- Írásaim
- Naplóm
- Kedvenceim
- Üzeneteim
- Csevegő
- Klubok
Ajtóréseken, sóhajok kíséretében megszökött hajnali álmok dideregnek a téren, házak falainak tövében.
Fellegekbe vágynak, mégis mint úton pörgő ördögszekér- nem űzi, hajszolja, csak viszi őket a szél.
Felkapja- engedi- futni hagyja- megálljt int neki- vigyázva, menedéket adva, fák ágai közé repteti.
Még tél világa- levél nélküli barna ágak egymásba kapaszkodása- madaraknak otthona, s a reggeli csendben ribilliót is kelt, a madársereg rikoltozása a betolakodók ellen.
Majd halkul, s elhal a figyelmeztető zsivaj- nem fészekrabló az új lakó, csak a hajnali emberi álmokat nem fújja semmivé a szél.
Kerékpár suhan, lámpája villog- az úton valami csillog.
A kerék még forog, az ember földre teszi lábát, megáll.
Lehajol, kincsét felveszi, dédelgetve megtörli, zsebébe rejti.
Elveszett- megkerült álmát, az elmúlt tegnapot, az álmokkal- vágyakkal átszőtt új napot, viszi tovább.
Hajnal.
Lány és fiú szapora léptei koppannak a köveken, de a léptek egymásba kulcsolt ...
fel
le
"Nemrégiben a nagyapám, .... arra biztatott, hogy ne csak elmeséljem a történetemet, de írjam is le, így az emlékek frissek maradnak. - Amikor leírod a történetedet, az olyan, mntha dalt írnál - magyarázta. - Kezdd az első versszaknál, és minden hangjegyet jegyezz le!"
"Akkoriban minden lehetségesnek tűnt. Szerelmesek voltunk. Nem nagyon tudtuk, mi az a szerelem, de nem számított, mert összetartoztunk, és boldogság töltött el bennünket. Rettentően szegények voltunk, de az sem számított, mert boldogok voltunk. Idővel rájöttünk, hogy az életben nem minden alakul úgy, ahogy elterveztük, de ez sem befolyásolt semmit. Akkor is ott voltunk egymásnak."
Kevin Alan Milne - Az utolsó hang
fel
le
Lassan véget ér az augusztussal a nyár, de még utolsó erejével, tombolva, szeszélyesen szikkasztja szárazra még a tarackot is a dühös nap, tudván hogy egyre korábban kell nyugovóra térnie, mint a lassan iskolába készülő gyerekeknek. De megmutatja még egyszer az erejét, ventillátoros szobába kényszerítve még a szívósabbakat is.
Szelídebb pillanataiban békésen édesre érleli a szőlőszemeket, az elkésett paradicsomokat, a megduzzadt paprikákat. Köszöntő ajándékként az eljövő szeptembernek, s egyben bizonyságul, hogy jól helytállt, hogy a kertek és a földek megadhassák gyümölcsüket a szorgos kezeknek. S neki köszönhetően, aki adott meleget, de esőt is, tele a kamrapolc lekvárral, csalamádéval, befőttel a szorgalmas családoknál.
Lassan, szelíden közeleg az ősz. A boltok polcain káprázatos tulipánhagymás sokfélesége csábítja a kertszeretőket, akik már tervezik a hagymák helyét, talán már az eljövendő tavaszt várva. De most még nyár van. Még sétálhatnak tikkadt nyárestéken mozgásra ...
fel
le
Ajtóréseken, sóhajok kíséretében megszökött hajnali álmok dideregnek a téren, házak falainak tövében.
Fellegekbe vágynak, mégis mint úton pörgő ördögszekér- nem űzi, hajszolja, csak viszi őket a szél.
Felkapja- engedi- futni hagyja- megálljt int neki- vigyázva, menedéket adva, fák ágai közé repteti.
Még tél világa- levél nélküli barna ágak egymásba kapaszkodása- madaraknak otthona, s a reggeli csendben ribilliót is kelt, a madársereg rikoltozása a betolakodók ellen.
Majd halkul, s elhal a figyelmeztető zsivaj- nem fészekrabló az új lakó, csak a hajnali emberi álmokat nem fújja semmivé a szél.
Kerékpár suhan, lámpája villog- az úton valami csillog.
A kerék még forog, az ember földre teszi lábát, megáll.
Lehajol, kincsét felveszi, dédelgetve megtörli, zsebébe rejti.
Elveszett- megkerült álmát, az elmúlt tegnapot, az álmokkal- vágyakkal átszőtt új napot, viszi tovább.
Hajnal.
Lány és fiú szapora léptei koppannak a köveken, de a léptek egymásba kulcsolt ...
fel
le
- Iszalag, iszalag, szalag - Emese felém emelte egymáshoz szorított ökleit. A csuklóján zöld indák és levelek, fehér virágok, alig néhány árnyalattal világosabbak a bőrénél.
Növényfetisiszta volt; senki mást nem ismertem, aki ennyire ragaszkodott volna a kedvenc virágaihoz. Mindig akadt nála egy bimbó - hajba tűzve vagy ujjak közt forgatva -, a könyveiben egy-egy lepréselt levél, vagy legalább egy virágmintás borítójú füzet. Aznap a ruhája volt soron: műselyem blúzt viselt, félregyűrt gallérral és fakó margarétákkal.
Felkönyökölt, dekoltázsa villant - a csuklójáról lepattantak az indák -, és nekem szegezte a kérdést:
- Tulajdonképpen miért szebb a virágok népi neve a latin nevüknél, hm?
Gyakran kérdezgetett így, szeszélyesen, egy-két logikai lépcsőfokot átugorva. Mások bolondosnak tartották ezért, hebehurgya kislány-butaságot olvastak a fejére - én viszont úgy véltem, egyszerűen gyorsabban gondolkodik, mint a legtöbb ember.
- A latin nevet a tudósok adják - sóhajtottam azon a ...
fel
le
Zelk Zoltán:
Némaság
Mint víz színén a fölcsapó halak,
verdesve szállnának a hold alatt,
de ejti őket már a pillanat
s a megbontott víz dühvel összecsap -
s a légen csöppnyi karcolás marad:
így villannak föl olykor a szavak,
csak röptük látod s már lehullanak.
Nyomukban zúgva fodroz a harag,
majd elsimul. És állasz egymagad -
s ami titok volt, az titok marad.
Ajtóréseken, sóhajok kíséretében megszökött hajnali álmok dideregnek a téren, házak falainak tövében.
Fellegekbe vágynak, mégis mint úton pörgő ördögszekér- nem űzi, hajszolja, csak viszi őket a szél.
Felkapja- engedi- futni hagyja- megálljt int neki- vigyázva, menedéket adva, fák ágai közé repteti.
Még tél világa- levél nélküli barna ágak egymásba kapaszkodása- madaraknak otthona, s a reggeli csendben ribilliót is kelt, a madársereg rikoltozása a betolakodók ellen.
Majd halkul, s elhal a figyelmeztető zsivaj- nem fészekrabló az új lakó, csak a hajnali emberi álmokat nem fújja semmivé a szél.
Kerékpár suhan, lámpája villog- az úton valami csillog.
A kerék még forog, az ember földre teszi lábát, megáll.
Lehajol, kincsét felveszi, dédelgetve megtörli, zsebébe rejti.
Elveszett- megkerült álmát, az elmúlt tegnapot, az álmokkal- vágyakkal átszőtt új napot, viszi tovább.
Hajnal.
Lány és fiú szapora léptei koppannak a köveken, de a léptek egymásba kulcsolt ...
Mindig bele kell mártani. Megvárni, amíg megszívja magát, aztán én bekapom, és hagyom atomjaira hullani a számban. De tudni kell, hogyha nem mártod elég ideig, akkor nem lesz megfelelő nedvességű és lágyságú, de ha meg túl sokáig van a kávés cuccban, akkor szétesik, mielőtt a szádba érne a hozzá adott keksz.
"Nemrégiben a nagyapám, .... arra biztatott, hogy ne csak elmeséljem a történetemet, de írjam is le, így az emlékek frissek maradnak. - Amikor leírod a történetedet, az olyan, mntha dalt írnál - magyarázta. - Kezdd az első versszaknál, és minden hangjegyet jegyezz le!"
"Akkoriban minden lehetségesnek tűnt. Szerelmesek voltunk. Nem nagyon tudtuk, mi az a szerelem, de nem számított, mert összetartoztunk, és boldogság töltött el bennünket. Rettentően szegények voltunk, de az sem számított, mert boldogok voltunk. Idővel rájöttünk, hogy az életben nem minden alakul úgy, ahogy elterveztük, de ez sem befolyásolt semmit. Akkor is ott voltunk egymásnak."
Kevin Alan Milne - Az utolsó hang
Lassan véget ér az augusztussal a nyár, de még utolsó erejével, tombolva, szeszélyesen szikkasztja szárazra még a tarackot is a dühös nap, tudván hogy egyre korábban kell nyugovóra térnie, mint a lassan iskolába készülő gyerekeknek. De megmutatja még egyszer az erejét, ventillátoros szobába kényszerítve még a szívósabbakat is.
Szelídebb pillanataiban békésen édesre érleli a szőlőszemeket, az elkésett paradicsomokat, a megduzzadt paprikákat. Köszöntő ajándékként az eljövő szeptembernek, s egyben bizonyságul, hogy jól helytállt, hogy a kertek és a földek megadhassák gyümölcsüket a szorgos kezeknek. S neki köszönhetően, aki adott meleget, de esőt is, tele a kamrapolc lekvárral, csalamádéval, befőttel a szorgalmas családoknál.
Lassan, szelíden közeleg az ősz. A boltok polcain káprázatos tulipánhagymás sokfélesége csábítja a kertszeretőket, akik már tervezik a hagymák helyét, talán már az eljövendő tavaszt várva. De most még nyár van. Még sétálhatnak tikkadt nyárestéken mozgásra ...
Ajtóréseken, sóhajok kíséretében megszökött hajnali álmok dideregnek a téren, házak falainak tövében.
Fellegekbe vágynak, mégis mint úton pörgő ördögszekér- nem űzi, hajszolja, csak viszi őket a szél.
Felkapja- engedi- futni hagyja- megálljt int neki- vigyázva, menedéket adva, fák ágai közé repteti.
Még tél világa- levél nélküli barna ágak egymásba kapaszkodása- madaraknak otthona, s a reggeli csendben ribilliót is kelt, a madársereg rikoltozása a betolakodók ellen.
Majd halkul, s elhal a figyelmeztető zsivaj- nem fészekrabló az új lakó, csak a hajnali emberi álmokat nem fújja semmivé a szél.
Kerékpár suhan, lámpája villog- az úton valami csillog.
A kerék még forog, az ember földre teszi lábát, megáll.
Lehajol, kincsét felveszi, dédelgetve megtörli, zsebébe rejti.
Elveszett- megkerült álmát, az elmúlt tegnapot, az álmokkal- vágyakkal átszőtt új napot, viszi tovább.
Hajnal.
Lány és fiú szapora léptei koppannak a köveken, de a léptek egymásba kulcsolt ...
- Iszalag, iszalag, szalag - Emese felém emelte egymáshoz szorított ökleit. A csuklóján zöld indák és levelek, fehér virágok, alig néhány árnyalattal világosabbak a bőrénél.
Növényfetisiszta volt; senki mást nem ismertem, aki ennyire ragaszkodott volna a kedvenc virágaihoz. Mindig akadt nála egy bimbó - hajba tűzve vagy ujjak közt forgatva -, a könyveiben egy-egy lepréselt levél, vagy legalább egy virágmintás borítójú füzet. Aznap a ruhája volt soron: műselyem blúzt viselt, félregyűrt gallérral és fakó margarétákkal.
Felkönyökölt, dekoltázsa villant - a csuklójáról lepattantak az indák -, és nekem szegezte a kérdést:
- Tulajdonképpen miért szebb a virágok népi neve a latin nevüknél, hm?
Gyakran kérdezgetett így, szeszélyesen, egy-két logikai lépcsőfokot átugorva. Mások bolondosnak tartották ezért, hebehurgya kislány-butaságot olvastak a fejére - én viszont úgy véltem, egyszerűen gyorsabban gondolkodik, mint a legtöbb ember.
- A latin nevet a tudósok adják - sóhajtottam azon a ...
