- Írásaim
- Naplóm
- Kedvenceim
- Üzeneteim
- Csevegő
- Klubok
Érdekes összefüggésre figyeltem fel egy hajdani, a maihoz hasonlóan csúszós délelőtt.
Az ónos eső jobbá és beszédesebbé teszi az embereket!
Már lassan egy évtizede laktunk Zugló szélén egy társasházban, és pontosan ennyi ideje, hogy be-betértem vásárolni az itt lévő boltokba.
Köszönésen túl még soha nem jutottunk az utcánkban élőkkel, kivételt csak a házunkban lakók, és a régmúltból itt rekedt pici, szomszédos ház öreg tulajdonosa, a kedves, és rendkívül közlékeny Margit néni jelentett.
Férjemet megtámadta az influenza, vörös orral, sápadtan, és kialvatlanul tűrte a köhögéssel, tüsszentéssel kísért szenvedéseket.
Nézte a TV-t, és aggódva kérte, hogy vigyázzak a boltba menet. A bolt, tőlünk kétsaroknyira nekem 5 percnyi séta.
Máskor!
Na, de ezen a délelőttön!?
Bemondta a TV, hogy csúszós az út, balesetveszélyes kimenni a lakásból, egy-két-három, és négylábúaknak, konferálta életem párja a hallottakat.
Ám, mint tudjuk, a szükség nagy úr!
Menni ...
fel
le
Szeretettel, titkos szerelmeimnek
Kimennék veled az őserdőbe,
sorsára hagynám ezt a világot,
ha nem féltenélek
nyilak mérgétől, halálvirágtól.
Hidat, lélekvesztőt csomóznék, a folyamágon
naphosszat rostálnánk a meddő szavakat,
hogy tálcánkon csak színaranyat találjon az este,
és szerelemről szó sem esne.
Parazsat élesztő, szélhozó sötét
gyújtana rózsákat arcodon,
hogy szorosabban öleljünk,
amíg átdübörögnek felettünk a csillagszekerek,
és roskadó tüzünknél lépdelne majdan
egy játszadozó gyerek,
aki olyan, mint én, olyan, mint te,
a terra incognita népe,
amint ónt és búzát mér az edénybe,
vonásainkat ringatná tovább.
Az arcokon, fordul az árny,
de a liánágyon mindörökké te virágzol,
és én mondom az imát:
Kilépnék veled a csillagközi térbe
ruhátlanul,
a billiomod szekundum létre,
amíg a kozmosz ránk exponál,
ha nem féltenélek
szakadatlan szabadesésben,
ahol egyremennek napok és századok,
együtt párolognánk el a mindenségbe,
és szerelemről szó sem esne ...
fel
le
Egy réges - régi kép bujkált a kétajtós szekrény rejtekén.
- Anyu, hát ezek kik?- kérdeztem meglepődve, s máris vittem hozzá a képet, amire pakolás közben bukkantam. Anyu is meglepődött, hogy megtaláltam, mert már Ő is elfelejtkezett róla, hogy még megvan ez a kép.
- Hát ezek mi vagyunk, Én és a nénéd - válaszolta, s arcát a mosoly megvidámította.
Anyu a barna hajú kislány a képen, mellette a szöszke húga.
- Ó, hát persze -mondom - hiszen a copfod alapján rá kellett volna jönnöm, hiszen az egy régi desszertes dobozban van a szekrény fiókjában!
Mennyit is játszottam anyu gyerekkori copfjával még kislány koromban! Folyton elővettem, ha egyedül voltam és a saját copfomhoz hasonlítottam. Anyué sötét gesztenye színű volt, gyönyörű szín. Még 20 évvel később is ragyogó fényes, mintha csak most lett volna levágva. Az enyém világosabb volt, de barna azért az is, talán kakaószínűnek mondanám.
Anyu két fonott copfja az Én fonott copfom mellett van most már, a régi dobozban, mert ha az ...
fel
le
Kereshetted volna bennem a jót, még ha kutatnod is kellett volna, mert nehezen találtad!...
Figyeltél volna rám, még ha nem is érdekelt, hogy mikor, mit mondtam, hiszen hozzád szóltam!...
Hátha lesz benne valami - gondoltam, ami felkeltheti csekélyke érdeklődésedet?
Csak addig legyél velem, amíg hozzád beszélek! - Érted?
A hangnem ne tévesszen meg, mert régóta érlelődtek bennem már e szavak, ha eddig nem is mondtam ki mindegyiket, mert rólad lepattogtak. Próbálom most is visszafogni magam, de kikívánkozik, mert hidd el, még mindig te hozod ki a legtöbbet belőlem.
Látod? Már most is rímbe szedem a szavakat. Szinte már dalolom. Akkor se tévesszen meg, már csak úgy mondom.
Emlékszel még milyen szenvedélyesen szerettél?
A lábamról mily könnyedén levettél?
Akkor is jöttél, ha nem hívtalak...
Ezt ma próbálnád megtenni, azt hiszem kissé meglepődnél,
amilyen változáson az óta keresztül mentem én!
De mindez nem is érdekes, ha az élet az egyikhez igen,
a másikhoz nem volt ...
fel
le
Egész délelőtt sötét felhők kergették egymást az égen, bár úgy is lehet mondani, hogy a nap elől igyekeztek eltakarni a földet, nehogy bárki emberfia azt hihesse, hogy a tízfokos meleg meghozta a tavaszt, most, karácsony napján.
Az ajándékok becsomagolva várnak a sorsukra, három napra elég ételt és italt vásárolt, és legszívesebben sehová sem menne, itthon maradna, zenét hallgatna, olvasna és egy – két pohár bortól hagyná magát legyűrni, szundikálna néhány órát, majd felkelne, enne néhány falatot a konyhában és folytatná a semmittevést.
Visszaengedi a függönyt, ne lássanak be az ablakon, mert életében először próbál a sarki árusnál vett fenyőfából karácsonyfát varázsolni. Megvásárolta a szaloncukrot, a díszeket, még habkarikát is vett két dobozzal, egyedül az égő füzért hagyta ki, nem hiányzik, hogy leégjen a lakás.
Hívta a lánya, hívta az új barátnője, hívta Döme barátja, bármelyiküknél tölthetné a szentestét, ám végre először és talán nem is utoljára szeretne végre egyedül ...
fel
le
"A megbocsátás az a kulcs, ami kinyitja a megbántódás ajtaját és lehullanak a gyűlölet bilincsei."
/Linda Dillow/
Két napja megállás nélkül szakadt a hó, ezért csak lassan, araszolva haladt előre a kocsisor. A hó vastagon belepett mindent, a hókotrók megállás nélkül dolgoztak, az utakon mégis csak csúszkálva lehetett haladni a latyak miatt. Úgy tűnt már megint dugó van, pedig a legkevésbé sem akart elkésni a kórházból. Érezte, ahogy egyre idegesebb lesz, ráadásul körülötte mind többen dudáltak. Valami oknál fogva azt gondolták, ettől hirtelen az elöl lévők meggondolják magukat és eszeveszett száguldásba kezdenek. Több mint fél órát haladtak lépésben, az ablaktörlő lapát nem győzte félretolni a havat a szélvédőről, de így is alig látott ki. Mintha mindenki az utakon lenne, pánikszerűen elrohanna otthonról, hogy még az utolsó percben beszerezzen mindent, ami nélkülözhetetlen az ünnephez. Már most elege volt az egész ünnep körüli felhajtásból. Megint december 24-e van, ...
fel
le
Reggel óta ült a kartonpapíron, nem messze az ajándékbolt bejáratától. Megszokta már ezt a helyet, és a többiek is tudták, ez az ő helye. Sokan jártak erre, sietősen, kapkodva szedték lábaikat munkába, vagy iskolába, fontos ügyeket intézni. Fiatalok, öregek, nők, férfiak, gyerekek, jól öltözöttek és átlagosak, mint egy nagy színes kavalkád. Az autók, buszok, villamosok dübörgése, a szirénák, dudák hangja egybevegyült az emberek hangjával egy monoton utcai lármává, mintha egy nagy méhkas zsongna szüntelenül. Előtte már több százan elhaladtak aznap. Legtöbbször rá sem néztek, vagy ha mégis, szörnyülködéssel vagy megvetéssel kapták el róla a tekintetüket. Nem akartak ilyet látni, megzavarta békés rendjüket pusztán a jelenlétével, azzal, hogy pont ott volt, ahol. Sok ember úgy gondolja, hogy amit nem lát, az nincs is. Ezzel szemben ő igen is létezett, eleven kérdőjelként az utca piszkos kövén. Voltak, akik mérgesek lettek, és odavetették neki:
- Ne kéregess, menj inkább dolgozni!
Aztán ...
fel
le