- Írásaim
- Naplóm
- Kedvenceim
- Üzeneteim
- Csevegő
- Klubok
Tíz-tizenkét éves lehettem, és akkor még mindenre volt időm. Nem is a régi énemet szeretném visszakapni a múlt ifjúság tündértavával együtt (persze az se lenne rossz), hanem a határtalan szabadságot, amely elhitette velem, hogy örökké fog tartani.
Az idő végtelennek tűnt, jutott is, maradt is belőle. Volt egy óvodás korú kis barátnőm, nevezzük Zitának. Vékony, lobogó hajú, szüntelen lázas ember volt az apja, akkoriban a kisváros még kisebb szerkesztőségében robotolt. Fiatalon halt meg, és rögtön utána megkapott minden elismerést. A világhírt éppen nem, de megjelentek a versei, és azóta elneveztek róla több kultúrházat – már akinek ez mond valamit. Anyja a nemzet özvegyévé magasztosult. Zita nem ment férjhez, a hervadó babérkoszorút locsolgatják ma is – mert minden ellenkező híreszteléssel szemben a babérkoszorúra sincs garancia.
Az 50-es évek elejéről beszélek, amikor Zita még kicsi volt, én meg a nagylány, akiben nem kellett volna megbízni feltétlenül. Sokszor egész délután ...
fel
le
Azt mondja az írás, csak így, kis betűvel, hogy Kölnben, a Hohe Strasse-n a Severintorburg közelében – várjunk egy kicsit! Kereken öt évig, minden nap elmentem a Severin-kapu mellett, és néha többször is. Ha a régi középkori várfal kapujától a Hohe Strasse-ra akarunk jutni, végig kell menni a Severinstrasse-n, aztán a Nord-Süd átjárón, majd még egy kis utca következik, amelynek a nevére nem emlékszem – csak akkor érkezünk meg az áruházak és butikok földi paradicsomába, ahol minden van, ami drága és felesleges.
A boltosok néha maguk is rájönnek, hogy nem megy az üzlet, és eljön az akciók ideje. Így tettem szert egy teveszőr kabátra, amely összesen kétszer volt rajtam, egy pár kék topánra, amelyről csak otthon derült ki, hogy a bal meg a jobb nem egyforma színű – de nem folytatom, mert annyira azért nem volt rossz az az öt év.
Szóval, a Severin-kapunál, hogy a Severinstrasse vagy Chlodwigplatz felőli oldalon, az nem derül ki, de egy nagyon szép, magas és elegáns hölgy szokott ...
fel
le
Néha úgy érzem, az életem egy mozaikokból összerakott kép. Minden kockában van valaki, aki része az életemnek. Ahogy múlik felettem az idő, egyre több kocka fehéredik ki, és ezzel egy időben egyre több hely telik meg a temetőben. Csendes gyertyafényes megemlékező ünnepünknek, az idő múlásával egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítok. Egyre több megnyugvással megyek és gyújtok nekik világot. Néha úgy érzem, magam is készülődöm.
Életem első halottja, ismeretlen vámosi nagyapám volt. Még a születésem előtt távozott, így nem ismertem meg, csak madárcsontú apró nagymamámat. Amikor ő hagyott el bennünket, fagyos, havas Szilveszter volt. Emlékszem éppen ágyba bújtunk, amikor beállított édesapám, akinek szokása volt ezen a délutánon végiglátogatni a testvéreit.
- Meghalt a nyanya! - mondta halkan és az arcán folytak a könnyek.
Ijesztő volt apánkat sírni, látni. Nem voltunk ott a temetésen, a mi családunkban nem volt szokás a gyerekeket temetésre vinni. Második halottam, az anyai nagymamám ...
fel
le
Az 1950-es évek közepén jártunk. Nagyszüleim napokig készültek a szombati szüretre, hiszen az egyrészt a két szőlőskertben a szőlő leszedését, valamint a téli esték és ünnepek szokásos kvaterkázásához szükséges bor alapanyagának, a mustnak a kipréselését jelentette, másrészt pedig, miután a szorgos munkások a nagycsalád tagjaiból és a jó barátokból kerültek ki, illendő volt vendégül látni a dolgozókat, nem csak kinn, a szőlőskertben elköltendő uzsonnáról és ebédről kellett gondoskodni, hanem egy közös nagy esti vacsoráról is, melyen a férfiak körében fogyott az óbor tisztességgel, az asszonyok és a gyerekek pedig a frissen préselt, édes mustból ittak egy pohárkával.
Unokabátyámmal, aki egy évvel volt idősebb nálam, rendkívül izgatottan vártuk a szüret napját, hiszen mindketten ott sertepertéltünk nagyszüleink körül, már az előkészületi munkák során is, miután nélkülünk nem is boldogultak volna. Bár sejtem, inkább hátráltattuk őket, mintsem segítettük a dolgok elvégzését, de ...
fel
le
Engem foglalkoztat, vajon mi lehet az, ami az emberben elindítja az írás iránti igényét? A hol, a mikor és a hogyan kérdését is felveti?
Kezdetben kicsit talán bátortalanul, félve állunk neki pár mondat, személyes élmény leírásának, de ugyanilyen vonakodva álltunk neki valamikor a naplóírásnak is.
Nem könnyű azt a rengeteg belénk szorult élményt összefoglalni, kiadni magunkból, a szárnyaló gondolatainkat rövid mondatokba tömörítve úgy leírni, hogy azt megértsék. Aztán szép lassan belejövünk.
Mi lehet a megoldás, mint keresni egy alkotói írói közösséget, ami, aki mindazokat a gátlásokat feloldja bennünk. Az életünk során felhalmozódott élmény-dömpinget megosztva, kiírva magunkból, ha már egyszer nem fér el bennünk.
A kezdeti nehézségeket leküzdöttük, rengeteg biztatás után, oldódni kezdett a csomó, szabad utat engedve a gondolatoknak, a fantáziának és elindult valami. Kölcsönös bizalom nélkül ez nem lett volna lehetséges. Egyfajta feldolgozása volt ez is a múltnak, de nem ...
fel
le
Felesége után vitte a bánat, írja az újság, és már készítem is a zsebkendőt, mert a rendes ember sír ilyenkor, vagy legalábbis könnyekig meghatódik. Meghalt a 82 éves Kubra Törökországban, és két órával később meghalt Abdullah is, alig 83 évesen. Nem számít nagy ritkaságnak, így 80 év felett, aztán hogy a bánat, vagy az elfogyasztott gombapörkölt, azt én nem tudhatom. Valószínűleg aggódott a riporter is, hogy eszembe jut az ominózus gombapörkölt, ezért erőt vett magán, és megajándékozott minket a további részletekkel: „tartós jó viszonyban éltek egymással, az utolsó negyedszázad önként vállalt hallgatása ellenére.”
Nocsak, mégis volt valami problémájuk, mert az ember már csak olyan, hogy nem szívesen hallgat önként. És tényleg: „37 évig boldogan éltek, mert saját gyerekük nem lehetett” – tessék? Azért éltek boldogan, mert – nem kétséges, hogy mindenki másban találja meg a boldogságát, van, aki lovagol vagy judózik, van, aki a kutyáját öltözteti. De ha már azt mondjuk, saját gyerekük ...
fel
le