Heti ajánló

Már kicsi gyerekként is éreztem valahogy nem jó helyen vagyok. Először csak a városomat nem szerettem, így hamarosan kollégiumba kerültem, nem túl messze, megyén belül. Negyedikben aztán, ahogy az lenni szokott, jött a nagy szerelem. Akkor még volt kötelező katonaság, így ismertem meg páromat, aki egy év után haza költözött, tőlünk 200 km-re. A következő év alatt meguntam a távkapcsolatot, szedtem a sátorfámat és elköltöztem az ő városába. Ott töltöttem 10 évet, gyermekeim születtek, majd lakásmegoldást keresvén az albérletek után egy még távolabbi faluban kötöttünk ki. Mintha 50 évet mentem volna vissza az időben...de élveztem a nyugalmat. Gyerekeket nevelni nem is találhattunk volna jobb helyet. Három év telt el, amikor azt gondoltam, mégis szülővárosom az igazi, fogtam a családot, házépítésbe kezdtünk. Újabb érdekes évek következtek, régi és új ismerősökkel. Aztán jött a válás, a lakás-csere, munkanélküliség és az unalom, a monotonitás. Egy barátnőm akkor már Londonban volt, hívott, menjek én is, de nem akartam otthon hagyni a gyerekeket. De a belső érzés, a menni akarás már megvolt. Egy évi hezitálás után döntöttem, mennem kell. Természetesen azon kívül, hogy mindig is éreztem rossz helyen vagyok, vagy inkább úgy fejezném ki, nem éreztem különösebbet, sem haza szeretetet, sem egyéb kötődést (ezért most sokan megvetnek) a családtól való elszakadás nem volt könnyű, de ekkor már csak a pénz, illetve annak hiánya dominált. Hat éve neveltem egyedül három gyermekemet, anélkül, hogy bárki - beleértve édesapjukat - segített volna egyetlen fillérrel is. Utazásra nem volt pénzem, így barátnőm intézte, hogy egy ismerőse kivigyen autóval. 22 órás gurulás után közölte, ez már London. Eléggé megdöbbentem, mert inkább hasonlított minden valami kaszárnyához, mint az én elképzelésemhez. Néhány nap alatt rá kellett jönnöm, ha rabszolgának adtak volna el is jobb lenne...de nem adtam fel, nem adhattam. Otthon várták a pénzt, a számlákat fizetni kellett. Összeszorított fogakkal tűrtem, figyeltem, dolgoztam, figyeltem. Szép lassan kialakult a kép mit kell tennem és a hozzá vezető út is. Időközben elváltak útjaink barátnőmtől. Önállósodtam, tanítani kezdtem. Magyarul, magyar gyerekeket. Ehhez értek, ezt szeretem. Szerencsém is volt, küzdöttem is. Az első négy hónapban nem mehettem haza, nem lett volna miből. Honvágyam nem igazán volt, sőt élveztem Londont, de amikor a kisfiam születésnapján csak skype-on vehettem részt az borzalmas volt. Még akkor is, ha évek óta először kicsit több ajándék jutott. Telt-múlt az idő, már nem kellett minden fillért haza küldenem, gyűjtögettem, majd kivettem az első házat, amit bérbe adtam másoknak. Így én magam ingyen laktam és egy kis többletre is sikerült szert tennem. Időközben megtudtam nagyon szerencsés vagyok, hiszen a nyelvet csak gagyogtam, de kint tudtam maradni. Sokan az utolsó lehetőségként jönnek ide és bizony keményen átverik őket. A legjobb trükk, amikor hozzám hasonló ház bérlők állást hirdetnek, amihez nem kell nyelvtudás. Le is van zsírozva a hely egy hotelben, ahol 3 nap próbaidő van, amit nem fizetnek. Utána "sajnos" nem feleltél meg. Újabban gyári, raktári munkákat hirdetnek így. A lényeg, hogy itt nagyon sokba kerül a lakhatás. Kifizettetnek 2-4 hét lakbért és 2-4 hét depozitot (kaukciót), valamint eléjük raknak egy angol szerződést, amiben az van, ha hat hónapnál hamarabb felmondod a szállást, nem jár vissza a depozit. Hamarosan mindenki rájön, a szobában illetve a házban sokkal többen laknak, mint ahányan emberi körülmények között lehetnének. A három napos próbaidő után a közvetítő közli, keress magadnak munkát, ő megtette, amit tehetett, miért nem feleltél meg. (Közben persze már jön a következő turnus.) Természetesen angol tudás nélkül nem lehet munkát találni. Még tájékozódni sem könnyű. Az otthonról hozott pénz hamar elfogy, nem tudsz lakbért fizetni, mehetsz haza. Nagylelkűen közlik, vesznek neked egy repjegyet, ha már ilyen galád vagy és haza mersz menni, itt hagyva őt a szarba a szobával....persze még ki sem költöztél, ott vannak a következők...és ez így megy kerekbe. Nem tudsz feljelentést tenni, hiszen adott szállást és munkát, ahogy ígérte. Ezt csak a magyarok csinálják magyarokkal...talán ezért nincs nekem haza szeretetem.... Visszatérve saját kis életemre, én nem ebből élek. Nagyon szeretnek a lakóim, mert nem csinálok tömegszállást a házaimból. Nagyon sok pénzt forgatok havonta, de ez csak forog, ettől még nem vagyok gazdag. Gazdagságomat Ő adja, akit szintén bátorságomnak köszönhetek. Annak a bátorságnak, hogy majd két évvel ezelőtt elindultam. Párom angol születésű. Sokat küzdött értem, sokáig nem hittem neki és mi tagadás a kommunikációs nehézségek sem építették a bizalmamat. Írhatnám, hogy már perfekt beszélek angolul, de ez koránt sincs így. Bármit elintézek telefonon és személyesen is, de a jó angol beszédtől nagyon messze vagyok. Azonban nem ez a lényeg. Beszélni kell, mondani, ahogy sikerül. Az emberek pontosan olyanok, ahogy mi közelítjük meg őket. Nem mondanám őket mosolygósnak, de akire én rámosolyogtam eddig vagy segítséget kértem, az mindig viszonozta kedvességemet. Mindenki nagyon türelmes, hiszen Londonban szinte nincsenek angolok. Vannak angol születésű bevándorlók, de angolok csak kevesen. Pont ez adja a város érdekességét, mintha a világot bejártam volna. Orosz, lengyel, román, kínai, indiai, pakisztáni, kolumbiai, malajziai, olasz, francia....megtalálható minden népcsoport. Hatalmas bevásárló központok, éttermek, áruházak, negyedek egy-egy népcsoporttal. Megkapni mindent. Mindezek ellenére vagy pont ezért Londonban minden jól működik. Hihetetlen szervezett a tömegközlekedés bárhová bármikor el lehet jutni. Nem olcsó, semmi nem olcsó, de aki dolgozik, az meg is tud élni. Egyelőre még van munka, de egyre kevesebb, egyre többen mennek haza csalódottan, kiábrándultan. Én szeretem ezt az országot, ezt a várost. Nem bántam meg, hogy akkor így határoztam. Nem voltam már túl fiatal (persze kinek hogy, én jóban vagyok a korommal), de megtettem azt a lépést, amit sokan nem mernek valamiért. Persze, pontosan megértem őket is, hiszen én magam írtam a sok átverésről, szerencséről egyebekről. Igen, sok dolognak kell ahhoz összejönnie, hogy valaki alig két év alatt idejusson. Csak a szépeket próbáltam leírni, hiszen csak arra kell emlékezni. Így lehet élni és túlélni. Mindemellett otthoni barátaim lemorzsolódtak, de ez is helyén van így. Akik maradtak, azok tényleg barátok, akik meg nem, azok szót sem érdemelnek. Megkeményedtem, megváltoztam. Nem feltétlen rossz irányban. Vannak céljaim. Otthon mindig a mának éltem, nem nagyon érdekelt a jövő, nem voltak terveim, ha voltak nem tudtam megvalósítani őket. Most tudom mit akarok, tudom mi lesz 2-5 év múlva. Nem írom le, mert babonás vagyok, de higgyétek el tudom. És úgy lesz. Vannak irigyeim, nem érdekel. Ki kell jönni, meg kell próbálni... Teljes boldogságomhoz még a családegyesítés hiányzik, de eljön az is hamarosan. ui.: A képen nem a szerelmemmel vagyok. Legérdekesebb barátommal. Hogy ő a nagy, vagy én vagyok a kicsi, az közelítés kérdése. Én egy kicsit kisebb, mint az átlag, ő meg egy kicsit nagyobb... :-)) - MindenHatÓ - <div style="margin: -20px 0px 30px; text-align: center;"> <iframe width="420" height="315" src="http://www.youtube.com/embed/pgpF69NJkcY" frameborder="0" allowfullscreen></iframe> </div> Video: youtube.com