- Írásaim
- Naplóm
- Kedvenceim
- Üzeneteim
- Csevegő
- Klubok
Napló bejegyzések
Előfordul, hogy az ember valakihez közelebb sodródik, mint gondolná, de aztán egyikük szabotálja a kialakuló kapcsolatot, és akkor jön az a szöveg, hogy legyünk inkább barátok.
Amikor legutóbb mondtam valakinek ilyet, én tényleg megpróbáltam barátkozni utána, mert nagyon "elveszett" lett, de úgy besértődött, hogy lehetetlen volt visszafordítani a kapcsolatot. Még pár napig írtam normális, haverkodó levelet, aztán feladtam. Ennyi.
Most, amikor nekem mondtak ilyet, - mert kicsit elsodródtunk az eredeti céltól, mivel eredetileg sem akart egyikünk sem többet a másiktól - igyekeztem hamar túltenni magam a dolgon, és röpke négy nap alatt sikerült is. Azonban ez az első eset, amikor valaki azt mondja, hogy sajnálja, hogy elfajult a viszonyunk, de szívesen marad a barátom, mégsem az volt az utolsó beszélgetésünk. Meglepetésemre és örömömre ugyanúgy beszélgetünk, mint eddig. Tök jó érzés!
Ma "dalt cseréltünk" egymással. Erre megjegyezte, hogy jó a dal, csak rövid ...
fel
le
Kis híján megfeledkeztem a legfontosabbról, ami számít, minden egyéb szemfényvesztés. Ők egyedül, akik kézzelfogható szeretetet képesek adni, és fontosak nekem.
A cicáim!
Számon tartom a születésüket, mert ők olyanok , mint a családom.
A szeretetet tőlük kapom, bármilyen hamiskásak, elfogadom.
Inkább hagyom becsapatva érezni magam általuk, mint becsapva azon emberek által, akik tele vannak gonoszsággal, irigységgel, rosszindulattal...
Ha valamiben megnyilvánul az önzés, mint jelenség a személyemben, ez az, de vállalom ezt a gyengeségem annyi minden mellett, ami elkerülhetetlen volt az életemben.
Az emberi gyarlóság szinte mindenben fellelhető.
Ez a sok harácsoló, a külsőségeknek élő, szeretettelen ember képzeli magáról, hogy ő valaki. Nekem senki. De ezzel együtt sincs bennem gyűlölet irántuk, csak sajnálni tudom őket.
Megbocsájtok nekik, mert nem tudják mit beszélnek, de nem felejtem el soha.
Mindig lesz valami, amiért érdemes folytatni.
Én nem adom fel olyan ...
fel
le
Soha szebb alkalom nem adódhatott volna naplóírásba fogni, mint az éppen nőnap előtt álló tavaszi -túl bátor kifejezás? -napok.
Mert itt állok s rágódok.
Igaz,hogy ülve is tudnék ugyanígy rágódni. Mert nem könnyű ám napjaink hölgyeményeinek kedvébe járni. Mi több, ezt ők is tudják. Ki is használják annak rendje s módja szerint.
Mert ugye én miután szőnyeget poroltam (poroltattam a fiammal, de ez maradjon köztünk),
a mosott gunyát kiteregettem,majd mosogattam. Mindezt ma! (ha hiszitek, ha nem) Mikor jött munkából a feleségem, akkor -ez már évek óta így van –kezdődött a sorozat. A tévében, persze, hát hol,a konyhában?
Ott kezdtem én a tevékenységemet. Gyors ebéd a drágámnak. Na, mit készít egy szerető férj gyors ebédként, nejének? Na mit?
Azt! Szalmakrumplit! Mert csak ezt tudom. Jól! (Bár a fiam szerint még javítani való akad bőven.) No a krumpli mellé egy páros ökörszem (Fogadom nem tudod mi az?)
És kedves nejem jó izzüen megebédelt..
(Éppen most végeztem az teríték ...
fel
le
Soha nem értem meg, hogy miért nem képesek az emberek védekezni...
Ma reggel telefoncsörgésre ébredtem.
Az egyik kedves hölgy barátom volt az.
Örültem hogy hív, mindig mosolyt csal az arcomra.
Felvettem, de nem volt boldog a hangja, sőt kisírt hangon mesélte mi történt.
Azonnal kocsiba ültem és elindultam hozzá.
Dühös voltam.
Hogy tehet egy tanult, értelmes 25 éves nő ilyet.
A francba. Hogy lehet ennyire buta... Basszus... Nem igaz...
Elég messze lakik tőlem, mire oda értem, legalább ezerszer átgondoltam, hogyan fogom lecseszni a hülyesége miatt.
Amikor odaértem a kapuban guggolt.
Az arca meggyötört volt, a szemei kisírtak, úgy nézett ki, mint aki ellen az egész világ összeesküdött.
Minden megfordult bennem.
Elszállt a haragom.
Itt ez a lány, aki csapdába esett és senki nem áll mellette.
Mindenki az észt osztja neki és senki nem érti meg problémáját.
Kiszálltam a kocsiból, odaszaladtam hozzá, átöleltem és csak ennyit súgtam a fülébe:
„Ne félj! Nincsen semmi baj. Itt ...
fel
le
Apokalipszis kicsiben. Az én saját, külön kis világ végém, ahol darabjaira hullik szét minden, a világmegváltás elfelejt jönni, az elemek iszonyú csatákat vívnak egymással, mielőtt bekövetkezik a nagy csend. Egy atomreaktor kismiska ahhoz képest, ami bennem zajlik most. Tudom, hogy volt már így, túléltem. Az ember sok mindent képes túlélni. A világvégét is. Remélem. Kicsit olyan lehet ez az egész, mint az altatás. Szépen, fokozatosan veszíted el önmagad. Először csak a külvilág szűnik meg a fényeivel, hangjaival, melegével, aztán már a saját szívdobbanásodat sem hallod, és jön a zuhanás. A zuhanás bele a semmibe. Nem tudod, lesz-e visszaút, van-e egy árva fűszál, amibe belekapaszkodhatsz, nyújt-e valaki egy darab kötelet, amivel kievickélhetsz. Egyszerűen süllyedsz a semmibe. Kegyetlen érzés. Fájdalmasan keserű. Most nem veszíthetem el a hitemet! Nem veszíthetem el magamat. Istenem! Küldd azt a kötelet!
fel
le