- Írásaim
- Naplóm
- Kedvenceim
- Üzeneteim
- Csevegő
- Klubok
Alighogy megérezte a Nap fényét, máris felé fordulva kitárta élénk sárga szirmait, és szívta magába az erőt adó fényt. Vékony, gyenge, hosszúra nőtt szára együtt táncolt a szellővel, amely pajkosan megölelte. Erősnek, teljesnek érezte magát, a Föld adta táplálék, melyet szívós gyökerekkel vívott csatában sikerült megkaparintani, hozzá a Nap ereje megtette hatását.
Hosszú száráról látta társait, és örült, hogy még milyen sokan vannak. Hiába a kő rengeteg, a városi bűz, a kutyák, emberek kíméletlen lábai, mindezek ellenére, itt, a város szívében, ebben a keskeny, zöld sávban, sokan vannak, csak úgy sárgállik körötte minden.
Még néhány nap, amíg pompázhat, aztán beteljesedik sorsa. Sárga szirmai lassan összetöpörödnek, majd elszáradnak átadva helyüket az eddig védett, féltve óvott, ettől nagyra nőtt hópihe szerű labdának.
A hosszú szár hajladozik a szellőben, de még nem engedi el a pihéit, még erősödniük kell, hogy kibírják a földben jövő tavaszig.
Amikor eljön az ideje, lágyan ...
fel
le
Anyák napjára kaptam őket. Külön-külön. Nincs közösködés.
Sokat mondó a választásuk, szinte sors szerű.
Az egyik törpe rózsát adott, finom pasztell színűt. Tudtam kihívás lesz hosszú távon az életben tartása, mivel egyszer már próbálkoztam vele. Anyukám korábban kiültette a szabad földbe az Övét. Ott szépen megerősödött, virult a szabadtérben. Míg a sírfosztogatók el nem vitték.
Nekem nincs sírkertem, szabad földem, csak néhány balkonládányi helyem. Kihelyeztem a rózsa kaspóját a többi virág láda közé. Szépen kibontotta a bimbóit. Egészen addig jól érezte magát, míg vissza nem kellett költöztetni az előszobába, mivel elkezdték a felújítási munkálatokat a házban.
Ledobta szinte az összes levelét, csupasz ágai kandikáltak ki a cserépből. Nehéz volt megállapítani vajon ez már a vég? Amikor ismét ki raktam a levegőre (nem volt szívem megválni a rózsából lett kórótól), meglepve tapasztaltam pár nap után, hogy apró hajtások tűntek fel a valamikor levelek tövénél.
Gyorsan előrántottam ...
fel
le
Török Péter a Royal Bau Építőipari Rt. kivitelezői csoportvezetője, nagyot ásítva lecsukta laptopja tetejét. Ránézett a tv képernyőjére. A késő esti hírek utolsó perceit közvetítették. Adott rá kevéske hangot, hogy hallja, míg összepakol. Elmondták az időjárást is, másnap langyos, napos idő várható.
„Nem fog esni, az jó” – gondolta, s odalépett a tv-hez, de még nem nyomta meg a kikapcsoló gombot.
„Vers mindenkinek” – olvasta magában a feliratot. Ismert színész öltönyben, jól fésülten egyenesen a szemébe nézett, majd megszólalt:
- A Dunánál. József Attila verse.
„A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.”
„Jó lenne meghallgatni!” – gondolta, s hüvelykujjával benyomta a gombot, mire a készülék elsötétült. Becsukta a dolgozószoba ajtaját, s elindult a hálószoba felé. Egy pillanatra megállt a gyerekszoba ajtaja előtt. Halkan benyitott. Marci arcát félig megvilágította a hold. Békésen aludt. Párnáján ott hevert MP3 lejátszója.
„Hányszor mondtam már, hogy ...
fel
le
Az egész a napfogyatkozással kezdődött. Norbert fiam beállított, hogy menjek vele Kecskemétre, mert ott látni a teljes napfogyatkozást. Nem akaródzott a dolog, mert azt hittem itt Pest mellett ugyanúgy fog látszani, csak esetleg marad egy kis csík, amin kilátszik a nap. Már indulni készült, amikor meggondoltam magam. Számomra olyan élmény volt, hogy azt mondtam Neki, ha legközelebb csak befüttyentesz az ablakon, már rohanok is. Na így kerültem idén karácsonykor Tuniszba. December l5-én telefonált : csomagolj mama, a karácsonyt Tuniszban töltjük!
A tiszta, tengerparti levegő olyan frissítő hatással volt rám, hogy félni kellett, ha ilyen rohamosan fiatalodok, visszamegyek tizenhat évesnek. Lányom rémülten sms-ezett, csak két tevéért adjon oda a fiam, ha feleségül kérnek. Egy kocsis, egy taxis, egy londiner a szállodából lelkesülten mondta is Madre gyönyörű! Na, egyiküknek sem volt egy megveszekedett tevéje sem, így haza kellett jönnöm. Addig azonban részt vettem egy nagy kiránduláson ...
fel
le
Zakatolt velem a vonat hosszú perceken át. Hazafelé tartottam, de ez csak több átszállással volt megoldható.
Néztem ki az ablakon, figyeltem ahogy a fények elszitálnak mellettem.
Robogó vonaton szeretek igazán gondolkodni.
Még a kalauz is kétszer köszönt, nekem olyan jól sikerült ez a gondolkodás…
Valahol messze jártam… amolyan nyitott szemmel az emlékeimben.
Mert az ember saját gondjait analizálja, miértekkel tűzdeli meg. Előfordulnak olyan percek, amikor teljesen elkeseredik, mert olyan magányosnak, reményvesztettnek és szerencsétlennek érzi magát.
A másik véglet is létezik, amikor nagyon tud örülni minden apró szépségnek. Amikor legszívesebben átölelné az egész világot, de legalább egy fát körül kell ölelnie, vagy egy emberrel kezet kell fogni, mert olyan erős a jó érzés, hogy túlcsordul. Vannak ilyen napok az ember életében. Utazás közben elmélkedtem az életemről, a gondjaimról. Nem voltam túl vidám hangulatban.
A nagy elmélkedésemet a vonat megállása törte meg, ...
fel
le
Magasra repül a hinta, ahogy a másfél éves Rebekát lököm rajta. Csillogó szemekkel kacag a lenszőke kislány. Kislány, nem kislányom, mert nem az enyém. A meddőség mintha egy megkülönböztető pecsét lenne, ami feltűnő jelet hagy rajtam. Persze lehet, hogy csak én érzem ezt... egyszerűen nem tartozom ide. Kakukktojás vagyok.
Sorba ülnek az anyák a hinták melletti padokon, mint a fecskék ősszel a telefonvezetéken indulás előtt. Fél szemük a gyerekeiken nyugszik, miközben belemélyednek a helyi pletykákba. A szót az egyik anyuka viszi. Idomai kitöltik a piros, hosszú nadrágját, kicsit lelóg a pad deszkájáról termetes feneke. Két puha hurka csúfolkodik telt mellei alatt. Fehér pólója semmit sem rejt el. Kerek arcán sötétbarna szemei élénken csillognak, fekete haja szigorú copfban. Mellette egy hasonló külsejű anya, egy kicsit karcsúbb formában, szőke kivitelben. Egy szőke, ötéves forma kislány szalad hozzá, és felmászik az ölébe. Valamit a fülébe suttog. Az anyuka előveszi fonott ...
fel
le
Ózdról sokan annyit tudnak, hogy nagy a munkanélküliség és, hogy itt született Majka. Ez mindkettő igaz is, de ennél azért több (volt) ez a város.
Nézzük, mit ír róla a Wikipédia:
"Ózd a „hét domb városa”, ugyanis hét irányból lehet megközelíteni. Az elnevezés az úz népnévből ered. Az úzok a hunokkal rokon nép volt, akik a 11. század második felében az Al-Duna tájékán és az orosz sztyeppéken éltek. Szétszóródtak, egy részük ebbe a völgybe került, és ebből a névből alakult ki – a „d” kicsinyítő képző hozzáadásával – az Ózd név."
A rendszerváltásig boldog, dolgozó embereket láttunk városszerte, a kohászat élt és virult, az embereknek volt jövője, perspektívája, a szülő tudta segíteni a gyerekét, megéltek a havi fixből.
Manapság borús, rosszkedvű, a kilátástalanság szélére került emberekkel van tele ez a szebb napokat megélt városunk. Akik a kohászatnál lehúztak harmincvalahány, vagy még több évet, most tanácstalanul, üveges szemmel róják az utcákat, leginkább a munkaügyi ...
fel
le