- Írásaim
- Naplóm
- Kedvenceim
- Üzeneteim
- Csevegő
- Klubok
Névnapodra mentem. Este, mikor odaértem, készíttél vacsit. Krumplit sütöttél nekem frissen. Szépen meghámoztad és feldaraboltad és kisütötted egy kis olajban. Nem volt sok olaj meg miegymás otthon, de mondtam, hogy nem baj, mert nem akartam, hogy munka után még hogy hazahoztad Timikét is az oviból, még boltba is elmenjen, mert annál kevesebbet láthatlak és a hosszú napokon nagyon hiányzol. Mindketten, de te méginkább. Fél órát se akartam nélküled tölteni. Egy percet sem.
Úgyhogy míg Timike nézte a Mása és a medvét én kimentem a kis konyhánkba és mondtam, hogy jöttem zavarni. Te meg leültettél egy székre és folytattad a krumplihámozást. Az első adagot én kaptam, mert addigra már egy vasszöget is megettem volna. Vegetával és egy nagyon kevés majonézzel. Közben beszélgettünk és olyan jó meghitt családias volt a hangulat. Nem szorongtam és nem kellett szerepet játszanom. Még izgulok kicsit, de érzem, hogy veled és melletted lassan megtalálom régi, elveszett önmagamat.
És gondolkodtam ...
fel
le
Van köztük legalábbis, amit a hátam közepére sem kívánok, de jó, hogy elmúltak azok az idők! Csakhogy túl sok helyet foglalt el és jól elraktároztam, hogy most megint átéljem és emlékezzek.
Mindig akad egy-két újdonsült, most éli át, azt amit én már rég és felteszi a kérdéseket, amire mindig meg van az azonnali válaszom. Hiszen emlékszem, mintha ma lett volna...
Búcsúztattuk a ó évet, de előtte a titkárnőt, aki elhagyta a tett színhelyét jobb élet reményében távozott és ott maradtam magnak. Persze, a szorgalmat meg kell becsülni, mindenre kapható gondolták, de melléfogtak a nagyok... Rövidre fogom, a többit képzeld hozzá. Buli van ezerrel és én a szorgoska, kiszolgálom, amennyire a képességeimből futja. Egy dologra nem vagyok hajlandó, és az még magamnak is meglepetés volt. A pezsgőbontás is az én reszortom volt. Lehetett, de én is megléptem. Nem tudták, vagy odáig a cseppnyi agyukig nem ért fel az, hogy még életemben nem bontottam pezsgőt?... Nem estem kétségbe, csak hívtam a ...
fel
le
Talán néhányan tudjátok, hogy nemrég új városba költöztem.
Ahogy az ilyenkor lenni szokott, egyből kerestem egy új munkát, hogy továbbra is tudjam finanszírozni a lakhatásomat és a tanulmányaimat - hát, a jó hír, hogy egy héten belül elhelyezkedtem a gasztronómiában, felszolgálóként, ahogyan ez eddig is volt.
Nade nem akármilyen hely ez! Kissé lepukkant, ízléstelenül berendezett hely, a lila és a bézs minden árnyalatával tarkítva. Megvan a maga bája, a vendégeknek pedig egyenként a maga baja.
Ma történt, hogy Pepínó, egy nyolcvanéves törzsvendég, a szokott módon becsoszogott az ajtón, és ragyogó műfogsorát kivillantva egy hangos "jó reggelt, Kisasszony!"-nyal köszöntött - délután kettőkor.
Azonnal készítettem a nyolcad vörösbort, amit mindig iszik, egy kis pohár csapvízzel együtt, amit sajnos mindig beleönt a borába - de ugye, nem vagyunk egyformák, és az igazi móka csak ezután következett.
Sejtelmesen magához szólított, majd elővett egy fej retket a ...
fel
le
– Anyu, játszhatok azzal a kis zöld labdával, itt ebben a medencében?
– Megkérdezzük Tibikét, hogy odaadja-e neked, jó?
– Jaj, ne hülyéskedj már, Éva, persze hogy játszhat vele a Katinka.
– De anya, az a kislabda az enyém!
– Igen, Tibike, de most te úgyse játszol vele, elvagy az új vízipisztolyoddal, amit most vettünk neked, meg aztán ott van még a másik két labdád is, hadd legyen ez a kicsi a Katinkánál, amíg velünk maradnak.
– De hát az akkor is az enyém, nem adom!
– Jaj, ne légy már ilyen irigy megint, Tibike, add csak oda szépen!
– Hagyd csak, Emese, látod, már játszik is vele a fiad. Katinka majd talál magának valamit a kosarában.
– Ne haragudj, Éva, olyan akaratosak vagyunk, pedig kinőhetné már, de egyszerűen nem tudom kinevelni belőle… Egyébként ti mikor jöttetek le a strandra, meddig maradtok? Mi csak leugrottunk, mert Tibike nyafogott, hogy vízbe szeretne menni, holnap már megyünk is vissza a Balatonra.
– Most jöttünk az előbb. Ádám jött le úszni, ...
fel
le
Hol szükség van- nincs
Mégis maszkot adunk a világra
Vírus pusztít mindent- árva a világ milliárdnyi csodája
Ugyan, fejet hajtva a baj kihívása előtt, de nem rogy még térdre a Világ
A tét az életben maradás
Küzd, mert élni akar
Maszk alatt is szívből, lélekből, tudásból, segíteni akarásból, mert kell- ki gyógyulni akar gyógyuljon, ki gyógyítani akar gyógyítson, ki segíteni tud segítsen...
Egymásért, magunkért- csak úgy egyszerűen
Nem hord maszkot a vírus - láthatatlan útját, tudók s tenni akarók látóvá teszik, a járványt emberfeletti erővel fékezik
Szegény letaglózott Világ- ám ahol értik mi a jó, az emberért tesznek, nem elvesznek, nem engedik az embert elveszettnek, halálra ítéltnek
.......
Európai vagyok!
Európai vagyok- de azt hiszem a nem is volt sötét középkor idején létezhető, de inkább Orwell-t idéző éra miben élek
Maszkot hord minden, hogy ne látsszon szégyen pírja
Maszkot se hord, s arcizma se rándul- szemedbe úgy mondja
Ha mást ...
fel
le
Régen gyerek akartam lenni,
Mégis mint a mák
Szóródva hagytam el gubóm.
Rám lapátolják a földet
Most már tudom.
Felnőttek a hangok is
Akik ordítják:
-Kaparj, egyre föntebb!
Csöndet törnek fentebb,
Harangok, harsonák, imák.
Láss csodát
Ami csak délibáb
Az én hibám!
Voltam mozgó bábú,
Szárnyaszegett szenvedély,
Alföldi hit, s remény.
Ti meg, egy marék földdel álltok itt
Amit szétszórtok páran
Csak por.
Hamum a földemen.
A Földünkön, földelünk
Egy talpalatnyi földért.
Dobjad csak, ne állj le!
Ekkora göröngyöt…
Rám csöppent egy könnycsepp.
Veled is törődöm.
Emléked lelkemben örökké megőrzöm.
Látom már a fényt. Úristen!
Szép a hely, csak szűk.
Összezsugorodik velem a világegyetem.
Hitem, hitelem, itt terem.
Hiszem.
A hangok még suttognak:
-Kaparj, egyre föntebb!
Tejfölszerű csontszínű fehérségben
Megremegtetett tengelyemen a félelem.
Már nem érzem az út porát
Haladva egyre tovább, ez már a gát.
Itt hagyjatok.
Én levegőhöz akarok jutni
Ismerős ...
fel
le
Apám büszke ember volt...
2004. december.
Amikor nyugdíjas lettem, nem tudtam letenni a munkát. Éveken keresztül dolgoztam tovább keményen. Hol ezt, hol azt csinálgattam. Majd amikor kiderült tüdődaganatom, valami olyan hobbit kellett keresnem, ami kevesebb mozgással járt. Így kezdtem el festegetni, 67 évesen. Mint mindenben, ebben is a maximumra törekedtem. Nem törődtem a betegségemmel, bújtam a különféle festészetekről szóló könyveket. Előbb akvarellekkel, majd amikor úgy éreztem, már túlléphetek a vízfestészeten, az olajjal próbálkoztam. - Ha már meg kell halni, legalább valami maradjon utánam - gondoltam -, legalább pár ecsetvonás.
De még nem éreztem, hogy itt lenne az időm...
>
2008. szeptember.
Hárman voltunk a szobában. A két fiam és én. A falakon az utóbbi két év festményei. Büszkén nézegettem őket, mindegyiket a gyermekemnek éreztem.
- Na most akkor, ti mondjátok meg melyiket vigyem?
- Apu, egyértelmű. A téli tájat, meg azt az üde tavaszit, és harmadiknak meg ...
fel
le
Névnapodra mentem. Este, mikor odaértem, készíttél vacsit. Krumplit sütöttél nekem frissen. Szépen meghámoztad és feldaraboltad és kisütötted egy kis olajban. Nem volt sok olaj meg miegymás otthon, de mondtam, hogy nem baj, mert nem akartam, hogy munka után még hogy hazahoztad Timikét is az oviból, még boltba is elmenjen, mert annál kevesebbet láthatlak és a hosszú napokon nagyon hiányzol. Mindketten, de te méginkább. Fél órát se akartam nélküled tölteni. Egy percet sem.
Úgyhogy míg Timike nézte a Mása és a medvét én kimentem a kis konyhánkba és mondtam, hogy jöttem zavarni. Te meg leültettél egy székre és folytattad a krumplihámozást. Az első adagot én kaptam, mert addigra már egy vasszöget is megettem volna. Vegetával és egy nagyon kevés majonézzel. Közben beszélgettünk és olyan jó meghitt családias volt a hangulat. Nem szorongtam és nem kellett szerepet játszanom. Még izgulok kicsit, de érzem, hogy veled és melletted lassan megtalálom régi, elveszett önmagamat.
És gondolkodtam ...
Van köztük legalábbis, amit a hátam közepére sem kívánok, de jó, hogy elmúltak azok az idők! Csakhogy túl sok helyet foglalt el és jól elraktároztam, hogy most megint átéljem és emlékezzek.
Mindig akad egy-két újdonsült, most éli át, azt amit én már rég és felteszi a kérdéseket, amire mindig meg van az azonnali válaszom. Hiszen emlékszem, mintha ma lett volna...
Búcsúztattuk a ó évet, de előtte a titkárnőt, aki elhagyta a tett színhelyét jobb élet reményében távozott és ott maradtam magnak. Persze, a szorgalmat meg kell becsülni, mindenre kapható gondolták, de melléfogtak a nagyok... Rövidre fogom, a többit képzeld hozzá. Buli van ezerrel és én a szorgoska, kiszolgálom, amennyire a képességeimből futja. Egy dologra nem vagyok hajlandó, és az még magamnak is meglepetés volt. A pezsgőbontás is az én reszortom volt. Lehetett, de én is megléptem. Nem tudták, vagy odáig a cseppnyi agyukig nem ért fel az, hogy még életemben nem bontottam pezsgőt?... Nem estem kétségbe, csak hívtam a ...
Talán néhányan tudjátok, hogy nemrég új városba költöztem.
Ahogy az ilyenkor lenni szokott, egyből kerestem egy új munkát, hogy továbbra is tudjam finanszírozni a lakhatásomat és a tanulmányaimat - hát, a jó hír, hogy egy héten belül elhelyezkedtem a gasztronómiában, felszolgálóként, ahogyan ez eddig is volt.
Nade nem akármilyen hely ez! Kissé lepukkant, ízléstelenül berendezett hely, a lila és a bézs minden árnyalatával tarkítva. Megvan a maga bája, a vendégeknek pedig egyenként a maga baja.
Ma történt, hogy Pepínó, egy nyolcvanéves törzsvendég, a szokott módon becsoszogott az ajtón, és ragyogó műfogsorát kivillantva egy hangos "jó reggelt, Kisasszony!"-nyal köszöntött - délután kettőkor.
Azonnal készítettem a nyolcad vörösbort, amit mindig iszik, egy kis pohár csapvízzel együtt, amit sajnos mindig beleönt a borába - de ugye, nem vagyunk egyformák, és az igazi móka csak ezután következett.
Sejtelmesen magához szólított, majd elővett egy fej retket a ...
– Anyu, játszhatok azzal a kis zöld labdával, itt ebben a medencében?
– Megkérdezzük Tibikét, hogy odaadja-e neked, jó?
– Jaj, ne hülyéskedj már, Éva, persze hogy játszhat vele a Katinka.
– De anya, az a kislabda az enyém!
– Igen, Tibike, de most te úgyse játszol vele, elvagy az új vízipisztolyoddal, amit most vettünk neked, meg aztán ott van még a másik két labdád is, hadd legyen ez a kicsi a Katinkánál, amíg velünk maradnak.
– De hát az akkor is az enyém, nem adom!
– Jaj, ne légy már ilyen irigy megint, Tibike, add csak oda szépen!
– Hagyd csak, Emese, látod, már játszik is vele a fiad. Katinka majd talál magának valamit a kosarában.
– Ne haragudj, Éva, olyan akaratosak vagyunk, pedig kinőhetné már, de egyszerűen nem tudom kinevelni belőle… Egyébként ti mikor jöttetek le a strandra, meddig maradtok? Mi csak leugrottunk, mert Tibike nyafogott, hogy vízbe szeretne menni, holnap már megyünk is vissza a Balatonra.
– Most jöttünk az előbb. Ádám jött le úszni, ...
Hol szükség van- nincs
Mégis maszkot adunk a világra
Vírus pusztít mindent- árva a világ milliárdnyi csodája
Ugyan, fejet hajtva a baj kihívása előtt, de nem rogy még térdre a Világ
A tét az életben maradás
Küzd, mert élni akar
Maszk alatt is szívből, lélekből, tudásból, segíteni akarásból, mert kell- ki gyógyulni akar gyógyuljon, ki gyógyítani akar gyógyítson, ki segíteni tud segítsen...
Egymásért, magunkért- csak úgy egyszerűen
Nem hord maszkot a vírus - láthatatlan útját, tudók s tenni akarók látóvá teszik, a járványt emberfeletti erővel fékezik
Szegény letaglózott Világ- ám ahol értik mi a jó, az emberért tesznek, nem elvesznek, nem engedik az embert elveszettnek, halálra ítéltnek
.......
Európai vagyok!
Európai vagyok- de azt hiszem a nem is volt sötét középkor idején létezhető, de inkább Orwell-t idéző éra miben élek
Maszkot hord minden, hogy ne látsszon szégyen pírja
Maszkot se hord, s arcizma se rándul- szemedbe úgy mondja
Ha mást ...
Régen gyerek akartam lenni,
Mégis mint a mák
Szóródva hagytam el gubóm.
Rám lapátolják a földet
Most már tudom.
Felnőttek a hangok is
Akik ordítják:
-Kaparj, egyre föntebb!
Csöndet törnek fentebb,
Harangok, harsonák, imák.
Láss csodát
Ami csak délibáb
Az én hibám!
Voltam mozgó bábú,
Szárnyaszegett szenvedély,
Alföldi hit, s remény.
Ti meg, egy marék földdel álltok itt
Amit szétszórtok páran
Csak por.
Hamum a földemen.
A Földünkön, földelünk
Egy talpalatnyi földért.
Dobjad csak, ne állj le!
Ekkora göröngyöt…
Rám csöppent egy könnycsepp.
Veled is törődöm.
Emléked lelkemben örökké megőrzöm.
Látom már a fényt. Úristen!
Szép a hely, csak szűk.
Összezsugorodik velem a világegyetem.
Hitem, hitelem, itt terem.
Hiszem.
A hangok még suttognak:
-Kaparj, egyre föntebb!
Tejfölszerű csontszínű fehérségben
Megremegtetett tengelyemen a félelem.
Már nem érzem az út porát
Haladva egyre tovább, ez már a gát.
Itt hagyjatok.
Én levegőhöz akarok jutni
Ismerős ...
Apám büszke ember volt...
2004. december.
Amikor nyugdíjas lettem, nem tudtam letenni a munkát. Éveken keresztül dolgoztam tovább keményen. Hol ezt, hol azt csinálgattam. Majd amikor kiderült tüdődaganatom, valami olyan hobbit kellett keresnem, ami kevesebb mozgással járt. Így kezdtem el festegetni, 67 évesen. Mint mindenben, ebben is a maximumra törekedtem. Nem törődtem a betegségemmel, bújtam a különféle festészetekről szóló könyveket. Előbb akvarellekkel, majd amikor úgy éreztem, már túlléphetek a vízfestészeten, az olajjal próbálkoztam. - Ha már meg kell halni, legalább valami maradjon utánam - gondoltam -, legalább pár ecsetvonás.
De még nem éreztem, hogy itt lenne az időm...
>
2008. szeptember.
Hárman voltunk a szobában. A két fiam és én. A falakon az utóbbi két év festményei. Büszkén nézegettem őket, mindegyiket a gyermekemnek éreztem.
- Na most akkor, ti mondjátok meg melyiket vigyem?
- Apu, egyértelmű. A téli tájat, meg azt az üde tavaszit, és harmadiknak meg ...
