- Írásaim
- Naplóm
- Kedvenceim
- Üzeneteim
- Csevegő
- Klubok
Néha úgy érzem, az életem egy mozaikokból összerakott kép. Minden kockában van valaki, aki része az életemnek. Ahogy múlik felettem az idő, egyre több kocka fehéredik ki, és ezzel egy időben egyre több hely telik meg a temetőben. Csendes gyertyafényes megemlékező ünnepünknek, az idő múlásával egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítok. Egyre több megnyugvással megyek és gyújtok nekik világot. Néha úgy érzem, magam is készülődöm.
Életem első halottja, ismeretlen vámosi nagyapám volt. Még a születésem előtt távozott, így nem ismertem meg, csak madárcsontú apró nagymamámat. Amikor ő hagyott el bennünket, fagyos, havas Szilveszter volt. Emlékszem éppen ágyba bújtunk, amikor beállított édesapám, akinek szokása volt ezen a délutánon végiglátogatni a testvéreit.
- Meghalt a nyanya! - mondta halkan és az arcán folytak a könnyek.
Ijesztő volt apánkat sírni, látni. Nem voltunk ott a temetésen, a mi családunkban nem volt szokás a gyerekeket temetésre vinni. Második halottam, az anyai nagymamám ...
fel
le
Az 1950-es évek közepén jártunk. Nagyszüleim napokig készültek a szombati szüretre, hiszen az egyrészt a két szőlőskertben a szőlő leszedését, valamint a téli esték és ünnepek szokásos kvaterkázásához szükséges bor alapanyagának, a mustnak a kipréselését jelentette, másrészt pedig, miután a szorgos munkások a nagycsalád tagjaiból és a jó barátokból kerültek ki, illendő volt vendégül látni a dolgozókat, nem csak kinn, a szőlőskertben elköltendő uzsonnáról és ebédről kellett gondoskodni, hanem egy közös nagy esti vacsoráról is, melyen a férfiak körében fogyott az óbor tisztességgel, az asszonyok és a gyerekek pedig a frissen préselt, édes mustból ittak egy pohárkával.
Unokabátyámmal, aki egy évvel volt idősebb nálam, rendkívül izgatottan vártuk a szüret napját, hiszen mindketten ott sertepertéltünk nagyszüleink körül, már az előkészületi munkák során is, miután nélkülünk nem is boldogultak volna. Bár sejtem, inkább hátráltattuk őket, mintsem segítettük a dolgok elvégzését, de ...
fel
le
Engem foglalkoztat, vajon mi lehet az, ami az emberben elindítja az írás iránti igényét? A hol, a mikor és a hogyan kérdését is felveti?
Kezdetben kicsit talán bátortalanul, félve állunk neki pár mondat, személyes élmény leírásának, de ugyanilyen vonakodva álltunk neki valamikor a naplóírásnak is.
Nem könnyű azt a rengeteg belénk szorult élményt összefoglalni, kiadni magunkból, a szárnyaló gondolatainkat rövid mondatokba tömörítve úgy leírni, hogy azt megértsék. Aztán szép lassan belejövünk.
Mi lehet a megoldás, mint keresni egy alkotói írói közösséget, ami, aki mindazokat a gátlásokat feloldja bennünk. Az életünk során felhalmozódott élmény-dömpinget megosztva, kiírva magunkból, ha már egyszer nem fér el bennünk.
A kezdeti nehézségeket leküzdöttük, rengeteg biztatás után, oldódni kezdett a csomó, szabad utat engedve a gondolatoknak, a fantáziának és elindult valami. Kölcsönös bizalom nélkül ez nem lett volna lehetséges. Egyfajta feldolgozása volt ez is a múltnak, de nem ...
fel
le
Felesége után vitte a bánat, írja az újság, és már készítem is a zsebkendőt, mert a rendes ember sír ilyenkor, vagy legalábbis könnyekig meghatódik. Meghalt a 82 éves Kubra Törökországban, és két órával később meghalt Abdullah is, alig 83 évesen. Nem számít nagy ritkaságnak, így 80 év felett, aztán hogy a bánat, vagy az elfogyasztott gombapörkölt, azt én nem tudhatom. Valószínűleg aggódott a riporter is, hogy eszembe jut az ominózus gombapörkölt, ezért erőt vett magán, és megajándékozott minket a további részletekkel: „tartós jó viszonyban éltek egymással, az utolsó negyedszázad önként vállalt hallgatása ellenére.”
Nocsak, mégis volt valami problémájuk, mert az ember már csak olyan, hogy nem szívesen hallgat önként. És tényleg: „37 évig boldogan éltek, mert saját gyerekük nem lehetett” – tessék? Azért éltek boldogan, mert – nem kétséges, hogy mindenki másban találja meg a boldogságát, van, aki lovagol vagy judózik, van, aki a kutyáját öltözteti. De ha már azt mondjuk, saját gyerekük ...
fel
le
Mikor kinézek az ablakon, a park fűje már nem oly zöld és kezd foltosodni, és sok helyen "megsárgulni", érzem jön az ősz. Mikor a legyek a bágyadó napon megpihennek, jön az ősz. A fák levelei kezdenek halványulni, tudom, jön az ősz.
Ezer színű évszak, mely, ha belegondolunk olyan, mint egyes öregedő dáma.
Felveszi legszínesebb ruháját, elmegy a bálba, és tombol. Osztja kegyeit melegedő napokkal, színes rétekkel, erdőkkel, de már a hajnalok és éjjelek hűvösödnek. Amikor elered az eső, már nem langyos, hanem inkább hideg, és olykor zápor és zivatar tombol, mint aki erejét fitogtatja.
Azért van benne sok szépség, hiszen a levelek színei mellett sok gyümölcs beérik. A gondos háziasszonyok megtöltik a stelázsik polcait ízletes befőttekkel, lekvárokkal, és sok ízletes savanyúsággal. A gondos asszonyok így készülnek a télre, a nehezebb évszakra, mikor nincs friss gyümölcs, zöldség.
A természet ilyenkor ontja a leggazdagabban a szépségét, s magához hívja az Őt kedvelők népes ...
fel
le
Gyűrődnek, színesednek a fák levelei, néhányuk már elengedi a faágat és avarrá lesz a földre esvén.
Dr. Balambér Töhötöm, nyugalmazott vállalati jogtanácsos, a maga hetvenhat évével, mélyen együtt érez az életük végére készülő falevelekkel, hiszen jómaga is kapaszkodik még az élet fájába, bár bőrén évek óta ott vannak a kisebb-nagyobb májfoltok, figyelmeztetve mindenkit, hogy bizony már az öregkorba ért.
Hasonlóképpen élete párja, a két évvel fiatalabb, vékony, madárcsontú Hajnika is magán viseli az idős emberek jegyeit, csakhogy örökmozgó létére állandóan tevékenykedik. Reggelente kimegy a piacra, kilenc óra körül ér haza, majd megfőzi az ebédet, délután szundít egy kicsinyt, majd sétára kényszeríti férje urát a lakótelep házai között meghúzódó, ülőpadokkal tűzdelt parkban, majd este, a vacsora után, gondosan kiválasztja a televízió műsorból azt a filmet, amely mellett elalhat a fotelben és tizenegy óra körül elteszi magát másnapra.
Töhötöm középmagas, nagydarab ember, akiről ...
fel
le