- Írásaim
- Naplóm
- Kedvenceim
- Üzeneteim
- Csevegő
- Klubok
Úgy kezdődött mint egy álom. Jólesett a figyelme, az évődése, az ugratása. Szerelmes lettem, amikor először meghallottam a hangját a telefonban. De még mennyire szerelmes! Két héten keresztül egyfolytában fülig ért a szám és a felhők felett szálltam három méterrel. Megolvadtam, ha kimondta a nevemet és ragyogtam, ha csak rá gondoltam. Életem legcsodálatosabb időszaka volt. Olyan, ami csak egyszer van az életben és nem lesz soha többé. A szívem őt választotta és senki sem létezett rajta kívül onnantól. Senkit se láttam, se hallottam rajta kívül, rajongtam érte, ahogy azelőtt még senkiért.
Teltek az évek... sokan akartak lebeszélni róla, de sosem hagytam. Makacsul és őszintén ragaszkodtam hozzá. Bíztam magamban és hittem, hinni akartam benne, hogy a szeretetem és a szerelmem viszonzásra talált, hogy a szerelmem szeretni tanít. Sokáig úgy is éreztem. Voltak boldog idők, önfeledt nevetéssel, tánccal, egymásba-gabalyodással.
Aztán jöttek nehéz idők. Nagyon nehezek. Bezárkózott és én ...
fel
le
Van egy pillanata az életnek, amikor évek hosszú keresgélése után egyetlen szempillantás alatt könnyedén megvilágosodik benned az, hogy mire születtél.
Egész életemben kerestem, hogy miben vagyok jó, hogy mire születtem. Valahogyan semmiben se voltam kiemelkedően jó, hogy arra azt mondtam volna, hogy ez az én hivatásom vagy ilyesmi.
Mindig csendes gyerek voltam, nem szerettem feleslegesen beszélni, de szerettem hallgatni a felnőttek beszélgetéseit. Amiért nem voltam túl bőbeszédű, azt hitték, hogy visszamaradott vagyok, pedig csak nem szerettem magam produkálni. Az iskolaérettségemet se tudták eldönteni, mert nem voltam hajlandó megcsinálni a feladatokat. Akkor az egyik óvónő azt mondta, hogy ad egy csomag cukrot, ha megcsinálom, és ezzel rávett, mehettem iskolába. Nem tudom miből gondolta, hogy megvásárolható vagyok? Cukrot ugyan nem adott, de a bizalmam ennek ellenére is töretlen az emberekben. Talán néha túlságosan is, de inkább így legyen, mint ellenkezőleg.
Felnőve se ...
fel
le
Szeretek nagyanyónál lenni. Nála mindig béke, nyugalom van és árad belőle az idősek bölcsessége. Amikor megérkezem, máris mondja:
- Gyere, ülj ide mellém.
Ilyenkor már tudom, valami szép történetet mesél el nekem. Valójában, hogy ezek igaz történetek-e, nem tudom. De nagyon szeretem hallgatni őket.
- Ha jól emlékszem, - kezdi mondandóját - amit most elmesélek Neked, körülbelül ötven éve történhetett. Városunkban élt egy házaspár. Elég nehéz körülmények között teltek napjaik. Akkor sem volt könnyű az élet, a mindennapi megélhetés. Pedig iparkodtak. A férfi maszek munkáját feladta az ’50-es évek elején, és az akkor megalakult ktsz-be ment dolgozni. A munkakezdés nem volt zökkenőmentes, hiszen csak akkor tudtak dolgozni, ha minden dolgozó, bevitte az addig otthon használt szerszámait. A kertben is megtermeltek bőven mindent, hogy aztán a felesleget eladják a piacon. Az asszony pénzért pulóvereket, asztalterítőket kötött, horgolt, a könnyebb megélhetés reményében. De egyre ...
fel
le
"Csak egy vallomás a szélben..." Ki ne ábrándozna néhanapján? Ha még azt sem engedhetnénk meg magunknak, álmaink és vágyaink kivétel nélkül megvalósítatlanok maradnának. Hogy mi lehet ennek az oka? Mármint az ábrándozásnak?... az egyedüllét?
Talán a hónapokig tartó bezártság, a hosszúra nyúlt tél, a kevés mozgás teszi. De néha azért - valljuk be - igencsak merészeket álmodunk. Aztán szép lassan a tavasz közeledtével a nagy tervek, amelyeket erőbedobás nélkül, gondolatban, minden nehézség nélkül sikerült kitűznünk, megvalósítanunk, lassan elkopnak.
A jó idő közeledtével, mert hiszen a Nap erőlködik, az álmaim elérhetetlenségük révén gyérülnek bár, majd a tavasz beköszöntével, a realitások talaján kissé lenyugszanak. Más, fontosabb teendők váltják fel, kerülnek előtérbe. Több belátásra serkentve, hogy kissé talán, mintha túlköltekeztem volna, persze csak gondolatban. Túlméreteztem az elképzeléseimet, nem a lehetőségeimhez mérten ábrándoztam. Mert melyek is voltak azok a ...
fel
le
Március 15. a legnagyobb nemzeti ünnepünk, amely nap minden korban a magyar szabadság szimbóluma maradt.
1848 március 15-én robbant ki a pesti forradalom, mely nyitánya lett Magyarország másféléves szabadság küzdelmének.
A Párizsból induló forradalmi hullám két nap alatt jutott el Bécsből a fiatal radikális értelmiségiekhez (Petőfi Sándor, Jókai Mór, Vasvári Sándor ), akik a Pilvax kávéházban gyültek össze, majd a szerveződő ifjúság lefoglalta Landerer Lajos nyomdáját, innen került ki a követeléseiket összegező Tizenkét pont és Petőfi forradalmi hagvételű verse, a Nemzeti dal, mely szimbóluma lett március 15-ének.
Délután a Nemzeti Múzeumnál már tízezres tömeg előtt Vasvári és Irinyi szónokol, majd kiszabadítják Táncsics Mihályt a budai várbörtönből.
Jókai Mór a Kőszívű ember fiai című regényében így ír erről a napról:
" Amint kilépett egyszerre elkapta a népár, és ragdta magával.De ez egészen más áradat volt, mint amiről ő a szobájába zárkózottan képzelt magának. Nem egy ...
fel
le
Nekem azt mondták, hogy mindegy mit mondok, csak beszéljek. Hát... azért nem egészen, de ebből vannak az életem legviccesebb pillanatai. Hiszen a külföldi munka legszórakoztatóbb pillanatai akkor történnek meg, amikor kinyitom a számat...
Néha csak egy betűn múlik, hogy egy-egy mondatom után először értetlen tekintet, majd füligmosoly következik.
Legelső vicces nyelvi tévedésem az volt, hogy... miután Sarkával, a cseh kolléganőmmel megbeszéltük, hogy az uborka sárga a rossz időtől, én azt akartam mondani, hogy a gaz nem sárga, vagyis az Unkraut ist nicht gelb, de e helyett azt mondtam, hogy az Unkraut ist nicht Geld. Vagyis, hogy a gaz nem pénz.
Egyik reggel azzal kezdtem, hogy azt mondtam, nem hoztam el a piros rózsámat, de kijavítottam magam, hogy nem mindegy, hogy Rose vagy Hose. Vagyis nem hoztam magammal a piros halásznadrágomat.
De az egyik csúcs az volt a nyelvet illetően, hogy azt akartam mondani, hogy a cseresznyefámon két hét múlva lesz piros cseresznye. És a ...
fel
le
Két nap alatt virágba borul kertünkben a cseresznyefa, a többi gyümölcsfán is duzzadnak a rügyek és a folyó felől friss levegőt terel a szél. A házunk előtti virágoskertben illatoznak az ibolyák és nekem semmi kedvem az irodai munkához.
Útjára engedem a családot. Férjem a két gyereket alig tudja beterelni a kocsiba, hogy iskolába vigye őket, mintha számukra mindennél fontosabb lenne a tavaszai napsütés.
Pár percig ott állok a ház előtt, lehunyom a szemem és süttetem arcom a nappal. Öt perc múlva indulnom kell a takarékszövetkezetbe, ahol immár tizenöt éve robotolok, és szerencsésnek mondhatom magam, mert biztos az állásom és a fizetésem is elfogadható. Nincs okom panaszra, mert rendes a férjem, a gyerekeimmel sincs gond, csak hiányzik életemből a szín, amely tavasszal óhatatlanul belopakodik a természetbe, onnan a lelkembe férkőzik, figyelmeztetve, hogy én mellettük csak egy színtelen, szagtalan penészvirág vagyok.
Néha magam is úgy érzem, hogy elsősorban anya vagyok és ...
fel
le