megint elmegy, na meg attól, hogy baja esik. Próbáltam segíteni Neki, de úgy tűnik kevés voltam, mert ma este olyan üzenetet kaptam, amitől rettegtem. Az alkalmazás szerint 9-kor írt, én viszont csak fél 10-kor láttam, mert vacsoráztam. Bűntudatom van, amiért nem tudtunk emiatt elbúcsúzni. Nem tettem rosszat, csak nincs már kapacitása semmire, meg más okból is nehéz volt számára a kapcsolattartás. Ettől függetlenül is padlóra tett a dolog, ugyanúgy, mint 2 éve és amíg akkor még ott volt a remény, hogy talán visszatér, ezúttal talán már nem fog és ...
fel
le
Valahol egyszer azt olvastam: "A saját poklát mindenkinek magának kell elszenvednie. Soha senki nem oszthatja meg vele azt."
Aznap reggel minden rendben volt. Péter fiam, aki épp érettségi előtt állt, közölte, hogy a haverjainál lesz, csak vasárnap délután jön haza. Megígérte, hogy legalább kétszer felhív, hogy ne idegeskedjek. Továbbá lelkemre kötötte, hogy én ne hívogassam folyton, mert az eléggé ciki. Miklós pedig céges csapatépítő tréningen lesz valahol a Bakonyban. Figyelmeztetett, hogy nem kiskorú, akit folyton ellenőrizni kell, úgyhogy még a szálloda címét sem hagyta meg, mondván:
-Minek? Mi történhet ebben a két napban? Különben is, ha van valami, azt egyedül is meg tudod oldani, drágám, ügyes lány vagy!
Miután egyedül maradtam a lakásba, gondoltam szentelek magamra egy kis időt, habár érdekes gondolatok fogalmazódtak meg a fejemben a férjem hétvégi programjával kapcsolatban. Aztán hagytam az egészet! Folyton azt mondogattam magamnak: pihenj, kapcsolj ki, lazulj el ...
fel
le
Múltkor nagymellénnyel magyaráztam, hogy végre behúzta a féket, de aztán jött a lehűlés és azóta ismét nagyon színes egyéniség vagyok, meg szívtájékon is érzek néha szorongatást, ami állítólag a koszorúér görcsét jelzi. Beszéltem múlthéten a Dokival és holnaptól péntekig bejárok a szokásos, ötnapos infúziós körre. Valószínűleg ez lesz az utolsó egy darabig, mert ugye jön már az enyhülés.
Más téren nincs gond, leszámítva a még mindig aktív ízületi gyulladást a bokámban és itt-ott, de rohamok és egyéb durvább dolgok nincsenek, ne is legyenek! A frontot érzem, de nem vészesen, szóval nincs okom panaszra.
Mióta a faterom elismeri a borderline-t, azóta ki van rá hegyezve, mert állandóan előhozza, amikor olyasmit mondok/teszek/máshogy értelmezek dolgokat. Persze ezek nem új dolgok, mert sosem voltam másmilyen, csupán ő még csak most hajlandó összekapcsolni a dolgokat. Eddig tagadta maga előtt is, meg mindenki előtt, mert "neki nem lehet elbaszott kölyke" (ezt még akkoriban ...
fel
le
Ugyan nem szoktam az Öcsémről írni, de attól függetlenül gyakran eszembejut. Ma is, mivel névnapja lenne. Hiába volt viszonylag kevés alkalmunk találkozni, azok a találkozások jók voltak, mert attól függetlenül, hogy nem együtt nőttünk fel, jól megértettük egymást. Amennyire megismerhettem, az alapján jó ember volt. Persze csinált baromságokat, koránál fogva is, de alapvetően egy jószívű és intelligens srác volt, aki mindenkivel barátságosan viselkedett. Ugye a húgom kilépett a családból, meg engem is leírt a borderline miatt, ezért is esett jól, hogy mégis lehetett egy testvérem, a Gábor személyében. Persze itt a fogadott Tesóm, de most a vérszerinti testvérekről beszélek. A Gábor mindig jó volt hozzám és ez nyilván kölcsönös volt. Mikor ideengedte 2019-ben az öreg, nagyon örültem és látszólag az Öcsém is boldog volt. Ami közös emlékem van vele, az mind pozitív. Nagyon könnyen eldurran az agyam, ő mégis ritkán érte el, hogy berágjak rá. Mikor idejött lakni, akkor sem sokszor húzott ...
fel
le
Szinte minden hónapban megtörténik errefelé, vagy ha nem is megy el teljesen, de ingadozik. Tegnap késő este is teljes sötétség borult a környékre. Fater felhívta az Ildit, hogy mi újság feléjük (kb. 600 méterre laknak tőlünk) és állítólag ott is ez volt, szóval nagy területet érintett a kimaradás. Apám elemlámpát fogott és bringára ült, hogy megnézze, távolabb mi a helyzet? Utána is ki-be mászkált, hogy nézelődjön, bár nem tudom minek. Kb. negyed óra után elkezdett haldokolni, hogy nem lehet tv-t nézni és a mobilja is lemerült, unatkozik. Ha nincs tv, meg mobil, már szenved, mint valami kütyün felnőtt kölyök. Mondtam neki, hogy esetleg beszélgethetnénk is, nem gondolja? Választ nem kaptam. Azt üzente a viselkedése, hogy a társaságom nem ér semmit. Mondom neki, hogy sosem beszélgetünk, most itt lenne az alkalom (persze máskor is lenne, ha akarná), de továbbra sem reagált, szóval nem is próbálkoztam tovább. Innen látszik, hogy abszolút nincs arra igénye, hogy kapcsolat legyen köztünk, ...
fel
le
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy barátom vagy barátnőm... Mindegy is. A mai világ már csak ilyen. Homogén. Tehát, volt Ő, Postáska. Úton, útközben vagy csak épp útfélen, egy távoli napon, elvesztettem őt. Kiesett a táskámból. Máig keresem, merre gurult.
Gurult, gurult, a hetedhét hegy tetején is túl,
és ott, egy barátom táskájába bújt.
A szigetem. A hely. Ahova menekülhetek. Az eső elől, a gondolatok elől, a szél elől, a bú elől, ha fúj, ha fagy... Vagy csak épp előlem. Jó ott. Jó odarejtőzni. Jó ott lenni, amikor bánt valami vagy valaki. Kiadni mindent. Könnyekből sírni, a lelkemből írni... Azt a sok szeretetet, amit nem adhattam neked.
Miért?
Mert nem hitted...
Így elvesztettelek vagy mi a franc... olyan ezerhétszáztizenegy éve... Legalábbis, nekem ennyinek tűnik.
Hogyan?
Mostanában sokat gondolkodom róla, rólad. Valahol biztos nem idevaló vagyok - töprengek. Fabábú. Fa szívvel... Tiszta Pinokkió.
Bűnbánó báb.
Kedves Postáska!
A világ parkettája egy ...
Zöld erdőben nem lépve a fűre,
tekertem mosolyt a húsvéti nedűre!
Kiszáradtam én, akár csak virágom,
meglocsolhatlak? Most ettől parázom...
- Black Ice -
Valahol egyszer azt olvastam: "A saját poklát mindenkinek magának kell elszenvednie. Soha senki nem oszthatja meg vele azt."
Aznap reggel minden rendben volt. Péter fiam, aki épp érettségi előtt állt, közölte, hogy a haverjainál lesz, csak vasárnap délután jön haza. Megígérte, hogy legalább kétszer felhív, hogy ne idegeskedjek. Továbbá lelkemre kötötte, hogy én ne hívogassam folyton, mert az eléggé ciki. Miklós pedig céges csapatépítő tréningen lesz valahol a Bakonyban. Figyelmeztetett, hogy nem kiskorú, akit folyton ellenőrizni kell, úgyhogy még a szálloda címét sem hagyta meg, mondván:
-Minek? Mi történhet ebben a két napban? Különben is, ha van valami, azt egyedül is meg tudod oldani, drágám, ügyes lány vagy!
Miután egyedül maradtam a lakásba, gondoltam szentelek magamra egy kis időt, habár érdekes gondolatok fogalmazódtak meg a fejemben a férjem hétvégi programjával kapcsolatban. Aztán hagytam az egészet! Folyton azt mondogattam magamnak: pihenj, kapcsolj ki, lazulj el ...
Jó kakasnak párja nincs!
Szomszéd kujonbácsi maszkban bicajozott ma ki a birtokára. Odaérve levette, úgyhogy utána már nem volt olyannyira félelmetes. Azt mondta nekem, hogy hétvégére csináljak fészket.
- Azt meg minek? - kérdezek vissza, mintha nem érteném.
- A nyúlnak!
- Nem most fog fialni a nyulam - tettettem tovább az értetlent.
- Tojást fog tojni! - magyarázza lelkesen.
- Tojást a tyúkjaim tojnak - hűtöm le.
- Nálam most a kakasoknak is van tojásuk!!! Azok is tojnak!
- Ja! Görbét! - legyintettem, és inkább elmentem sarabolni a rózsakertbe. Nagyon be volt ma indulva, de valahogy nem vágytam a pajzánkodására. Bár néha komikus, ahogyan hetvenkedik. S még egyszer valaki találta volt mondani, hogy jót tesz nekem, ha többet vagyok emberek közt. Ma én voltam Miss Goromba.
- Miss Goromba -
